Preisich Gábor
Bódy Gábor
Bódy Gábor: Hogyan találkozott Ön mint építész az úgynevezett „modern építészet” eszméjével?
Preisich Gábor: Nem mint építész, hanem mint építészhallgató a Műegyetemen találkoztam a modern építészet eszméjével. 1930-ban végeztem, előtte – az utolsó két esztendőben – Rácz György kollégám vitt el Ligeti Pál műtermébe, ahol akkor a modern építészet fiatal hívei találkoztak és beszélgettek építészetről, politikáról. Ligeti Pál körében ott volt Molnár Farkas, Fischer József, eleinte Janáky István is oda tartozott és még néhányan... Körner József, Révész Zoltán, tehát egy csomó fiatal, akik később a modern építészet hívei lettek. Ott ismerkedtem, tanultam meg a modern építészetet, ott láttam először Ernst May Frankfurtban megjelent lapját, a Das Neue Frankfurtot. 1931-ben lehetőségem volt arra, hogy saját költségemen részt vegyek a CIAM-nak, a modern építészek nemzetközi szervezetének berlini kongresszusán. Ott találkoztam Le Corbusier-vel, Gropiusszal, tehát a modern építészet nagyjaival. 1931-ben, Berlinben Ernst May tartott előadást a szovjetunióbeli lakásépítészetről.
Bódy Gábor: Erre még visszatérnék, de előbb szeretném tudni, lehet-e azt mondani, hogy ez a kör – mely, mint azt már Rácz Györgytől is hallottam, egy kultúrfilozófus köré szerveződött – nem egyszerűen építészeti vagy szakmai kör volt, hanem inkább más módon gondolkodó fiatal embereké?
Preisich Gábor: Maga Ligeti Pál is építész volt, tervezőépítész, ugyanakkor kultúrfilozófus is, aki felállított egy nagyon érdekes elméletet a kultúrák keletkezéséről, múlásáról. Majdnem azt mondhatnám, hogy mi, fiatal építészek inkább voltunk hatással Ligetire, mint Ligeti ránk. Aránylag kevés szó esett az ő filozófiájáról, sokkal több az építészetről. Ebből a Ligeti Pál körüli kis csoportból szerveződött aztán meg a CIAM-nak, vagy ahogy akkor mi neveztük, a CIRPAC-nak a magyar szekciója.
Bódy Gábor: Mit jelentett akkor ez az eszme az önök számára? Úgy érezték, hogy egy korszaknak vége, és valami teljesen új jön? Sokat beszéltek akkor erről, nyilvánvaló, hogy a 30-as években ez nagyon benne lehetett a levegőben...
Preisich Gábor: Egyszerűbben fejezném ki magam: mi, mint fiatal építészek a 30-as években beláttuk, hogy az akkori építészet, az akkori eklektika, mely a különböző stílusokat keverve használta, az épületek külső megjelenését előtérbe helyezte és a tényleges tartalmat, szükségletet háttérbe szorította, elavult. Szükség van tehát egy olyan építészetre, mely a tényleges igényeknek felel meg, az épületek rendeltetésének, funkciójának felel meg. Rá kellett jönnünk arra, hogy az építészetnek nem kész, megadott külső formák alapján kell elindulnia, hanem a feladatokból kell kialakítani saját formáit.
Bódy Gábor: Azt hiszem, legalábbis kezdetben, egymás mellett élt két eszme. Az egyik szakmai és stiláris, a másik szociális problémákra vonatkozott. A kettő nem mindenkinél futott párhuzamosan. Hogy nézett ez ki Magyarországon?
Preisich Gábor: Elvileg szorosan összekapcsolódott e két kérdés: láttuk a tömegek lakáshelyzetét, rossz lakásviszonyait, és úgy éreztük, ezt csak a modern építészet eszközeivel lehet megoldani. Természetesen túl sokat vártunk magától az építészettől. Úgy mondanám: azt képzeltük, hogy maga az építészet befolyásolni képes a társadalmi folyamatokat. Az építészet lehetőségeit illetően, ebből a szempontból túlzottan optimisták voltunk.
