Varjas Endre
Vagyim Abdrasitov a fiatalabb szovjet rendező-generáció ígéretes képviselője. A magyar mozi látogatók eddig nemigen ismerhették nevét: nemrégiben a Filmmúzeumban volt látható öt filmje. Ezek többnyire társadalom-lélektani indíttatású, publicisztikus hevületű alkotások, melyekben a mondanivalót a forgatókönyvíró (Alekszandr Mindadze) és a rendező többnyire egy bűnügy emberi és szociológiai hátterének felderítése során bontja ki. Mihail Romm és Lev Kulidzsanov tanítványának főbb erényei közé tartozik a mintaszerű színészvezetés és az atmoszféra hiteles megteremtése.
Nekem Vagyim Abdrasitov nemcsak kor-, hanem nemzedéktársam is. 1945-ben született, egy esztendővel előttem. Vasutas-technikumot végzett, mint én; és hosszadalmas kerülők után (akárcsak én a budapesti bölcsészkart), 1974-ben fejezte be a filmművészeti főiskolát. Mindez véletlen egybeesés, persze, magánügy. Ha mégis fölemlítem, csak azért, mert talán segít megértenem, miért lettek olyanok a filmjei, amilyenek. Úgy gondolom, hogy ha sorsom kacskaringói engem is ehhez a művészeti ághoz vezettek volna valami módon, alighanem hasonló filmeket csinálnék. Valami kis krimit, ami várhatólag megfeszíti a közönség figyelmét – ám a nyomozati logika izgalmai helyett mást kínálnék fel: a társadalom működésének mikrostrukturális zavarait ábrázolnám. Kriminalisztikai tények helyett szociológiaiakkal szolgálnék. Nyomok helyett okokkal. Abdrasitov filmjei – egyetlenegynek, az utolsónak, az 1984-ben bemutatott A bolygók együttállása címűnek, kivételével – erre a kerékre járnak.
DENT: 17.85pt">Az első kérdés ezzel kapcsolatban: ha más irányba fordul a cselekmény, fenn tudja-e tartani az indítás krimi-érdekessége a nézői érdeklődést. És az első válasz, a rögtön adódó: hogy nem. Kriminek bizony unalmasak ezek a filmek. Ülök a villódzó képekkel szemben, s nem „nézek, mint a moziban” – hanem kontrollálok, értelmezek, mérlegelek és megértek. Gondolkodom. Tehát vagyok, kattan rá a kartéziánus filozófia közhely-szállóigévé kopott kulcsmondata. Tehát vagyok, tehát lényem legértékesebb részét működtetem. Gondolkodom, vagyok. Jófajta unalom ez.
DENT: 17.85pt">De mégis csak unalom. Nem a mozi unalmas, hanem a problémák. Nem a képek, hanem az én ráismeréseim, hogy fölfedezem a történet hézagaiban a kisbetűs történelmet, a mindennapokét. Én vagyok izgalmas, poentírozhatnám talán szerénytelenül. Vagy szolídabban: a néző és kora. Ahogy az események áttetsző szövevényén elősejlik az élet. Megintcsak a kisbetűs. A dolgok rendes menete. Amelyet nem gáncstalan hősök és nagystílű bűnözők, gengszterek, maffiózók mozgatnak. És így a második felkínálkozó kérdésre, hogy kárpótolhatnak-e az elveszett krimiizgalomért a valóság szociografikus hitellel újjáalkotott töredékei – válaszul ugyancsak nem kínálkozik.
