Balassa Péter
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton. Stalker. Aligha tart kezében önálló irodalmi értékű műveket az olvasó, inkább a Tarkovszkij-film szövegszerű előtörténetének két darabját. A Sztrugackij-fivérek két változatban írták meg a Stalker alapanyagát: kisregény formában, illetve irodalmi forgatókönyvben. A fordításról (Európa Könyvkiadó, 1984) csak annyit, hogy feltűnően nemtörődöm, magyartalan, elsietett munka. Valószínű, hogy az eredeti szövegek sem nevezhetők magasrendű (?) irodalomnak, akkor azonban ezt a fél-irodalmi jelleget és vázlatszerűséget kellett volna visszaadni a magyarban – bosszantó stíltörmelék helyett.
Egy film alapjául szolgáló szövegről filmművészeti folyóiratban számot adni – kényes dolog. Annyira mégis igazolható, amennyire Tarkovszkij egész művészete s benne a Stalker, „nem tisztán” akar filmművészet lenni, hanem mintegy teológia, prófécia, szelíd apokaliptika; szakrális, mely elvileg túlléphet választott közegén. Ráadásul az ő műveinek az a sajátja, hogy mélyebb alkotójuk a szakrálisán megérintett néző. E – lehetséges, nem mindig adott – néző felől fogalmaz most a Sztrugackijék olvasója...
*
A Piknik az árokparton: tudományos-fantasztikus közegbe ágyazott krimi az emberi létezés mai állapotáról. A műfaji keverés rímel helyzetünkre: magunkra, a mechanizmusainkra ismerünk. A műfaji találat azonban önmagában még nem értékképző. A történet középpontjában egy stalker áll (a sok száz közül), és barátja, aki egyben, természetesen, a hatalom megbízta elhárítója is a stalkereskedés-nek... Mindez egy „amerikai” városkában, Marmontban játszódik, amelynek a határában történt évekkel előbb a látogatás. A kisregényben egy, a látogatás óta rendellenesen működő – de működő – társadalom szabályait és magatartásformáit szemlélhetjük, majd a vége felé haladva sűrűsödnek a főszereplők (egyúttal narrátorok) etikai, antropológiai, ismeretelméleti fejtegetései. Szerkezetében a dialógusok, reflexiók uralkodnak, a „filmi” eszközök: leírások, képbeállítások száma viszonylag csekély. A Stalker című szöveg viszont irodalmi forgatókönyv, mely néhány jelentéktelen mozzanatban tér el a filmtől, ám önmagában semmi új vagy különböző mozzanattal nem rendelkezik ahhoz képest, a film megértéséhez (illetve újabb megértéséhez) inkább a Piknik... nyújt néhány szempontot. További gondolatmenetünk, mely csupán a Zóna, illetve a várakozás fogalmaival foglalkozik, a Tarkovszkij-mű ismeretére épít.
*
Itt a Zóna modern: (fél-)tudományos, de reálisan fenyegető kinyilatkoztatás, a megvilágosodás és megvilágosítás helye, mely az addigi kultúra összes értékét újrafogalmazásra provokálja, illetve felmutatja azok csődjét. Tükörkép, tükörhely: magunkat látjuk, őfelőle. A Zóna az emberiség paradicsomi, apokaliptikus és megváltásbeli dimenzióinak egyidejű szemléletét kívánja meg, valóban: áldás és átok. Legalább kétértelmű, mint minden megfogalmazható igazságon túli mondás és látvány. Mindhárom dimenzió ugyanannak a háromféle aspektusát jelenti, és ez a gondolkodásmód az archaikus kozmológiák világképét idézi: nem lineáris, nem historikus. A Zóna ugyanakkor egy kozmikusnak álcázott atomkatasztrófa helye is lehet; a látogatás hatása a könyvben középkori asszociációkat idéz – pestis, ismeretlen ragályos betegségek, „genetikai” járványok stb. A Zóna „architektonikus” képe bűvöletszerű, egy atom-Pompei is lehetne. Emberi-etikai hatásában