Bódy Gábor: De valójában ez nem mindenkinél volt egyforma súllyal jelen, hiszen ha most német példákra gondolok: Ernst Maynek vagy Gropiusnak egyes építkezései – utóbbinál éppen azok, melyeket a Bauhaustól függetlenül, magánvállalkozóként csinált – kifejezetten szociális problémák megoldására törekedtek, míg például a Bauhaus-képzés kezdetben olyan új művészeti stílus vagy inkább szellemi élet megteremtésén fáradozott, ami a lányok hajvágásától kezdve a balettig és a sporton át a keleti misztikáig, mazdaznan- kultuszig mindennel összefüggésben volt. Nálunk talán kezdetben nem törekedtek annyira a tömegek szociális helyzetének a megoldására. Másfelől Magyarországon végül is a Bauhaus által befolyásolt, vagy más modern építők nagyrészt polgári házakat teremtettek – természetesen azért, mert innen kapták a megrendeléseket.
Preisich Gábor: Nem tervezhettünk mást, mint amire megrendeléseket kaptunk. Azt hiszem, az akkori összes modern polgári áramlat, tulajdonképpen az összes avantgarde irány politikailag radikális programokkal párhuzamosan futott, de legalábbis kapcsolatban állt ezekkel. Az akkori szociális gondolkodású emberek nagy része egyidejűleg a modern művészeti áramlatok hívei is volt. A modern építészeknek, tehát a CIAM akkori szekciójának kétségtelenül csak szóban volt lehetősége arra, hogy szociális problémákat feszegessen – ezt kiállításokkal próbálta megoldani. A Tamás Galériában volt egy ilyen kiállítás, amit azután a Nemzetközi Vásáron is bemutattak. Bemutattuk a tömegek lakásnyomorát, a városok egészségtelen voltát. Emlékszem, hogy feladatul az úgynevezett Ferencvárosi kiserdőt kaptam – ez egy budapesti nyomortelep volt –, hogy azt járjam be, fényképezzek, és írjak az ottani benyomásaimról. A kiállítást a rendőrség betiltotta, még eljárást is indított a két szervező, Molnár Farkas és Fischer József ellen. Engem is kihallgattak, megkérdezték, hogy milyen politikai célzattal rendeztük a kiállítást. Vagyis szóban volt lehetőség a politikai célok megmutatására, míg építészetben természetesen nem csinálhattak a modern építészek mást, mint azokat az épületeket tervezhették, melyekre megbízásaik voltak.
Bódy Gábor: Nyilván ott volt szerencsés a helyzet, ahol – mint például Ernst May esetében – egy városi, kommunális szerv, vagy egy egész város az építész mögé áll. Magyarországon nem volt ilyen senki, aki szóba jöhetett volna?
Preisich Gábor: Az egyetlen olyan szerv, amelyik Magyarországon a modern építészeknek, vagyis a CIRPAC-tagoknak komoly megbízást nyújtott, az akkori OTI, az Országos Társadalombiztosító Intézet volt, melynek az igazgatóságában a különböző pártok képviselői is helyet foglaltak. Ez a megbízás az akkori Tisza Kálmán téri (ma Köztársaság téri), déli oldalon lévő házsor volt. Az egyetlen olyan lehetőség, ahol meg tudták mutatni a modern építészet elvei szerinti beépítés egy modelljét.
Bódy Gábor: Ön éppen most publikált egy könyvet Ernst Mayról és a Neue Frankfurt nevű építészeti-szellemi mozgalomról. Ez a név Magyarországon sokkal kevésbé ismert, mint mondjuk Gropius és a Bauhaus neve, holott a könyv elolvasása után úgy tetszik, a szociális-lakótelepi építkezésnek sokkal inkább May lehetne az elődje, mint Gropius. Ismerték önök már akkor a frankfurti tendenciákat? Illetve – visszatérve az 1931-es CIAM-találkozóra – végül is kik hatottak erre a generációra leginkább a nyugat-európai építészek közül?
