Lágler Péter
Az Ars Electronica világhírű elektro- és computerművészeti zsebkarnevál. Ezen a néven 1979-től létezik, és az ősszel szokásos Bruckner-fesztivál elektromos zenei részlegéből fejlődött ki. Most először rendezték ősétől időben is elválasztva, nyáron.
Endo és Nano, avagy a világ belőlünk nézve. Ez volt az idei jelmondat. Endo annyit tesz, mint bel-, nano annyit, mint nagyon-nagyon kicsi, az egység egymilliárdadnyi része. A világ belőlünk nézve, az meg annyit tesz, hogy csuda. Kívülről bemegy, ami bemegy, aztán belül világgá lesz, és ha ez kijön, akkor másba megy be és ott más-világgá lesz.
Látszólagos valóságokkal érintkezünk, olyan sokszorosan, hogy meg sem lehet számolni. Mert e karnevál többek között a „virtual reality” nevű művészeti ág egyik legrangosabb világtalálkozója. Látszólag.
Hosszabb ideig néztem, hogyan használják a látogatók Jeffrey Sham Látszatmúzeumát.
E mű anyagi megjelenése a valós(?) múzeumépület egy egész termét igénybe veszi. A terem falai üresek, fehérek, csak úgy mellmagasságban fut körbe egy tenyérnyi széles, vízszintes szürke sáv és a sarokban természetesen ott az ajtó, amin bejövünk. Esetünkben nagy, kétszárnyú, szintén fehér, rézkilincses teremajtó a csík szürkéjével keretezett ajtótükrökkel. A terem közepén vagy három méter átmérőjű, fél méter magas, kerek, fekete dobogó, annak egyik szélén nagy, kényelmes, mindenfelé fordítható és billenthető százlábú irodai bőrfotel, vele szemben pedig hatalmas képernyő, ami alatt a szintén nem apró számítógép, név szerint Silicon Graphics 4D310VGX található, ő a játszótárs.
Amint a néző beleül a fotelbe, megjelenik a fent leírt terem computer generálta képe a képernyőn. Ez egyben a Látszatmúzeum első terme is, és az is kiderül, hogy a szürke csíkra azért van szükség, hogy jobban érzékeljük helyzetünket a valós és a virtuális térben egyaránt, és hogy e kettőt egymásra is tudjuk vonatkoztatni. Mert a szék elfordításával mozoghatunk a képernyőn lévő virtuális térben jobbra-balra, előredöntéssel előre, hátradöntéssel hátra, miközben a dobogó a szék elfordításának irányával ellentétesen, de azzal megegyező fokban szintén elfordul alattunk, hogy a valós térnek azzal a szeletével kerüljünk szembe, amelyben virtuálisán vagyunk.
A második helyiség szabályos kiállítóterei, a szürke csík felett elhelyezett képekkel, azaz hogy csak képkeretekkel, amik mintha ablakok lennének és belátszana rajtuk a keretek magasságának megfelelő, vaskos nagybetűkből álló felirat, ami körbe-körbe lebeg kívül, a terem körül.
„Nothing can take the place of something that seems like.”
„Semmi sem helyettesíthet valamit, ami úgy látszik, hogy..:’
A harmadik teremben okkersárga betűszobrokat járhatunk körül, vagy mehetünk át rajtuk, amik érzékleteket jelentő szavak betűiből állnak, mint SMELL (szaglás), TASTE (ízlelés) vagy SIGHT (látás).
A negyedik teremben nem csak mi mozoghatunk, hanem a kiállított objektumok is. Két haiku nagyméretű, szoborszerű japán jelei áramlanak egymást derékszögben metszve a terem közepén, miközben mindkettő homlokzatán Muybridge egy-egy alakja, egy férfi és egy nő sétál, fut, rohan egymás útját a terem közepén derékszögben keresztezve...
Az ötödik terem reflexív, az ötödik terem sötét. Ebben mint fényforrások lebegnek a tér minden irányába mozogva a kéken, sárgán, pirosan világító objektumok, olyanok, mint „A” „2” „Z”, a három alapszín keverésével meghatározva e virtuális tér hangulatát.