a látogatás a stalkerségben (annyi mint: vezető, átvivő, a hermesi értelemben) fejeződik ki. Ez átvitt, spirituális értelemmel is bír: az úttörés, a keresés, az átmenet hangsúlya is benne van, az ember élethosszig tartó, talányos párbeszéde mindazzal, amit transzcendenciának hív (sokszor függetlenül attól, hogy valóban az-e vagy sem). A kinyilatkoztatás tehát nem verbálisán artikulált: a Zóna – tárgyi, konkrét és némán többértelmű. E tekintetben is kifejezhetetlenül nagy a különbség könyv és film között, mert a Zóna többértelműsége a könyvben izolált jelentéslabdacsokban marad, a filmben viszont az atmoszférikus-kontemplatív egység – ha nem is egyértelműség – alapja. A Zónának továbbá van egy kinti-hatalmi-profán és van egy benti-szakrális-etikai értelme. Az első értelemben: üldözendő, rezerválandó, ellenséges stb. A másodikban: üdvözítő, megváltó stb. A Zóna mindkettőt visszaigazolja, egyáltalán mindent visszaigazol, kissé úgy, mint Hegel „valósága”, mely a porosz állambölcs szerint úgy néz vissza ránk, ahogyan mi nézünk rá. A Zóna végül népmesei-utópikus értelmet is hordoz: a boldogság, tehát a jó vég, a kívánságok teljesülésének helye (aranygömb: aranyalma lenne?), finális Paradiso. Ez a legbaljósabb értelme, mert az aranygömb, mint ahogy a szövegben többször elhangzik: a sátán kincse. Igaz. Minden vágy teljesülése (s főleg a rejtetteké) a legnagyobb kísértés, a legnagyobb romlás forrása, szemfényvesztő ígéret, melyre minden igaznak tűnő – elit-eszmék hirdette – csábítás épül. Mert a hazugság az igazság szavait sajátítja ki, amikor a végső boldogságot földi helyként jelöli meg. Az emberi célt földi örömnek hazudja – halálra játszik. Összefoglalóan tehát a Zóna: talányos, igaz/hamis gondviselés, mely apokaliptikus formában paradicsomot kínál, megváltás képében a végítélet eljövetelét. A könyvben a Zóna ritkán jelenik meg effektive, valójában mindig jelen van, működik. Ezt az eljárást maga a mű, önmagáról beszélve egy helyen, rejtetten igazolja: „A feltételezés, hogy van isten, semmihez sem mérhető, nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy mindent tökéletesen megértsünk, anélkül, hogy mindent tökéletesen megismernénk... a maga kérdése áltudomány, a xenológia illetékességi körébe tartozik. A xenológia a tudományos-fantasztikus irodalom és a formális logika egyfajta természetellenes keveréke. Módszerének alapja egy szabálytalan fogás – az, hogy az idegen bolygóbeli értelmet emberi pszichével ruházzák fel.”
A pokoli paradicsom mint működő natúra, és tárgyhalmaz – ősi eretnek hagyomány, mely a nagy szociális eretnekségek látomás-irodalmából, Ezeréves Birodalom-hitéből és démoni eljövetel-extázisából származik. B hagyomány drámája emberi létünk egyik legnagyobb belső konfliktusának tükre: a Föld és a megváltás közelségének kibékíthetetlensége és összeláncoltsága. A Várakozás mint mindennél feszültebb meditáció, kontempláció, mindnyájunk természetes útkeresése a végső dolgok tudományai között (eszkhatológia), gyakran összeegyeztethetetlen az eljövetellel (parúzia), holott éppen azt várja. Középen, kettőjük között, nem kevésbé, hanem fokozottan drámai állapotban áll a hit (neve százezer, a legragyogóbb feketétől a legtündöklőbb fehérig). Tarkovszkij Stalkere e konfliktus, az ember teológiai hiúságának végigmeditált tudatosítása. A kisregény pedig mindössze legföljebb kiindulópont e megoldás nélküli, vizuális teológiához.