Preisich Gábor: Tulajdonképpen Molnár Farkas volt az egyetlen, aki igazából Bauhaus-tanítvány volt és németül is tudott – minthogy a Bauhausban németül folyt az oktatás –, tehát a Bauhaus és körének mozgalmát Magyarországra ő közvetítette. Másik befolyás volt a Le Corbusier-féle, úgy tudom Dávid Károly, a Népstadion későbbi tervezője volt egy darabig Le Corbusier tanítványa, ő és néhány más kolléga – például Rimanóczy Gyula – inkább Le Corbusier és a francia modern építészet hatása alatt dolgoztak. Ennek kevésbé volt politikai színezete.
Érdekes megemlíteni, hogy mikor Ernst May frankfurti lakótelepeit építette, akkor folyt a Szovjetunióban az első ötéves terv. Nagyarányú lakásépítésre volt szükség, ezért meghívták Ernst Mayt, munkatársaival együtt, a Szovjetunióba. Ekkor egy darabig majdhogynem ő volt a Szovjetunió lakásépítkezésének az irányítója. Mikor Berlinben voltam és hallottam előadását, nagy benyomást tett rám, s írtam is egy cikket a Magyar Szemle című lapba (ami akkor Bethlen és Szekfű Gyula lapja volt) azzal a címmel, hogy A CIRPAC és a modern építészet, melyben lelkes szavakkal vázoltam a Szovjetunió lakásépítkezését.
El kell egy történetet mondanom ezzel kapcsolatban. A cikk majdnem változtatás nélkül jelent meg, de egy mondatot beleírt a szerkesztőség. Valami olyat, hogy „természetesen nálunk ez nem lehetséges”, egy ilyen dehonesztáló, a Szovjetuniót lebecsülő mondatot. Ezen nagyon fel voltam háborodva, írtam egy levelet Szekfű Gyulának, amiben helyesbítés közlését kértem. Mire Szekfű Gyula írt egy válaszlevelet – sajnos nincs már meg, úgyhogy bizonyítani nem tudom, csak elmondani –, s ebben azt írja, hogy az inkriminált mondat nem véletlenül került a cikkbe, hanem azért, mert a szerkesztőség az ifjú szerző érdekében valónak tartotta.
Bódy Gábor: Lehet mondani, hogy a 30-as évek modern magyar építészetében határozottan elvált volna a két befolyás?
Preisich Gábor: Az egyetlen olyan csoport, mely elvi alapokon, elméleti megalapozottsággal állt a modern építészet oldalára, a CIRPAC-csoport volt. Más tehetséges építészek is voltak, akik lassanként a modern építészet formavilágát átvették és alkalmazták is, de elvi megalapozottság nélkül. Voltak frakciók, de ezek nem művészeti, hanem gazdasági alapokon álltak össze, mint például a Kisrablók csoportja. Azért nevezték magukat így, mert a Kisrabló nevű vendéglőben találkoztak, s lényegében azért alakultak, hogy a tervpályázatokon egymást segítsék. Akkor a tervpályázatok névaláírásosak voltak, nem titkosak, mint ma, és a kisrablósok – akiknek különböző egyesületekben vezető szerepük volt – mindig ügyeltek arra, hogy legalább egy tagjuk bekerüljön a bíráló bizottság tagjai közé. Tehát ez egy gazdasági érdektársulás volt. Meg kell azonban jegyezni, hogy ennek ellenére a tervpályázatok eredményei viszonylag jók voltak, vagyis rossz tervek nem kaptak azért díjazást; bár bizonyos pártfogoltság érződött. A CIRPAC tagjai, a modern építészet hívei kikerültek ebből a körből, ők – az egy OTI-megrendelést kivéve – nem kaptak állami megbízásokat, részben mert baloldaliaknak tartották őket, vagy baloldaliak is voltak: kommunistákkal szimpatizáltak, voltak illegális kommunista párttagok, akikről mi, többiek ezt persze nem tudtuk, s egy részük akkori faji megkülönböztetések miatt sem kaphatott vagy kapott állami megbízást – az úgynevezett zsidótörvények előtt sem.
Bódy Gábor: Ezek a faji előítéletek okozták a csoport tragikus feloszlatását? Fischer József megdöbbenve beszélt arról, hogy a legjobb barátja hogyan tehetett ilyet.
