Pörös Géza
Bizonyos, hogy a jövő filmtörténészei gyakran emlegetik majd 1986. február 9-ét, a 18. játékfilmszemle napját, amikor több, mint két évtizedes huzavona után végre összeülhetett a Magyar Filmklubok Szövetségének alakuló közgyűlése. Nem feladatunk most a filmklub kulturális szerepének taglalása, hisz mindenki előtt világos, hogy amíg a mozgóképnek nem lesz katedrája az iskolákban, addig az állampolgárok kizárólag a klubokban alapozhatják meg filmes műveltségüket. A közgyűlésen részt vevő 388 küldött megválasztotta az elnökséget, és a munka ezzel elkezdődött. Hogy milyen lesz a szövetség, hogy miképpen gazdagítja közművelődésünket, erre nyilván feleletet kapunk majd, az elkövetkező hónapok és évek során. Most, a születés pillanatában még minden csupán terv és remény. Mégsem érdektelen, hogy mit gondolnak a szövetség feladatairól maguk az alapítók, a tagság bizalmával kitüntetett tisztségviselők.
Petróczy Sándor
elnökségi tag, a Csongrád megyei Moziüzemi Vállalat osztályvezetője.
– Ön hivatásából adódóan csaknem, húsz éve foglalkozik filmklubokkal, jól ismeri a mozgalom minden gondját-baját. Mit vár a szövetségtől?
– Jónéhány megoldásra váró probléma halmozódott fel az évek során, ezek közül én a tartalmi munka minőségének a javítását emelném ki. Filmklubok eddig is voltak, többnyire a TIT és a moziüzemi vállalatok fenntartásában, ám a bennük folyó tevékenység szakmai színvonala az utóbbi időben észrevehetően süllyedt. Néhány kiemelkedő klubot leszámítva zömükben a puszta mozizás vált uralkodóvá. Ne értsen félre, korántsem szeretném lebecsülni azokat, akik kizárólag a filmekre kíváncsiak, végül is mindennek ez az alapja, mégis, az igazi filmklub ennél valamivel többet jelent.
– Nevezetesen?
– Nevezetesen azt, ahol a résztvevők nézőkből valódi közönséggé válnak, ahol a vetítéseket követően gyakran cserélnek eszmét a látott műről, esetenként egy alkotó munkásságáról, egy stílusirányzatról, ahol tehát a filmművészet sokoldalú elsajátítása folyik. Persze, magam is tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet minden egyes alkalommal megkövetelni a hajnalig parázsló vitát, mindenesetre a szövetségnek a klubvezetésen keresztül igényt kell ébresztenie az intenzív klubéletre.
Kenyeres Imre
elnökségi tag, a nyíregyházi Váci Mihály megyei és Városi Művelődési Központ munkatársa.
– Mint gyakorló népművelő hogyan ítéli meg a szövetség cselekvési esélyeit?
– Meglehet, vannak céljaink, programnyilatkozatunk szépen megfogalmazza a tennivalókat, nem szabad azonban hiú ábrándokat kergetni, hisz napjainkban a kultúra egészét nyomasztó anyagi gondok gyötrik. Nemcsak az egyetemes pénzhiányra gondolok, a megélhetési költségek emelkedésével a művelődő közösségek megtartása is nehezebbé vált. Ezek után mégis azt mondom, van esélyünk az értelmes cselekvésre. Semmi kétség, a szövetség hatékony és sikeres működéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy demokratikus keretek között, harmonikusan tudjunk együttdolgozni az illetékes állami és társadalmi partnerszervekkel.
Minthogy jócskán elkéstünk a megalakulással, a filmklub-szövetségnek mindent el kell követnie a késésből adódó hiánylisták fokozatos megszüntetése, illetve a nemzetközi kapcsolatok révén a kortárs filmművészet értékeinek a „begyűjtése” érdekében. Ezzel párhuzamosan halaszthatatlan feladat a magyar filmek és tévéprodukciók katalogizálása is. A filmkészlet feltárása, a kínálat szélesítése jelenti a mozgalom horizontális funkcióját, a vertikális funkció pedig – Lugossy László szavait idézve – ”a néma néző megszólaltatására” irányul.
