Zsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Mulatságos dolog olykor visszalapozni: mekkora az élettartama a filmszakzsargon egyik-másik definíciójának. Istenem, mennyi papírt és nyomdafestéket fecséreltünk el magunk is – külföldi kollégáinkhoz hasonlóan, valamikor a francia „új hullám” tetőzésének időszakában, a hatvanas évek elején-közepén – a „szerzői film” fogalmáról folytatott vitákban. (Hogy tudniillik csakis az a rendező tekinthető-e „szerzőnek”, aki maga írja filmjének forgatókönyvét is; és ha igen, akkor miért nem...?) A fogalmak aztán az évek során valahogy maguktól is megtisztulnak; ma már senkinek se jutna eszébe megkérdőjelezni – teszem azt – Fellini szerző-voltát csupán azért, mert némelyik forgatókönyvén féltucatnyi filmíró is munkálkodik.
Az idén 29. évét megélt sanremói fesztivál is a nouvelle vague fénykorának produktuma: nevében viseli a hajdan oly sokat vitatott és divatos definíciót: Szerzői Filmek Nemzetközi Mustrája; – s néhány évvel ezelőtt még alapszabályzatában is rögzítette a rendező-forgatókönyvíró azonosságának kritériumát. Amiről aztán lassanként, diszkréten megfeledkezett, s inkább arra a nemesebb feladatra koncentrál, hogy a kommersz moziforgalmázasban eleve hátránnyal induló pályakezdő filmesek, illetve a kisebb, periférikusabbnak tekintett filmgyártások (idén például Izland, Norvégia, Hollandia stb.) alkotásainak kínáljon röptetó fórumot. S jogos büszkeséggel hivatkozik sokéves hagyományaira; annak révén kivívott szakmai tekintélyére, hogy itt részesültek először nemzetközi elismerésben olyan rendezők, mint Jerzy Skolimowski, Vera Chytilová, Jan Nemec, Krysztof Zanussi, Tengiz Abuladze, Vagyim Abdrasitov vagy éppenséggel Nagisa Oshima. S tegyük hozzá, a magyar film se köszönhet keveset a sanremói mustrának: sok kisebb elismerés mellett két nagydíjat (Bacsó: Harmadik nekifutás; Gyöngyössy-Kabay: Jób lázadása) illetve olyan szerzőink teljes életművének bemutatását, mint Mészáros Márta, Gaál István, Elek Judit, Makk Károly.
Szerzői filmekben – főként a definíció eredeti, ortodox értelmezése szerint – idén sem volt hiány Sanremóban: a versenyben szerepelt 19 ország 22 filmje közül 16-nak a rendező volt a forgatókönyvírója (néha a főszereplője) is; de ami ennél fontosabb: tíz elsőfilmes szerző munkája szerepelt. „Új szerzők” tehát vannak; kérdés csak az, hogy valóban szerzők válnak-e belőlük. Ilyen mindjárt a két olasz pályakezdő: Cezare Ferrario és Vincenzo Badolisani. Ferrario filmje, A firenzei szörny az egész Itáliát – persze főként Toscanát – évek óta izgalomban tartó, máig megoldatlan bűnügyi rejtély pszichologizáló megfejtésével próbálkozik. Valamely titokzatos – valószínűleg elmebeteg – gyilkos időről időre feltűnik a Firenze környéki erdőkben, s kegyetlen szadizmussal lemészárolja az ott enyelgő szerelmespárokat... Bűnügyi riporterek és pszichiátriai szakértők vaskos kötetekre rúgó föltételezéseket publikáltak már az ismeretlen szörnyetegről, illetve a konkrét esetekről; mindezek után Ferrario filmje a rejtély meglehetősen lapos és primitív „megoldását” sugallja, ám ami ennél is nagyobb hiba: művészileg sekélyes, olcsó és hatásvadász; noha a szörny legutóbbi (1985 szeptemberi) rémtettét állítólag a bűnügyi krónikákhoz híven rekonstruálja. A másik olasz elsőfilmes, Vincenzo Badolisani filmjének címe szerint A torinói srácok Tokióról álmodnak és Berlinbe mennek. Fentnevezettek japán stílusú rock-együttest akarnak szervezni, ezért álmodnak Tokióról... A zenekar-alapítás bonyodalmainak ürügyén Badolisani eleven, bár kissé felszínes képet vázol föl a mai tizen- és huszonéves, önmagukat, s a világban helyüket kereső torinói srácok bukdácsolásairól; ám nem lepne meg, ha kiderülne, hogy az ifjú torinói „szerző” látta volna véletlenül Szomjas György öt évvel ezelőtti Kopaszkutya című filmjét (amit különben többfelé vetítettek Itáliában...). Ahogyan az sem lepne meg, ha a Végre este van című belga film író-rendezője, Patrick van Antwerpen ismerné a nálunk most látható Nők a pult mögött című csehszlovák sorozatot. A belga szerző egy Brüsszel peremkerületében működő szupermarket egyetlen napjába sűríti a modern fogyasztói életforma köznapi rítusairól szerzett benyomásait, friss iróniával szemlélve a vevők és az eladók mikrovilágának apró-cseprő bonyodalmait.