Preisich Gábor: Molnár Farkas nekem is jó barátom volt, és én valahogy nem érzem ezt annyira árulásnak. Nem ismerem a cikkeit, melyeket állítólag írt a modern építészet ellen, úgyhogy erről nem tudok nyilatkozni. Hogy az utolsó években kénytelen volt olyan épületeket is vállalni, melyekben nem érvényesítette a modern építészet elveit, tény. Amikor megkérdeztem tőle: Farkas, hogyan építhetted ezt vagy hogyan tervezhettél ilyen házat – azt mondta, meg kell élnie, s csak ilyen módon kapott megbízást. Ha ez nem is mutat különösebb lelkierőre, mindenképpen megbocsátható, hogy olyan épülettervezésre is kényszerült, amelynek révén egyáltalán el tudta tartani a családját. Engem váratlanul ért, amikor Molnár Farkas az összes tagnak írt egy levelet, hogy a jelenlegi körülmények között nem látja értelmét a CIRPAC magyarországi szekciója fenntartásának, s bejelentette feloszlatását. A levél már nincs meg, de megvan a válaszom, melyben sajnáltam a megszüntetést és nem egészen láttam be ennek az indokát: – hozzáteszem, hogy magam is naiv voltam. Ligetiről tudom, azt válaszolta, hogy ha – így érezte – ennek faji vagy antiszemita okai vannak, nem lehetne-e a CIAM-szekciót úgy fenntartani, hogy a zsidó származású tagok kilépnek? Ez Ligeti önzetlenségét – és szintén naivságát bizonyította. Nem tudok semmiféle folytatásról, majd csak a háború után alakul meg újra – szintén rövid időre – a CIAM magyarországi szekciója.
Bódy Gábor: Úgy látszik, hogy azokat kivéve, akiknek sikerült Amerikába exportálni (vagy importálni) magukat, ez a generáció a két szék között a földre ült, mivel a jobboldalnak túl baloldali volt, a Szovjetunióban pedig a kezdeti sikerek után szintén útilaput kötöttek a talpukra. Ennek következtében azután a háborút követően Magyarországon sem esett a legelőnyösebb megítélés alá a modern építészek köréhez tartozni.
Preisich Gábor: Közvetlenül a háború utáni időket tekintve ez nem volt így. Közbevetőleg: nézetem szerint annak elsősorban a sztálinizmus volt az oka, hogy a Szovjetunióban a modern építészet a 30-as évek elejétől majdhogynem feketelistára került. Nem arról van szó – mint nemrég is olvastam –-, hogy a modern építészet eszközeivel drágább lett volna az építkezés. Sőt, Ernst Mayék rendkívül olcsó, tipizált, az ottani anyagokból előállítható épületeket javasoltak. Az indok a reprezentáció volt, a sztálinizmusnak az az alapvető hiányossága vagy jellegzetessége, hogy mindenképp imponálni akart a tömegeknek, tehát olyan épületeket keresett, amelyek megjelenésükkel ezt a célt teljesítik. Ezért tértek vissza a klasszicista és a stílusépületekhez, a reprezentatív jellegű építészethez. Azért említem ezt külön, mert a modern építészet ellen ma azt hozzák föl, hogy az emberek nem akarnak nagyszabású monumentumok előtt élni, inkább az emberhez közel lévő dolgokhoz szeretnének kapcsolódni. A modern építészetnek nem volt célja, hogy monumentumokat hozzon létre. Az igen, hogy a szükségleteket szolgálja.
Visszatérve a kérdéshez: a közvetlenül a felszabadulás után a volt CIAM-tagok vezető szerephez jutottak, hiszen Fischer József lett e Közmunkatanács elnöke, s akik a háború előtt nem juthattak munkához, azok is igen nagyszabású épületeket tervezhettek. Magam is részt vettem a MÉMOSZ-székháznak – a mai pártszékháznak – a tervezéséhen s különböző más megbízásokban. Egészen az úgynevezett „építészeti fordulatig”, vagy művészeti fordulatig, a modern építészeknek igenis vezető szerepük volt.
Bódy Gábor: Körülbelül így látom én is; a reprezentáció kényszereszméje térítette el a szocialista társadalmat attól, hogy kibéküljön ezekkel az eszmékkel, felhasználja vagy szintetizálja e törekvéseket. S itt meg kell említeni, hogy a jelenség bizonyos fokig párhuzamokat mutat a harmadik birodalom építészetével is, amely ugyancsak monumentális, reprezentatív, bombasztikus...
