Szántó Péter
Nézem az Airplane–I című filmet, melyet az Airport–III című film nyomán forgattak, és valami most már nagyon, reménytelenül összezavarodik bennem. Az Airplane-ben ugyanis a volt vadászpilótának „problémái vannak az itallal” (ahányszor, akármit inni akar ugyanis, szája helyett a saját nyakába önti) a Jumbo Jet a kifutó helyett az utasváróba fut be, mert a menetirányító beszélgetés közben nem a megfelelő irányba mutogat, az El-Al légitársaság gépe pajeszt és hasszidus kalapot visel. A robotpilóta műanyag figura, melyet egy – meglehetősen kétértelmű ponton található – csövecskén át kell fölfújni, így mindenki roppant zavarba jön, amikor a vezető stewardesst édes kettesben találják a robotpilótával, aki éppen leeresztett.
Keveredik bennem minden, mert hiszen négy Airport után ez a paródia a harmadik az Airplane sorozatból, melyet látok s amelyet az Airport 69 című film inspirációjára készített Airport ‘75–’77–’79 inspirációjának az inspirációjára készítettek – s még mindig ez a legszórakoztatóbb. Szóval: bonyolult.
A dolog valahol ott kezdődött, hogy Arthur Hailey amerikai újságíró-írónak kézenfekvő ötlete támadt. Elég sokszor utazott, sokakkal együtt, röpülőgépen, járt reptereken, s korábban – őt is beleértve – senkinek se jutott eszébe, miként is működik egy ilyen ipari-közlekedési monstrum. Elhatározta, hogy készít erről egy riportot. Munka közben azonban rájött, hogy a „dologban több van”. No mindegy, akkor ír egy riportkötetet. Tovább tanulmányozta a Trans World Airlines (népszerű rövidítéssel TWA) belső életét, működését, ismerkedett dolgozóival, azok mindennapi tevékenységével, a problémákkal. No de ki olvas Amerikában riportköteteket?!
Megyünk a víz alá
Hailey tehát úgy döntött, regényt ír a dologból. Igenám, de mi izgalmas van abban, hogy egy repülőtér működik? Árulják a jegyeket, föl- és le-szállnak a gépek, a konyhán kidobják a megzöldült rokfort-sajtot, az információs kisasszony fáradt? Kell tehát valami konfliktus. Legyen az, hogy az évszázad havazása bénítja meg a röpteret? Nem elég. Legyen még egy pasas is, aki bombát robbant, így aztán szélső helyzetben, működés közben láttatható a földi és légi személyzet. S hogy még nagyobbra növelhessük a feszültséget, a nagyképű és arrogáns pilóta hibája következtében zárja el az egyetlen használható leszállópályát egy repülőgép.
Hailey zseniálisan oldotta meg feladatát: a kalandregény eszköztárát fölhasználva elszórt a kötetben minden információt, tényt, érdekes apróságot, jellemző színt, amit riporterként kimazsolázott a TWA-ból. A tényregény után újabb műfaj született, a tény-kalandregény (melynek legjelesebb művelője azóta is a szerző, aki írt a bankemberekről, az autóversenyzőkről, a kórházról, a rulettkaszinókról stb.).
Kézenfekvő és jóformán szükségszerű volt, hogy az Airportból film készüljön, valósággal adta magát, így született az Airport ‘69, Burt Lancasterrel, George Kennedyvel, Jean Seberggel. Nagyjából hűen követi a regényt, kicsit kevésbé tény, kicsit inkább kaland, dehát ezt Hollywoodon nem is szokás számonkérni.
Érdekes, nemvárt, valóban kiszámíthatatlan film, mert a néző számára új, ismeretlen, kicsit ingoványos területen mozgó események sorát látjuk, s közben el vagyunk halmozva a részletek, triviáliák tömegével, ahogy később a hasonlóan ténykaland-regényben (és filmben), A sakál napjában leszünk.
A film azonban nem kerülhette el sorsát, mely abban az időben, percekkel a video-remake-ek végeérhetetlen sorozata előtt még a sikeres filmeket fenyegette: elkészült a folytatása. A magyar televízióban eddig játszott folytatások egytől egyig Arthur Hailey nyakába varrták ezt, holott semmi köze a dologhoz. Ami magyarul úgy szól, hogy „írta X. Y., Arthur Hailey ötlete nyomán”, az az angol eredetiben csak azt közli, hogy a forgatókönyvet Arthur Hailey regénye inspirálta.
Nehéz, persze, belátni, hogyan? Az Airport ‘75-ben egy kis Cessna-magángép infarktusos pilótája egyenesen a nagy utasszállító pilótafülkéjébe vezeti gépét, az utasszállító ennek ellenére nem zuhan le, csak a pilóták halnak meg. Egy stewardess azonban békésen vezeti a gépet tovább, mígnem egy másik gépről, e nonszenszt fokozandó – sokszáz kilométeres sebesség mellett –, kábelen bejuttatnak a gépbe egy szakképzett pilótát.
