Takács Ferenc
Sigourney Weaver harmadszor is harcba indul a gyilkos Alien, minden sci-fi szörnyek legviszolyogtatóbbika ellen. Ezúttal önként, a maga kontójára: a filmnek ő a társproducere, s az első nagyfilmjét készítő rendező, David Fincher (egyébként ügyes) kezét is láthatólag ő vezeti mindvégig.
Ezúttal két klasszikus filmpatentre játszanak rá az alkotók. A Halál3 egyrészt őseredeti film noir-ba bújtatott sci-fi horror: a fegyencbolygó lakói elhullott sorsú, befuccsolt, létük piszkos céltalanságától bénult figurák, a börtönlét önkéntesei, akik valamiféle sztoikus-egzisztencialista módon értelmetlen hősiességgel választják a végső csatát a Szörnnyel: „ha úgyis meghalsz, állva hallj meg, s ne térdre roskadva (pontosabban: „ne a kibaszott térdedre roskadva, baszdmeg”) önti szavakba helyzetük keserű erkölcsi pátoszát – részben Dolores Ibarurri, részben Albert Camus nyomán – szellemi vezérük.
Másrészt áldozati rítus is a film: a bolygó lakói Sigourney Weaver személyében megváltójukra találnak. Jeanne d’Arc-ra, aki mindenét és mindenkijét elveszítette az űrbaleset során, amely a bolygóra vetette, és aki szíve alatt hordja a minden eddiginél veszedelmesebb Szörny-csecsemőt. Penitenciát tart, tövig nyírja a haját, megszabadítja a bolygót a szörnytől, a világot pedig – az önkéntes tűzhalál áldozatával – önmagától, s a benne lakozó borzalomtól.
Külön-külön mindez persze ezerszer látott-hallott séma: együtt viszont egyáltalán nem rossz, sőt, már-már felemelő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/10 62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=581 |