Norvég fiatalok hétköznapjaiba kalauzolja nézőit a hangoló virágok, két ifjú rendezőnő, Eva Dahr és Eva Isahsen elsőfilmje. Egy tizenöt éves kamaszfiú azzal egészíti ki zsebpénzét, hogy megrendelt virágcsokrokat szállít házhoz. Így ismerkedik meg egy fonnyadó szépségű, titokzatosnak tetsző alkoholista nővel, akibe belehabarodik, s aki miatt konfliktusai támadnak állandó kis barátnőjével; ám kalandja során megsejt valamit abból, amit a rózsaszínű regények stílusában „az élet mélységeinek” szoktak nevezni... A két ifjú hölgyszerző (közülük Eva Dahr – a katalógus szerint – Budapesten is tanulta a filmrendezést) – számunkra újnak hat, legfeljebb az általuk földolgozott történet rémlik kissé avittasnak.
Érett stílusérzékével keltett feltűnést és nyerte el a legjobb elsőfilm díját az angol Mary McMurray (aki viszont a definíció ortodox értelmében nem „szerző”, „csak” rendező, hiszen forgatókönyvét Mary Bond írta). McMurray félig-meddig már azzal csatát nyert, hogy sikerült rávennie az ötvenes évek legendás angol-amerikai sztárját, a több mint másfél évtizede visszavonult Deborah Kerrt: térjen vissza a felvevőgép elé. A 65 éves Deborah nemcsak életkorában, de színészileg is bölccsé érett asszonynak bizonyult Az asszámi kert című film főszerepében. Helen özvegyen egyszál magára marad, s életének pusztán az ad értelmet, hogy elhalt férje, az egykori gyarmati hivatalnok hatalmas és egzotikus, indiai eredetű, asszámi stílusú kertjét olyan lelkiismeretesen gondozza, hogy annak fényképe bekerülhessen a „Nagy-Britannia legszebb kertjei” című reprezentatív kiadványba. Helen véletlenül megismerkedik Ruxmanival, a szomszédságában lakó, magakorabeli indiai asszonnyal. Sajátos, feszengő barátság alakul ki közöttük, amelyet átszíneznek a mindkettejükben még eleven régi reflexek, hiszen néhány évtizede, a gyarmati korszakban, Indiában Ruxmani (Madhur Jaffrey érzékeny alakításában) legfeljebb szolgája lehetett volna Helennek; most viszont két, elvileg egyenjogú és -rangú koros hölgy kapcsolatáról van szó... A történet azzal végződik, hogy Ruxmani a családjával visszaköltözik Indiába, Helen pedig megtudja, hogy bizonyos végrendeleti bonyodalmak miatt el kell hagynia a házat a csodálatos asszámi kerttel együtt...
Nosztalgikus-borongós történetet beszél el a nálunk is ismert spanyol Mario Camus A régi muzsika című filmje, egy uruguayi emigráns históriája. Martin Lobo 13 év óta él az Egyesült Államokban – kamaszodó lányával, aki már amerikai anyától született –, amikor kosárlabdaedzői munkája Spanyolországba szólítja. Martint azonban nem is annyira hivatása vonzza oda, mint az a remény, hogy Spanyolországban fölkutathatja tizenöt évvel ezelőtti nagy spanyol szerelmét. A találkozás létrejön, de kudarcnak bizonyul; leánya is elhagyja, s visszatér az anyjához Amerikába, így Martinnak nem marad más, csak a kosárlabda... A számkivetettség, a talajtalanság, a magányosság közérzetét profi módon kifejező, de nem különösebben átütő erejű film Mario Camus új munkája.
Meglehetősen extrém – bár újabban egyre divatosabb – hermafrodita-históriát dolgozott fel a francia René Fèret Alexina titka című filmjében. Állítólag valóban megtörtént 1860-ban La Rochelle-ben, hogy egy 21 éves, köztiszteletnek örvendő tanítónő váratlanul rádöbbent: ő férfi. A címszereplő Alexina – akiről végül az orvos is kétséget kizáróan megállapítja, hogy inkább Alex vagy Alexis – melodramatikus fordulatok során próbálja megszerezni magának a lányt, akibe beleszeretett, és aki ráébresztette igazi valójára. Eszünkbe sincs kétségbe vonni, hogy az eset valóban megtörténhetett; a film azonban felszínesen illusztratív és gyermetegen unalmas.
Tematikailag is, stilárisan is ismerősebb világba vezet bennünket (többek között Koltai Róbert és Pásztor Erzsi szereplése miatt is) a nagydíjas szlovák film, Duąan Hanák Csendes öröm című alkotása. Sona (Magda Vasaryová a legjobb női alakítás díját nyerte ezért a szerepéért) kórházi ápolónő, aki egy napon ráébred, hogy nem tűrheti tovább pipogya férje és házsártos anyósa zsarnokoskodását, s miután munkahelyén is konfliktusokba bonyolódott, elhatározza, hogy föllázad a számára kiosztott, s meglehetősen maradi módon értelmezett nőszerep ellen. Többszörös csalódás után inkább az önállóságot választja, s egyedül próbál új életet kezdeni... Hanák rutinosan használja azt a dokumentarista stílust, amely az úgynevezett „budapesti iskola” filmjeiből számunkra igencsak ismerős, és többnyire sikerül elkerülnie, hogy rokonszenves nőpárti nézőpontja átbillenjen a szemellenzős feminizmusba. Rokonszenvesen igaznak hat a történet is, a figurák is; csak a film egésze kelt olyan benyomást, mintha már láttuk volna.
Szóval, „új szerzők” még csak-csak viszonylagos bőséggel teremnek világszerte; de hol az az egy új szerző?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5760 |