Az Airport '75-ben géprablók által eltérítve, az utasszállító először egy tengeri fúrótoronnyal ütközik össze, majd többször az óceán felszínének csattan, ám ettől semmi baja sem lesz, kényszerleszáll majd elsüllyed. Ekkor viszont szivárogni kezd belé a víz, ami, ismerve a gép szigetelését, illetve látva előbbeni meglehetős tűrőképességét, a legkevésbé sem valószínű. Ezt követően reménnyel alig kecsegtető manőver során ballonokkal kiemeli a gépet a haditengerészet, ahelyett, hogy az utasok – a röpülő parancsnokához hasonlóan – mentőmellényeikben, légzőkészülékeikkel a gép számtalan vészkijáratán át szintén a felszínre úsznának.
A rendező, mint pincér
Az Airport ‘79-ben már egész nemzetközi összeesküvéssel állunk szemben. Először egy sarokba szorított fegyvergyáros lő ki hőérzékelő rakétát a Concorde szuperszonikus utasszállító gépre, mely támadást a pilóta hajmeresztő manőverek árán véd ki (meggyőződésem, hogy gyöngébben képzett űrhajósok sem élnék túl ezeket a zuhanórepüléseket, nemhogy öregedő utasok). Utóbb – szintén a fegyvergyáros által mozgósított – vadászgép üldözi rakétákkal és géppuska-sorozatokkal a röpülőt, reménytelenül. Jóllehet egy ilyen Mirage vadászgépnek körülbelül olyan nehéz eltalálnia a nagytestű Concorde-ot, mint a Szabadság-híd turulmadaráról a Dunába köpni.
A röpülő azonban végül túléli még a merénylők újabb ténykedését is, amikor egész egyszerűen megszüntetik a gépen a túlnyomást; Alain Delon és George Kennedy vezetésével sikeres kényszerleszállást hajt végre egy két méter negyvenöt centis, hóval fedett fennsíkon, mi pedig boldog elégedettséggel várhatjuk az Airport ‘87-et, melyben Harrison Ford sikeresen vezeti el bolygóközi repülőgépét az Omar Sharif alakította marslakó által irányított Halley-üstökös mellett, melyet addigra Hailey-nek fognak nevezni.
A légikatasztrófa-filmek – alighanem az egyéb katasztrófa-filmekkel együtt – leginkább a klasszikus krimihez hasonlítanak. Természetesen nem tartalmukban, még csak nem is cselekményszövésükben, hanem abban, hogy a történet elmesélése csak ürügy. Agatha Christie szerint az igazi jó krimi tulajdonképpen keresztrejtvény, ahol a függőleges és vízszintes kérdéseket voltaképpen egy-egy szereplő személyesíti meg – akinek, teszem hozzá, jelleme éppen ezért meglehetősen klisészerű. A katasztrófa-filmben, adott esetben az Airport-sorozatban az előzmények a klisészerűek: utasok, pilóták, légikísérők valamennyien a British Museum közhelygyűjteményéből léptek volna ki. De ez nem is érdekes, hiszen pontosan tudjuk, hogy mindez csak lényegtelen előzmény.
Mint mikor az elegáns étteremben a pincérek hatalmas cirkusszal lecserélik a különben teljesen tiszta tányérainkat, körülraknak bennünket evőeszközzel, a legkülönbözőbb formára hajtogatott szalvéták seregével, hogy azután kellő áhítattal fogadjuk a főfogást.
Lövünk a képernyőre
Itt a pincérek bonyolult lelkű légikísérőket, zavaros magánéletű, de rettenthetetlen főpilótákat, rendszerint gyáva és locsogós utasokat szervíroznak, no és Patronit, a rendíthetetlen, rettenthetetlen röptéri ezermestert, aki mindig mindent megold, és ha nem, akkor is. Mi azonban tudjuk, hogy mindez így nem mehet tovább, nekünk egy katasztrófa-filmben az utasok ne egyenek zöldsalátát, Ezersziget-dresszinggel, a pilóta ne lelkizzen a babájával, hanem jöjjön, aminek jönnie kell a pénzünkért.
No de éppen azért, mert tudjuk, hogy valaminek jönnie kell, föl is vagyunk készülve rá. Elég, ha a film a kisujját nyújtja, mi megrántjuk az egész karját. Ha látjuk, hogy röpül a nagy utasszállító, s a viharos időben fölszállásra készül a kis magángép, szilárd meggyőződésünk, hogy amint a sláger mondja, nekik találkozni kell – majd. Az ügyes forgatókönyv-író és rendező egyet tehet: csavar a történeten (akárcsak a rafinált krimiszerző). Találkozik a két gép, igenám, de oly módon, ahogy szinte senki sem sejtené előre a nézők közül! Mert ugyan mondta a magángép pilótája, hogy „kicsit nem érzi jól magát”, de ki gondolta, hogy öt méternyire az utasszállító pilótafülkéjének az ablakától fog infarktust kapni?!