Preisich Gábor: Nem tudom, szabad-e így fogalmazni, de mi ugye proletárdiktatúráról beszélünk, vagy beszéltünk. Az ilyen klasszicista, reprezentatív alkotások egy diktatórikus rendszernek felelnek meg, a demokratizálódás pedig az ilyen reprezentációtól való elszakadást jelenti.
Bódy Gábor: Itt lehetne átugrani a jelenbe és tisztázni, hogy az a fajta monumentalisztikus, házgyári lakótorony-építkezés, melyet a közvélemény jogosan bírál, nem egyenes következménye-e a modern építészetnek, értve ezen a „klasszikus”, a 20-as, 30-as évekbeli modern építészetet. Inkább arról beszélhetünk, hogy az eredeti elgondolások deformálódtak. Ha ez így van, mi okozhatta a deformációt, s hogyan jöhetett a mai állapot létre?
Preisich Gábor: Bizonyos, hogy a városok háború utáni óriási mértékű felduzzadása olyan építési feladatokat jelentett, melyek azelőtt nem voltak ismertek. Tömegesen kellett lakásokat építeni. A tömeges lakásépítkezésnek pedig csak az lehetett a módszere, hogy valamiképp gyári módon, előregyártással oldják meg. Ez eddig szükségszerűség volt, és majd hogy nem független a modern építészet céljaitól. Bár a modern építészet kezdeti időszakában éppen Ernst Mayék meg Gropiusék vetették föl, hogy a gyári előállítást kellene a kézműiparhoz hasonló minőségűvé tenni, lehetőséget teremtve így megfelelő, emberi léptékű dolgok gyári előállítására. A gyári előállítás azonban a modern építészettől függetlenül keletkezett, s utóbbi csak annyiban volt „hibás”, hogy lemondva a történelmi formák másolásáról, szabaddá tette az utat a tervezők előtt, akik maguk alakíthatták ki saját formáikat. Nem követelte meg a díszítést, s így lehetőséget adott teljesen „csupasz”, nyers épületek készítésére. Ellenben ez a – „klasszikus” értelemben vett – modern építészet, a Bauhaus-irány, mindig súlyt helyezett az épületek esztétikai megjelenésére. Téves nézet volt az, mely a modern építészetnek tulajdonította azt a véleményt, hogy a funkció maga alakítja ki a formát. Inkább úgy mondanám: a forma ne legyen ellentétes a funkcióval. Ez tulajdonképpen a modern építészet alapelve.
Bódy Gábor: Ön részt vett abban a küldöttségben, mely 1953–54-ben megtekintette az első szovjet házgyárakat.
Preisich Gábor: Éppen erre szerettem volna rátérni. Megnéztük ezzel a küldöttséggel az ottani házgyári lehetőségeket, és a Magyarországra küldött jelentésünkben azt mondtuk: ezzel a paneles rendszerrel megvan a lehetőség különböző méretű épületek előállítására, és arra is – amit mi a leghelyesebbnek véltünk –, hogy nagy elemeket gyártsanak elő, s e nagy elemeket azután különbözőképpen, az igényeknek megfelelően lehetne összeállítani házakká. Ezen elv, tehát az elemek variációjának elve helyett azután a házgyárak nem elemeket, hanem kész házakat kezdtek gyártani. Háztípusokat gyártottak, amihez még hozzájárult, hogy szerencsétlen módon megkötötték a lakások úgynevezett „átlagos nagyságát” – ami nálunk 53 m2 volt. Mi azt mondtuk: ez olyan, mintha egy cipőgyár kizárólag 42-es cipőket gyártana azért, hogy több cipőt tudjon gyártani.
