Hegyi Gyula
Robogás a nyárba. Jó cím, habár inkább csak múlt időben. Egykor, régesrég, a mélységes mélymúltban – tehát úgy tíztizenöt esztendeje – valóban robogtunk a nyárba, a lengyel nyárba. Krakkói diáklányok, varsói Szajna-előadások, vodkával átitatott házibulik, wroclawi örömzenék nyomában vonultunk egyedül vagy csapatosan a lengyel városok utcáin és az országutakon: hogy egyszer aztán mégis hazatérjünk, és a lengyel nyarak emlékére szürke évek nehezedjenek. Kovács István viszont egészen másképp értelmezi a címet, nála (pontosabban a neki interjút adó Filip Bajon filmrendezőnél) a „robogás a nyárba” a Szolidaritást jelképezi, amely a télből a nyárba repíti a lengyel nemzetet. Ilyen értelemben a robogás nem az elvágyódás és a nosztalgia poézisét, hanem az ügyesen megválasztott politikai hasonlatot jelenti. Kérdés persze, hogy Bajon ugyanúgy gondolkodik-e ma is minderről, mint egy „történelem előtti korban”, 1988-ban tette, amikor az interjút adta Kovácsnak.
Az írások tanúsága szerint a szerzőt elsősorban a történelem és a politikai utalások érdeklik: érezhetően akkor van elemében, amikor valamilyen film ürügyén a lengyel históriáról mesélhet. Ezt jól és mélyen ismeri, mentes a romantikus rajongástól, a lengyelség kritikátlan kultuszától, de ezzel együtt meglehetősen Polónia-centrikus a gondolkodása, amiben semmi kivetnivalót sem találok. Mivel egyszer magam is átestem a „lengyel lázon”, tisztelettel elegy nosztalgiával gondolok Kovács István hűségére és kitartására. A kötet gerincét a nyolcvanas években született elemzések és interjúk adják, melyek politikai utalásrendszere ma érthetően más fénytörésbe kerül. Wajda a Kovácsnak adott interjúja óta élesen szembekerült egykori ihletőjével és „statisztájával”, Walesával; a kötetben visszatérően emlegetett Gomulka-féle antiszemitizmus azóta a kommunisták nélkül is reneszánszát éli; a Menyegző kapcsán emlegetett ukránok időközben függetlenek lettek, és a két szláv nép kapcsolata még ígér egy-két izgalmas fordulót. Vagyis az ember minduntalan továbbgondolja, a jelenhez igazítja a mondatokat: ami persze minden ilyen, izzóan politikus cikk-gyűjtemény esetében természetes.
Mint a rendező-interjúkból és Ryszard Kapu¶cińsky bevezetőjéből is kiderül, maguk a lengyel alkotók és a lengyel nézők is elsősorban politikai-történelmi „leckeként” értelmezték az elmúlt évtizedek lengyel filmművészetét. Így Kovács István valóban a lényeget ragadja meg, amikor maga is a história és a politikum felől közelít Wajda, Zanussi, Falk filmjeihez. Ahol a mű lehetővé teszi a politikamentes, személyes, poétikus-vallomásos hangot, ott Kovács István erre vált: e kötetben egyedül a Szekercelárma kapcsán jut ilyesmire lehetősége.
Ha a Kovács István által elemzett „lengyel filmiskola” 1957-ben, a Csatorna bemutatásával kezdődött, akkor nagyjából 1990 táján, az utolsó, sokáig dobozban maradt filmek bemutatásával fejeződött be: a nemzeti függetlenség és a válságról válságra bukdácsoló parlamentáris demokrácia merőben más helyzetet hozott a lengyel filmesek számára. A szerző ma diplomata Varsóban, de remélhetőleg arra is adódik lehetősége, hogy a lengyel film nagy váltásának pillanatait rögzítse későbbi tanulmányok számára.
KOVÁCS ISTVÁN: ROBOGÁS A NYÁRBA. JELENKOR KIADÓ 1992.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/10 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=576 |