Ne feledjük, generációk maradtak ki a filmkultúrából, s a műveltségi hiányok még az értelmiségi nézők esetében is megdöbbentőek. Ezt egyébiránt itt, a játékfilmszemlén is módomban volt tapasztalni. Mivel a mozgalom nagyon is eltérő ízlésű és érdeklődésű rétegekre tagolódik, e differenciáltságnak a módszertani munkában is tükröződnie kell. Van, ahol filmtörténet és a filmnyelv ábécéjének az elsajátíttatása a feladat, az élvonalbeli kluboknak viszont arra kell törekedniök, hogy a mozgóképről való gondolkozás igazi műhelyei legyenek. Szándékosan említek mozgóképet, és nem filmet, hisz a hangos-mozgókép szemünk láttára lejátszódó forradalmának évadján aligha hagyhatjuk figyelmen kívül a videókazetták vagy a műholdakról sugárzott tévéprogramok kihívásait. Nem attól kell tartani, hogy a tévé elszívja, a videó pedig megrontja az embereket; pánik helyett offenzív stratégiára van szükség. Legyenek a filmklubok a közösségteremtés színterei, ahol a filmnézések és a beszélgetések során az emberek megtanulnak bánni a különböző médiumokkal, fölismerve azt, hogy ezek az eszközök nem ellenségei, hanem kiegészítői egymásnak. Végezetül hadd mondjak még valamit. A filmklubok tekintélyes hányada vidéken működik, ily módon a szövetség létrejötte feltehetően és remélhetőleg jótékony hatással lesz a vidék művelődésbeni egyenlőtlenségének mérséklésére.
ifj. Schiffer Pál
filmrendező, elnökségi tag
– A Magyar Film- és TV -művészek Szövetsége Filmklub munkabizottsága – melynek ön volt a vezetője – nemcsak, hangoztatta a filmklub-szövetség megalakításának szükségességét, hanem amikor eljött az idő, a szervezési teendőket is magára vállalta. Munkájuk gyümölcse tehát mindannyiunk örömére – beérett. Tulajdonképpen ki kezdeményezte a szövetség létrehozását?
– Maguk a gyakorló filmklubosok, mégpedig 1962 óta folyamatosan. Jogos igény volt egy koordináló, érdekvédelmi szervezetre, amely összehangolja az erőket. Lényegében e hiány megszüntetésének a szándéka vezetett bennünket ahhoz az elhatározáshoz, hogy a Forgalmazási Munkabizottságon belül külön csoportban foglalkozzanak a filmklub-mozgalom gondjaival. Ismeretes, hogy időközben a Filmtudományi Intézet a klubok tekintélyes hányadát megszüntette, s bármennyire sérelmes volt is e döntés, a mozgalom képtelen volt kellő hatékonysággal védelmezni érdekeit. Ekkor már mindenki előtt világossá vált, hogy szükséges egy olyan szervezet létrehozása, amely egyesíti a klubokat, megfogalmazza alapvető céljaikat és adott esetben képviseli létérdekeiket.
– Sokak szerint félő, hogy a kedvezőtlen gazdasági helyzet rányomja bélyegét a szövetség startjára, ráadásul mintha a közösségek szervezésének sem kedvezne az idő...
– Hangsúlyozni kívánom, mi nem új összegeket akarunk kérni, hanem csupán a meglévő pénzek felhasználását szeretnénk koordinálni. Ami a kérdés másik felét illeti, én azt tapasztalom, hogy az utóbbi esztendők folyamán éppenséggel sokféle közösség született, vagy alakult újjá az élet minden területén. Igaz, nem múlt el nyomtalanul a harminc év, amikor a bürokrácia gyanakodva fogadta a spontán közösségszerveződést, mégis úgy gondolom, hogy az emberek élni tudnak a megnövekedett lehetőségekkel. Szabad legyen itt most csak a szaporodó falusi egyesületekre utalni, ők is potenciális szövetségeseinknek tekinthetők. Ha már ott tartunk, hogy felvetődik a kérdés; mit is értsünk filmklubon? Szerintem értelmetlen dolog lenne valamiféle rideg normarendszert a mozgalomra kényszeríteni. Minél többféle, a helyi adottságokhoz és igényekhez igazodó klubtípus alakul ki, annál sokszínűbb lesz a mozgalom. Vannak film iránt érdeklődő emberek, akik a film révén válnak közösséggé, és vannak már kialakult közösségek, akiket más egyéb mellett a film is érdekelt. Az utóbbiak talán nem is mindig a művészetet keresik a filmben, hanem társadalmi érdeklődésük kielégítésére használják fel a mozgóképet. Magyarán: sokféle filmklub képzelhető el, nem is volna szerencsés, ha mi „találnánk ki” a klubokat, legyen ez csak a tagok feladata.
– Mit nyújt a szövetség a filmkluboknak?
– Ahogy munkatervünkben is megfogalmaztuk: filmet, klubot, szövetséget. Arra törekszünk, hogy lehetőségeinket messzemenően kiaknázzuk, így például bővíteni kívánjuk a filmválasztékot. A nemzetközi kapcsolatok mozgósításával olyan művek is a klubokba kerülnek, melyek a kereskedelmi forgalmazás számára nem kifizetődőek. Emellett a hazai filmműhelyek értékeit is elérhetővé tesszük a klubok számára, a népszerűtudományos filmeket, a televízió vagy a Balázs Béla Stúdió arra érdemes produkcióit éppúgy, mint a legjobb amatőr filmeket.