DENT: 17.85pt">Pedig aki hajlandó belefeledkezni Abdrasitov filmjeibe, valóban a felszín alá láthat. De a kisbetűs felszín alatt a mélység is kisbetűs. Az 1978-ban készült Gyorshajtás konfliktusa akörül alakul ki, hogy fiatal tudós a nyaralás után hazatérőben elgázol egy idős asszonyt, aki a sűrűsödő koraeste homályából váratlanul a kocsija elé lép. Az áldozat elpusztul. Megkezdődik a vizsgálat. Akad tanú, aki szerint a fiatalember gyorsabban hajtott a megengedett sebességnél. A kihallgatások, a rendőrségi procedúra folyamán semmi különös nem történik. Munkahely, ügyvéd, ismerősök, futó látogatás az áldozat családjánál – csupa banális viszonylat, amely alig érezhetően emelkedik meg a „bűnös – nem bűnös” kérdésének árnyékában, az egzisztenciális fenyegetettség közegében. A film végén, a bírósági tárgyaláson aztán kiderül: a szakértők szerint a balesetet nem gyorshajtás okozta. A főhőst (dehát miféle főhős, egyáltalán miféle hős ez a Viktor Vegyenyejev?) fölmentik. Ennyi. Csak ennyi? Csak ennyin múlik, hogy valaki bűnös-e vagy vétlen embertársa halálában. Meg lehet nyugodni? A törvény egyértelmű. A valóság azonban összetett, az igazság kibogozhatatlanul bonyolult. Kimondhatatlan és talán föl sem lelhető. Noha ott rejlik a paragrafusok szavai, sorai, a valóság eseményei közt.
DENT: 17.85pt">Hasonló feszültség hajtja a két évvel későbbi Rókavadászat dramaturgiai gépezetét is. Itt már az expozíció bírósági ítélettel végződik. A banda tagjait, akik egy éjjel megtámadták és megverték Viktor Belovot, börtönbe csukják. Csakhogy az áldozatot valami különös bizonytalanság arra készteti, próbáljon kapcsolatot találni az egyik fiúval, akiben támadóját ismerte fel. Talán nem egészen biztos a dolgában. Talán nem érzi arányosnak a büntetést a tettel. Talán csak meg akarja erősíteni erkölcsi fölényét. Meglátogatja a fiút a fegyintézetben. És aztán újra meg újra meglátogatja. Szinte szökik hozzá a hétköznapi környezetéből. Könyveket visz neki, beszélgetni próbál vele. Akármi motiválja is, semmiképp sem ér célt. A két ember közötti kommunikációs szakadék áthidalhatatlan. És tanulságként vagy „üzenetként” túl banális volna szavakra fordítanom a film képi metaforáját: Belov sportszenvedélye, a rókavadászat, a rádiós jelkövető terepfutás, megtalálni, utolérni, elfogni a rádióadóval menekülő „rókát” – sokkal egyszerűbb, mint az igazságot nyakoncsípni.
DENT: 17.85pt">Újabb két esztendő után, 1982-ben, a Megállt a vonat című Abdrasitov-filmben már egyáltalán nincs bírósági tárgyalás. Noha lehetne. A történet Jermakov vizsgálóbíró munkáját követi nyomon, egy vasúti baleset eredőit kutatja. Áldozat csak egy ember volt (csak egy ember?), a mozdonyvezető, aki élete árán akadályozta meg a nagyobb katasztrófa bekövetkeztét. Mindenki tudja, s a vizsgálat vezetője számára is hamar nyilvánvaló lesz, hogy évek, talán évtizedek óta elhanyagolják a biztonsági rendszabályok betartását, betartatását. És hogy enélkül a lazaság nélkül nem járhatnának a vonatok, mert a szabályos működéshez hiányoznak a feltételek. A vizsgálóbíró a felelősségre vonást szorgalmazza, de mindenki másnak azt diktálják az érdekei, hogy kikerüljék az okok kényes kérdését, az igazi kérdéseket, s hogy a balesetet megelőzhetetlen véletlennek tekintve, az áldozatból (aki pedig maga is vétkes – vagy csak vétlen bűntárs – volt a folyamatos szabálytalanságokban) hőst faragjanak. A film záró képsorai azt a groteszk szertartást mutatják, amelyen fölavatják a halott mozdonyvezető emléktábláját. A sokaság, a többség érdekeinek tömegereje – valami fura karikatúrájaként a demokratizmusnak – diadalmaskodik az igazságkereső megszállottság fölött. Vajon az érintettek láthatatlan mundérját viselők sokasága valóban többség? Valóban demokrácia-e akaratuk érvényesítése, amely lehetetlenné teszi a változtatást, a javítást, egyáltalán az igazság kiderítését? Abdrasitov megelégszik a helyzet felrajzolásával – a kérdezést a nézőre bízza.