Mindig központi kérdés, hogy milyen eszköz, milyen interface segítségével léphet kapcsolatba a néző a művel. A lényeg, hogy az minél egyszerűbb, könnyebben kezelhető és minél szívósabb, strapabíróbb legyen.
Ilyen szempontból is az egyik legsikeresebb volt Hegedűs Ágnes Handsight (Kézinéző) című installációja. A szenzort, amit kézbe kellett venni, egy orvosi szemmodellbe építették be. Ez a látóideget helyettesítő vezetékekkel kapcsolódott a computerhez. Ezzel a szemmel lehetett behatolni az erre szolgáló lyukon keresztül egy körülbelül fél méter átmérőjű átlátszó műanyaggömbbe, ami a számítógép által értelmezett virtuális teret fogta körbe anyagi valóságával. A gömbben nem láttunk semmit a saját szemünkkel, de amit a kölcsönszemünk látott, azt egy videoprojektor vetítette ki egy legalább három méteres, köralakú vetítővászonra. A szenzor számára az üresség tele volt a világ egy sajátos modelljének számítógépes szimulációjával. Ez a világmodell türelemüveg. Így nevezik a régi borospalackokba nagy ügyességgel beépített miniatűr jeleneteket, szoborszerű építményeket. Ezek egyik nagy csoportja a keresztrefeszítést ábrázolja Krisztus kínzatásának eszközeivel. A tárgy fantasztikus produktum az életképesség bizonyítására, egy áldozat áldozati képe és egyben a népi-keresztény világszemlélet esszenciális ábrázolása. Ebbe a lényege szerint zárt tárgyba kerülünk látszólag belülre a kézinézővel. Igazi endo-élmény.
Látható, tapintható vagy viselendő interface nélkül sikerült megoldani a művel való kölcsönös kapcsolatot a berlini Art+Com csoport két tagjának. Joachim Sauter és Dirk Lüsebrink installációjának címe: Zerseher, amit Agyonnézőnek fordíthatnék. A néző szemmel veri a képet, mert ahová csak néz a képkeretbe, paraván mögé ügyesen beillesztett monitoron, ott elroncsolódik a kép, burjánzani kezd annak a képpontnak a színe, amire a tekintet esett.
A csoport másik két alapítójának Monika Fleischmannak és Wolfgang Straussnak installációja Arany Nica díjat kapott. Ez volt a legérzékenyebb és legbonyolultabb interface-szel megáldva, de ez nyújtotta a legfantasztikusabb élményt. Az interface egy fejre szerelhető, búvárszemüveg jellegű „szemofon”-ból (VPL Eyephon) és egy adatkesztyűből (dataglover) állt. A mű: Home of the Brain / Haus des Seins (Az elme otthona / A lét háza) a nyilvánosság és a megnyilvánulás teljesen új metaforája. Négy ház vesz körbe egy közös fórumot, egy közös labirintust, ami a kollektív tudatalatti jungi koncepciójára emlékeztet. A négy házat négy médiafilozófus és computertudós, Joseph Weizenbaum, Vilém Flusser, Marvin Minsky és Paul Virilio „lakja”, akik négy világmegközelítést szimbolizálnak, aminek a zöld, a piros, a kék és a sárga és a négy elem felel meg... A búvárszemüveg mind a két szemnek külön-külön képet vetít, a térhatás érzetét keltve. A jobb kézre húzott kesztyű mutatta úton, a kesztyű szárán állítható sebességgel lehet haladni a szimulált térben. Hogy a sorukra várók se unatkozzanak, az „utazó” látta képeket projektorral is kivetítik egy mozivászon nagyságú felületre.
A művészeti rendezvényeken kívül tudományos szümpozion is szerepelt a nappali programban az „endofizikáról” és a „nanotechnológiáról esténként elektro-vizuális koncert, Stelarc hightech sámán performance-e, elektronikus purgatórium és lézerrel kísért hangverseny bűvölte el vagy éppen rázta meg a résztvevőket és a nézőközönséget.
Az idei Ars Electronica elgondolkod(tat)óbb volt inkább mint provokatív. Programjait végigpróbálva egy kicsit reálisabb a virtuális és virtuálisabb a reális, vagyis jobban látszik, hogy a határvonalak elmosódottak és nem (csak) a látásunk életlen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/10 50-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=577 |