A gyártás mennyiségének fokozása és a házgyárak kényelmi szempontjai miatt egységes épületeket terveztek, lényegében egyforma lakásokkal az ország minden részén, ahelyett hogy változatos típusokat gyártottak volna, a mindenkori igényeknek megfelelően állítva össze az elemeket. Közben az építészek különböző tanulmányokban mutatták ki – a VÁTI-ban meg egyebütt – egyrészt, hogy téves az a nézet, mely szerint a tízemeletes házak a legolcsóbbak. (Ez is egy házgyári kényelmi szempont volt, amellyel utóbbit bizonyítani próbálták.) Másrészt kimutatták, mennyivel kedvezőbb lenne, ha a különböző városokban, vidékeken a tényleges lakásnagyság-igényeknek megfelelően különböző méretű lakásokat, valamint különböző összeállítású épületeket gyártanának, nem is szólva arról, hogy természetesen esztétikailag is kedvezőbb lett volna. De sajnos a házgyárak gazdaságossági és kényelmi törekvései ellen nem tudtunk, az építészek nem tudtak semmit sem tenni, kénytelenek voltak ebbe belenyugodni.
Bódy Gábor: Azok a viták, melyeket ma már mindenütt folytatnak erről, miért nem kerültek annak idején a közvélemény elé?
Preisich Gábor: Két oka van annak, hogy kezdetben a házgyárakkal szemben eléggé lanyha volt az ellenvélemény. Egyik az, hogy be kellett látnunk, az akkori rettenetes lakáskörülményekhez képest a házgyári lakás komoly pozitívumot jelentett. Komoly értéket azoknak, akik egyszobás lakásokba zsúfolódva laktak. Hozzá szeretném tenni, hogy mindjárt megpróbáltuk társadalmi kutatásokkal is ellenőrizni a lakótelepek, házgyári lakások társadalmi helyzetét. Megindítottuk az úgynevezett városszociológiai, lakásszociológiai kutatásokat. Mindkettő kezdeményezésében szerepem is volt. A budapesti városszociológiai kutatások az első években azt mutatták, hogy a lakosság igen tekintélyes része a házgyári lakást kedvezőnek találja. Különböző városrészekben lakóknak bemutattak tíz különböző városrészt, megkérdezték, hol szeretnének lakni, és elég nagy számban voltak olyanok – úgy emlékszem, 30 vagy 35 százalék – akik a házgyári lakást tartották a legkedvezőbbnek. Tehát maguk a rossz lakásviszonyok járultak hozzá akkor, hogy az emberek a házgyári lakásokat kedvezőnek tartották.
A lakásszociológiai (lakásszociográfiai) vizsgálatoknál a házgyári lakásokban kérdezték meg, hogyan használják ezeket, mik az igényeik, mi az, amit nem tudnak elhelyezni, mit kellene változtatni. Ezek a kutatások rendkívül sok használható eredményt hoztak, s akkor még reménykedtünk, hogy az új lakótelepeknél, új lakástípusoknál ezeket meg fogják fogadni. Ezzel szemben leállították a lakásszociológiai kutatásokat. Ma nem folynak. Holott azt mondhatnám – hogy újra magamról beszéljek –: a pályám kezdete óta az építész alapvető feladatának tartottam, hogy ellenőrizze az általa épített épületek használhatóságát. Az ötvenes években is csináltattam közvéleménykutatást az akkor épített házak lakói közt. Sőt, a háború előtt, amikor munkáslakásokat akart építtetni a Weiss Manfréd-gyár, a csepeli munkásokat kérdeztem meg, mik az ezzel kapcsolatos igényeik.
Tehát – s ez a lényeg – az első években reméltük, hogy ezek a kutatások, megmutatva a lakások hibáit, a lakásnagyság hiányosságait, a lakótelepek problémáit, majd arra fognak vezetni, hogy jobbak lesznek az újabb lakótelepek. Sajnos nem így történt.
Bódy Gábor: Azt hiszem, a ”klasszikus” modern építészet axiómái közé tartozik az olyan tervezés, mely szinte a legkisebb használati tárgytól, mondjuk, egy teáskannától az épületen keresztül az egész életformára, sőt az urbanisztikai együttesre, a városra is kiterjed. Úgy tetszik, a későbbiekben – s talán a deformáció is ennek következménye – ezek leváltak egymásról és a tervező elvesztette a befolyását még a saját épülete felett is.