DENT: 17.85pt">A korábbi filmjében kibontakozó tendenciák alapján szinte törvényszerűnek tekinthető, hogy 1984-re a rendező elfordult az igazságszolgáltatás konkrétumaitól. A lebegő bizonytalanságok, ambivalenciák kifejezésére A bolygók együttállásában megemelt, lírai formát talált, valamiféle álomdramaturgiát működtet. Hat középkorú tartalékos, egy gyorsan lefújt hadgyakorlatról hazatérőben, átvonul a Nők Városán, a Lakatlan Szigeten, az Öregek Telepén. Ezek a szimbolikus közegek talán az emberlét sorsfázisaiként értelmezhetők. A ”hősök” futó élményeiben, reakcióiban egy szavakra alig váltható világérzés fogalmazódik meg – bonyolult, ágas-bogas viszonyrendszer, amely a semmiben sem különleges, egyszerű embereket közös, egyszersmind mégis jól elkülöníthetően saját magánéletük terepeihez, önmagukhoz, közvetlen múltjuk gyökérzetéhez kapcsolja. Feltűnő, hogy a mesék hármas tagolásét ismétlő mozi-poéma, bár valójában sok történetnyi részletet sűrít magába, visszafogott eszközrendszerével, monotóniájával szándékoltan vontatottnak hat. Mintha pályája első szakaszát zárva, Abdrasitov tudatosan más szemszögből kitágított optikával pásztázná végig régi-új témáit.
DENT: 17.85pt">Hogy tényleg így van-e, majd a következő filmek mutatják meg. Ám eddig kétévente útjára bocsátott egy-egy opuszt, s így talán nem túlzás arra számítani, hogy már készül, esetleg készen is van az 1986-os Abdrasitov-film. Nemzedéktársam, a szovjet filmcsináló, meglehet, szerencsés ember. (Alkalmasint szerencsésebb, mint magyar kollégái, akik nehezülő – gazdasági viszonyok közt készítenek – vagy éppen nem készíthetnek – filmet. De ez egy másik cikkbe tartozik.) Ha továbbra is ilyen rendszerességgel jelentkezik, ha problémaérzékenysége nem lanyhul, ha képi világa is túllép a (különben a legnemesebb) hagyományokon, ha lírája kontúrosabbá, epikája ökonomikusabbá válik, akkor sok minden várható még tőle. Az a bizonyos nagy dobás is: a remekmű. Mindenesetre a valóság, melybe neki és állandó forgatókönyvírójának, Alekszandr Mindadzénak bele kell világítaniuk – fölpezsdült, várakozásokkal teli közeg. A huszonhetedik kongresszust megelőző nagyszabású társadalmi kezdeményezések, a korábban lehetetlennek látszó, gyors átalakítások a párt-és állami vezetés felső régióiban, a továbbiakban várható fejlemények, amelyek bizonyára lassú, de mélyreható változásokat indítanak meg a szovjet hétköznapokban – azt hiszem, kedvező munkafeltételeket teremtenek az olyanfajta megfontoltan önépítő művésznek, mint Abdrasitov vagy Mindadze.
DENT: 17.85pt">Vannak született művészek, akik majdnem készen érkeznek és szinte zsengék nélkül jutnak el pályájuk zenitjére. Fejlődéstörténetük alig több a művek kronológiai soránál. Abdrasitov nem ilyen. Talán szerencsés ember, de semmiképpen sem csupán szerencsés. A monomániások közé tartozik: közhelyek fölfedezésével és boncolásával kezdte életművét; azzal, hogy megtalálja a bennük elrejtekezett igazságokat. Aztán ahogy elkoptak az egyszeri, múlandó igazságok is, marad számára az igazság, a maga misztikus fenségességével. Ezen az úton jár nemzedéktársam, a filmrendező. Ezen az úton jár a nemzedékem, talán. Talán ezen jár a kor. Érdeklődő rokonszenvvel figyelem, eljut-e Abrasitov a nagyság kapujához. És hogy át tudunk-e vele lépni ezen a kapun.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5764 |