– Lesz saját kópiaállománya a szövetségnek?
– Jelen pillanatban ennek nincs realitása. Hosszabb távon azonban elképzelhető, hogy lesz ilyen állomány, ha nem is a mi raktározásunkban, de a mi felügyeletünkben. Mire gondolok? A Nemzetközi Filmklub-szövetség – ahova rövidesen kérni fogjuk felvételünket – tagjaként módunkban áll majd magyar filmekért cserébe, vagy kölcsön, sőt esetenként ajándékba is külföldi filmeket kapni.
Természetesen a szövetség tevékenysége nem merül ki a filmválasztók kiszélesítésében. Az elnökségen belül máris kijelöltük a megyei felelősöket, megalakult az elméleti és módszertani munkabizottság, mely utóbbi többek között arra hivatott, hogy szakanyagokkal, programjavaslatokkal, a képzések és továbbképzések szervezésével és összehangolásával segítse a klubok munkáját. A szakmai színvonal biztosítása érdekében szeretnénk magunknak megnyerni azokat a filmalkotókat, esztétákat, kritikusokat, társadalomtudósokat, akik sajátjuknak érzik ezt a mozgalmat. Legfontosabb állami és társadalmi szövetségeseink mellett továbbra is számítunk az üzemek és az oktatási intézmények támogatására. Nagyon sok múlik azon is, hogy a klubok között sikerül-e megteremteni a folyamatos információcserét, a segítő együttműködést. Ennek érdekében azt tervezzük, hogy kiadunk egy egységes igazolványt, amellyel az ország bármelyik klubjának programjára be lehet menni.
Ami pedig az érdekképviseletet illeti, szükségesnek látszik olyan koncepció kidolgozása, amely megnyugtatóan tisztázza a filmklubok helyét a forgalmazás rendszerén belül. Erre azért van szükség, mert a jelenlegi ösztönzési rendszer nem preferálja külön a filmklubot. Meglehet, a moziüzemi vállalatoknak még érdekük a filmklubok fenntartása, a művelődési házaknak viszont kifejezetten rossz üzlet. Olyan forgalmazási struktúrára van tehát szükség, amely támogatja a filmklubot, függetlenül attól, hogy ki a fenntartó. A klubmozgalom egyébként akkor élte virágkorát, amikor érdemes volt filmklubot üzemeltetni.
– Végezetül engedjen meg egy személyes kérdést. Mint filmalkotó mit vár a Magyar Filmklubok Szövetségétől?
– Nem tagadom, önző szempontok is vezettek bennünket, amikor elvállaltuk az összefogás és az előkészítés munkáját. A magyar film iránti érdeklődés utóbbi években tapasztalt leépülésének ugyanis részben a filmklubok sorvadása volt az oka. Korábban viszont éppen a filmklubokba járó közönség alkotta azt a „kemény magot”, amelyre filmművészetünk mindig számított. A félreértések elkerülése végett szeretném hangsúlyozni, hogy a mozgalom léte nekünk távolról sem csupán a nézőszámért fontos, ennél lényegesebb az a szellemi kisugárzó szerep, amit a klubok tagjai jelentenek a magyar filmkultúrában. Akik szeretik és értik a magyar filmet, azok környezetüket is képesek kedvező irányba befolyásolni. De hadd emlékeztessem a mostani szemlére, melyre mintegy háromszáz klubos jött el. Jelenlétük észrevehetően meghatározta a fesztivál hangulatát: ők voltak azok, akik kifütyültek filmeket, és ők voltak azok is, akik sikerre vitték őket. És ez a háromszáz ember csupán töredéke a mozgalomnak. Jól emlékszem a hatvanas-hetvenes évekre, mekkora felelősség volt akkoriban elmenni egy klubba, ahol bizony élesen és persze nagyon hozzáértőén fogalmazták meg az emberek a véleményüket. Az, hogy a Filmművész Szövetség felvállalta a mozgalom ügyét, eminens érdekünk volt. Nekem személy szerint különösen. Legújabb filmem, a Kovbojok szemlén bemutatott verziójáról egyébként azt gondolom, hogy a filmklub lenne az idális megjelenési helye.
Sára Sándor
filmrendező, a Magyar Filmklubok Szövetsége elnöke
– Hogyan érte a hír, hogy elnökké választották?