S maga a katasztrófa is olyan kell legyen, amely a józan, nézői ész számára nonszensz. Az Airport ‘75 vetítésekor a televízió Hétvége című műsorában egy igazi főpilóta kérdeztetett meg: el tud-e képzelni ilyen balesetet? Az az érdekes helyzet állt elő, hogy a röpüléshez laikus kérdező nehezen akarta elhinni az egész helyzetet, s igyekezett ezt a kérdezett szájába adni. Utóbbi viszont hevesen bizonygatta, hogy egyáltalán nem mese ez, gyermek, ők még gyakorolják is az ilyen vészhelyzetek megoldását. Ezzel együtt én a kérdezőnek adok igazat, mert valószínű, hogy a világ légitársaságai még azt a vészhelyzetet is gyakorolják, hogy leszálláskor váratlanul egy másfél mázsás hölgy telepszik a pilótafülke szélvédőjére és a fenekétől nem lehet kilátni a leszállópályára. Valószínű, mert elég csekély ugyan a valószínűsége, viszont ha mégis bekövetkeznék, ne mondhassa a pilóta, hogy erre, kérem, engem nem tanítottak az iskolában.
Az igazság az, hogy a röpülés szerelmeseként három olyan balesetről tudok, melyben hatalmas utasszállítók azért gyulladtak ki, robbantak föl, zuhantak le, mert kis utasszállítók csak súrolták őket, arról is hallottam, hogy egy röpülő a motorjába szállt madár miatt zuhant le, arról viszont még sose hallottam, hogy a Jumbo Jet bal oldali ablakán beröpült egy Cessna, jobb oldalt köszönés nélkül kiment, a Jumbo pedig röpült tovább. Bár elvileg semmi sem zárja ki ennek a lehetőségét.
S ez a kulcsmondata a légikatasztrófa-filmeknek, jelesül az Airport-sorozat darabjainak: minden részben megkeresik azt a szélső helyzetet, melyet a laikus józanész már kizárni látszik, mely csak egészen kiagyalva, papíron létezhet. Mivel azonban a film a leginkább hitelesítő műnem, el kell hinnünk az agyalmányt. Hisszük, mert látjuk.
E pillanatra föl vetülő abszurd, becketti helyzet után az uralmat újra átveszik a klisék: a markáns fő-pilóta bízik a saját erejében és az emberiségben, a szép légikísérő elveszíti a fejét és balhézik, amitől olyan idegesek leszünk, hogy szeretnénk belelőni a televízió képernyőjébe, de mert nem mi vagyunk Elvis Presley – aki belelőtt –, csak bánatosan ízzé-porrá gyűrjük a kezünkben lévő cigarettát.
Az utasok két csoportra oszlanak: az eddig agresszív, nagyhangú, a repüléstől félő urakról kiderül, hogy borzasztóan meg vannak ijedve és ennek agresszíven nagy hangot is adnak. Az meg, amelyik az előbb falra kente a vacsorára fölszolgált finom spenótfőzeléket, most toporzékol, őrjöng és pánikba ejtené a többieket is, ha nem kapna a nevünkben is egy fülcsöngető, jó nagy frászt a főpilótától. A csöndes, jókedélyű utasok viszont szelíden segítenek a mentésben – amely különben valósággal reménytelen.
Valaki mindig el is mondja, hogy ezt már aztán igazán nem lehet megoldani. Egy légikísérő nem vezethet gépet, a ballonok úgyis kipukkadnak, a föld-levegő rakéta még sosem tévesztett célt.
A csoda azonban megtörténik. Mindig.
Ketyeg
Magyarán tehát e katasztrófa-filmekhez, legalábbis az Airport folytatásaihoz a legfontosabb munkaeszköz a vekker. Van abban valami üzletszerűen öv alatti, ahogy néző, színész és rendező pontosan tudja, mikor mi fog következni, s a különbség mindössze annyi, hogy a néző csak a pontos mikor-ra, nem tudja a választ. Mert – hadd utaljak ismét az egyik Airplane-filmre, mely, mint mondtam, az Airportok paródiája, s ez esetben is tömör gúnnyal fogalmazza meg azok hatásmechanizmusát – ha azt látom, hogy alkonyi felhők között jobbra, majd balra, majd megint jobbra húz el egy repülőgép farka, s közben egyre sejtelmesebb zene szól, pontosan tudom, hogy most mindjárt valami ijesztő fog történni. Tudom, de nem tudom, mikor. Az óra ketyeg, lassan peregnek a másodpercek: most! – gondolom –, de nem. A feszültség, a zene fokozódik. Most! Nem. S abban a pillanatban, amikor egy szemvillanásra már nem bírom továbbá az éberséget, durr, bömbölő motorhanggal végigszáguld a vásznon maga az egész, hatalmas gép, bele a nézők arcába.
Tulajdonképpen ennyi. Emberi történetnek, lélekfejlődés ábrázolásának álcázott ijesztgetés, a modern technika minden kelléktárát fölvonultatva a történetben, és a stúdióban is.
Ahogy a középkorban a denevérrel ijesztgették az embert, most a röpülővel teszik. Nekem, mint mondtam, a négy Airport közül az Airplane tetszett a legjobban. Az ötödik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/06 47-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5795 |