Preisich Gábor: Teljesen így van, s különösen áll ez egy olyan nagyváros esetében, mint Budapest. Ám meg kell mondani azt is, hogy vannak olyan lakótelepek, melyek viszonylag jók lettek. Most nem is Zalaegerszegre hivatkozom. Debrecenben van például egy Újkert nevű lakótelep, mely az ottani tervezők és a tanács segítségével a maga nemében változatos, kellemes, egy nagy oktatási központtal és így sokkal kedvezőbb benyomást tesz.
Tehát maga a lakótelep, a kényszerűség, hogy sok épületet és sok lakást kell egy területen megépíteni, még nem jelenti, hogy annak rossznak kell lennie. Nem szabad elfelejteni: nem épültek meg azok a központok, amelyeket a lakótelepeken az építészek tervezlek. Ha megnézzük a nagy, budapesti lakótelepeket, kezdve Óbudától egészen Zuglóig, mindenütt terveztek viszonylag változatos központokat, központi intézményeket, olyan intézményeket, amelyek a lakosság társadalmi kapcsolatait erősítették volna.
Bódy Gábor: Kiknek a kezén sikkadtak el ezek? A tanácsén? Beruházásén? Kivitelezőén?
Preisich Gábor: Egyszerűen a mennyiségi szemléleten sikkadtak el, amely magát az Építésügyi Minisztériumot is aszerint ítélte meg, hogy egy évben hány lakást tud felépíteni. Ez jelentette a tervezővállalatok prémiumát, a kivitelező vállalatok prémiumát. Inkább arra jutott pénz a szűkös eszközök mellett is, hogy tíz lakással többet tervezzenek, mint hogy megépítsék a lakótelephez szükséges intézményeket.
Bódy Gábor: Ez az a pillanat, amikor meg lehet kérdezni: úgy néz ki, hogy a modern építészet egy szakasza vagy fejezete lezárult –, ami nem jelenti, hogy a modern építészetet mint eszmét el lehetne temetni. Hogyan látja ön ezt a szakaszt és mi a véleménye erről a folyamatról?
Preisich Gábor: Azt a szemléletet, melyet ma posztmodernnek neveznek, s amely lényegében azt mondja: mindent lehet csinálni, kivéve modern építészetet, ezt én nem érzem tartós állapotnak, csak valami átmeneti nosztalgiának.
Kétségtelen, nagyon sok hibát követtek el a modern építészet nevében. Beszéltünk előbb a lakótelepekről, beszélhetnénk nagyon rossz, úgy is mondhatnám, formalista modern épületekről. Beszélhetnénk az egész modern építészetnek arról a – szerintem kezdettől fogva meglévő – hibájáról, hogy nem fektetett elég súlyt a környezetbe való illeszkedésre. Nagyon sok olyan modern épület van, amely kirí a környezetéből, zavarja a környezetét.
Tehát a rossz épületek, a modern építészet nevében elkövetett otromba lakótelepek okozták, hogy az egész modern építészet-ellenes hangulat lett úrrá, melyet még a sajtóban is igen erőteljesen tápláltak, felelőssé téve a modern építészetet olyan hibákért, melyekhez nincs köze. Úgy mondhatnám, hogy azok a csapások, melyeket a lakótelepekre akartak sújtani, az egész modern építészetet érték. Ami ugyanakkor állandóan fejlődik, változik: elvei nem tekinthetők stílusnak. Bizonyos, hogy különböző korszakai más-más formajegyeket hordtak magukban. A mai modern építészet sokkal mozgalmasabb, mint a kezdeti, a Bauhausbeli. Ha megnézzük a világ különböző részein az új alkotásokat – Amerikában, Finnországban, Japánban, Franciaországban – ezek nem rosszabbak, hanem mások, mint kezdetben. Nem törést látok, hanem változást, és nem hiszem, hogy egy bizonyos szakasz lezárult. Inkább azt mondanám: olyan szakaszban vagyunk, ahol a támadások erősödtek, részben jogosan, részben jogtalanul.
A szöveget gondozta: Peternák Miklós
Preisich Gábor a műszaki tudományok doktora, c. egyetemi tanár, Herder-díjas. Munkásságáról ld.: Építészettudomány 1984. 3–4. sz., életrajzzal, bibliográfiával és épületei felsorolásával.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 58-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5779 |