Ezért kétértelmű a Piknik... egyik szereplőjének kérdése: „ki látogatott meg bennünket”? Mert a válasz a könyv szerint legalább kettő: az ördög; az Isten. Nem lehet eldönteni, melyikük (ismét régi, gnosztikus eretnek tradíció ez a Jó-Rosszra épülő egyensúly). Tarkovszkij szerint viszont maga a döntés nem releváns többé. Mivel van harmadik válasz. Amikor a könyv végén Redrick eljut az aranygömbhöz, s végre önmagának, beteg gyerekének, aki (Majmocska névre hallgat) a megváltást, a boldogságot kívánhatná, akkor ehelyett hirtelen záró imába kezd az emberi lélek intaktságára apellálva: ennek megőrzéséért fohászkodik. Csodáért. (A film viszont éppen e csoda felől építi fel önmagát.) A csoda a könyvben az ember etikai megváltása lenne, legvégső értelmében a Zóna tehát az etikai-transzcendencia, valamilyen lélek-megújulás helye, mely a Gondot önnön kaotikus tárgyi világán: hátán viseli. Arra a kérdésre tehát, hogy „ki látogatott meg bennünket?”, a válasz – értelmezésem szerint – így hangzik: senki. Azaz az énünkben, a romlatlannak hitt és feltételezett lélekben élő jó látogatása ez, melyhez nem tudunk eljutni sem stalker (vezető), sem várakozás révén többé, csak véletlen, esetleges megvilágosodással. És itt újabb kérdés mered elénk, valóban mint ama kígyó: megvan-e még bennünk ez az erkölcsi transzcendencia?
Ez a végső kérdés egyúttal a kisregény ismeretelméleti-tudományelméleti meditációira is rávilágít (például a Pilman nevű tudóssal folytatott hosszú dialógus). A Zóna mint matéria ugyanis éppen úgy viselkedik, mint a Solarisban az Óceán. Gondolkodó anyag (lásd xenológia...). Egyszerre gondolkodó dolog (res cogitans) és „kiterjedt” dolog (res extensa). Kivetített (?), magasabb, végtelen (?) intelligencia. Nem a filozófusok, hanem a – XX. századi – fizikusok Istene. Tarkovszkij – tudtommal – jelenleg az egyetlen nagy művész, aki valóban mélyen megértette korunk természettudósainak filozófiáját, Heisenberg és Bohr „Istenével” dolgozik, nem pedig a filozófusok Nietzsche-eltemette istenével. A Sztrugackij-fivérek értelmezésében ez a gondolkodó anyag – ítélet önmagunk felett, mindenlátó és mindenható látogatása nem más, mint a világ másik arca. Várakozásunknak is a rezervátuma, elkerített helye.
Az iménti végső kérdés: van-e még bennünk érintetlen jó?, a film csoda-fináléjában nyer néma, tisztán vizuális kommentárt. Méghozzá nem a szörnyű magányában és nevetségességében Krisztust parafrazeáló stalker-figurában, hanem a kislányban, aki – úgy látszik – egyedül képes, félkegyelmű, béna és beszédképtelen voltában, szemével megmozdítani a poharakat (e jelenet magáról a filmművészetről is sokat mond!), miként a hit a hegyeket. A történelmi látvány, ami van, továbbra is reménytelen (ha ezt nem így látjuk, veszedelmes hazudozásba fogunk): ezt a tükröt is nyújtja a Zóna. A poharak halk koccanó hangja csupán a hamis eljövetel (a sátán kincseinek) kiiktatása. Meg-mozdításuk nem más, mint az erős és merev, „felnőtt” anyag megtörése a gyenge és rugalmas kicsi gyermek szegénysége és tehetetlensége által. Ez a filmbeli csoda a könyv egyik fontos mondatára rímel, kiegészítve azt: „Gondolkodni – annyit jelent: ravaszkodni, csűrni-csavarni a dolgot, blöffölni, az ujja köré csavarni, de hiszen ez itt nem ér semmit.” A poharak koccanó, alig hallható zenéje azt is revelálja számunkra, hogy a józanul, tisztán látó misztikus művészek, a nagy szegények – egyetlen család, amennyiben ugyanezt látják és hallják: „A Bárány az, aki nem fél... Végigkocog az üvegtengeren / és trónra száll. És megnyitja a könyvet.” (Pilinszky János: Introitusz).
*
Tarkovszkij művészeten túlra feszülő, mégis a legnagyobbakéhoz társuló vizuális bölcselete el fog süllyedni, mint az igazán valóságos, titkos ismeretek mindig. Talán éppen így maradhat meg majd a mélyben: beszédképtelenül, „vakon”, összetekercselve. Hiszen Tarkovszkij megértett valamit a világ működéséből, benne az emberrel, és ennek a kozmikus és nem historikus megértésnek ma nem látszanak a feltételei a mai kultúra közegében. Titkos tudomány lesz belőle. Tarkovszkij a Stalkerben megértette (és nem megismerte) a Zóna titkait, tehát műve maga is hermetikummá, Zónává zárul.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton, Európa Könyvkiadó, 1984, 245. o.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5780 |