– Váratlanul ért a megtiszteltetés, mert megvallom, ez ideig csupán alkalmi kapcsolatom volt a mozgalommal, s az előkészítő munkában sem vettem részt. Ankétokra természetesen jártam és járok. Különösen 10–15 évvel ezelőtt vendégeskedtem gyakran filmklubokban, amikor Csoóri Sándorral és Kósa Ferenccel alig győztünk eleget tenni a meghívásoknak. Akkoriban egyébként én kissé idegenkedtem ezektől a közönségtalálkozóktól, sőt, ne vegye szentségtörésnek, de beszélni se nagyon szerettem. Úgy éreztem, hogy ami lényeges mondandóm van a világról, az életről, az maradéktalanul megtalálható a filmekben. Szerencsére Csoóri Sándor és Kósa Ferenc társaságában nekem ritkán kellett beszélnem, pontosabban mellettük nem is igen jutottam szóhoz. Nehogy félreértsen, ennek én kifejezetten örültem, mert végül is jól éreztem magam, barátok között voltam, és azért a disputák haszna egy pillanatig sem volt kétséges számomra. A megerősítő vagy elmarasztaló vélemények sohasem hagyják közömbösen az embert, másrészt a nézőkkel való közvetlen kapcsolatra általában is szükségünk van.
– Úgy tudom, már a filmszemle idején hozzáfogtak az érdemi munkához.
– Igen, rengeteg a tennivaló, ezek egyike sem tűr halasztást. Egyidejűleg kell megoldani a legsürgősebb adminisztratív és szakmai feladatokat, így aztán nézze el nekem, ha nem kiegyensúlyozott fontossági sorrendben említem a teendőket.
Mindenekelőtt megnyugtatóan tisztázni szükséges a szövetség jogállását; pénzt, irodát, telefont kell szerelni. Most sorra felkeressük partnereinket és részletesen megbeszéljük velük, hogy ki mit vállal a terhek viseléséből. Az elnökség a szakmai munkát is elkezdte. Mindenkinek konkrét, testre szabott feladata van, remélhetőleg a lelkesedés és a tettvágy rövid időn belül eredményekhez is vezet. Az elnökségen belül különböző munkabizottságokat hoztunk létre, a megyei feladatok összefogására pedig kijelöltünk egy-egy felelőst. Az elkövetkező hónapok során pontosan felmérjük a klubok gazdasági és szellemi helyzetét, a tárgyi és személyi feltételeket, valamint a mozgalom rendelkezésére álló filmállományt. Ugyancsak régi igény egy egységes képzési rendszer, amit mihamarabb szeretnénk kimunkálni.
Ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti, gondolom, velem együtt mások is eltűnődtek Brossard úr, a Nemzetközi Filmklub-szövetség elnökének megjegyzésén, miszerint a Nemzetközi Filmklub-szövetség egyik alapítója Balázs Béla volt. Ennek ellenére Magyarország nem tagja a szervezetnek, jóllehet a Nemzetközi Filmklub-szövetség eddig is sokat tett a magyar filmért. Köztudott, hogy belépésünk esetén – aminek remélhetőleg nem lesz akadálya –, olyan művekhez is hozzájuthat majd a filmklubok közönsége, melyek nem láthatók a moziban. Magyarán: a rendelkezésünkre álló hazai és külföldi források kiaknázásával bővíteni kívánjuk a filmművészeti értékek körét, elősegítve ezzel a magyar filmkultúra szellemi gyarapodását.
– Korábban sokan kifogásolták, hogy a filmklubok programjaiból miért hiányoznak a magyar filmek. Gondolom, a szövetség feladatának tartja a nemzeti filmművészet fokozott támogatását.
– Azt hiszem, ez magától értetődik. Mert ugyan ez idő szerint – ha hinni lehet a statisztikáknak –, a magyar film nézettsége elfogadható szinten áll, de kérdés, hogy nem tarthatunk-e visszaeséstől? Szerintem a mozgalom legfőbb funkciója éppen az, hogy folyamatos és széles körű munkája révén önálló ítéleterővel rendelkező, a különböző mozgóképfajták között eligazodni képes közösségeket neveljen, melyek hosszabb távon a közvéleményt is jó irányba befolyásolják. Ahogy a jó versnek, úgy a jó filmnek is szüksége van értő befogadókra. Az érték bizonyos értelemben magányos, társadalmi hatékonysága nem kis mértékben a közönségtől függ. Közhely, hogy manapság a képi információk valóságos áradata zúdul az emberre; ezek között rengeteg a tudatot roncsoló film, tévéműsor, videókazetta. Aki valamilyen oknál fogva fölkészületlen, aki nem képes eligazodni a különböző minőségek között, az bizony könnyen a talmi prédájává válik. A filmet nálunk nem oktatják, ily módon a filmklub-mozgalomnak „iskolapótló” funkciója is van: nemzedékekkel kell megismertetnie és megszerettetnie a hetedik művészetet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 43-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5765 |
