György Péter
Képéhség és történetvágy
Az elemi szükségletek kielégítésén túl, a kultúra által teremtett igényeink közül talán a képéhség és a történetvágy csillapításáért tesszük a legtöbbet. A civilizáció teremtette, s folyamatosan újratermelt szükségleteink listáján az első helyek egyikén szerepelhetnek, hiszen hiányuk esetén csak az elvonási tünetekből ébredünk rá, hogy a kép és történet milyen erős narkotikumok.
Kép és történet elemi erejű vágyát született kielégíteni a comics (magyar megfelelője, a képregény, pontos értelmezés is), amely radikális egyszerűséggel, a frissen keletkezett műfajok erejével és ellenállhatatlan popularitásával szolgálja a reá áhító tömegeket. E műfajban a vizuális bizonyosság és a parttalanul áradó mese, a fantázia korlátlan képi kivetítése szövetkezik a legelemibb narrativitással.
A magaskultúra a comics-ot legfeljebb mint ironikus parafrazeáló, a kritikai argumentumot megőrző, illetve itt is érvényesítő popművészetet, illetve a baloldal harci fegyvereként használt agitációs eszközt tűri meg (Roszta ablak).
Az esztéták és kultúrszociológusok egyébként óva intenek a comics ópiumától, s tudomást sem vesznek annak hallatlan népszerűségéről, népművészeti jellegéről. Távol tartanák a fenntartás nélküli fogyasztókat, a reflexióktól kikezdetlen képbámulókat az efféle kulturális tömegtermelési maradéktól, szennytől, infantilizmustól, pornográfiától, horrortól, szextől, politikailag kényestől, sci-fitől stb. A comics, amely legjobb/legrosszabb esetben a „rossz közérzet” kifejezője, a társadalmi állapot okozata, gyakran a rossz okaként bélyegeztetik meg. Így aztán a „tömegkultúra” érvét a magát elfogulatlannak feltüntető művészetszociológia hol támadó, hol védekező fegyverként forgatja a feje fölött: azaz hol – igaz, leplezetten – tilt, hol javallatként feltüntetve szinte kötelez. De a tömeg lebeszélhetetlen a comics-ról, illetve annak megújult elektronikus formáiról: a videóról, számítógépjátékokról, s nem veszi figyelembe hogy a magaskultúra hirdetői szerint a szabadidőprogramja infantilis, vagy épp tán provokatívan pornográf.
Úgy látszik, a képéhség elementáris szükséglet. A képek, ha eltilthatóak is, ellenőrizhetőek, vagy központilag szabályozhatóak, az irántuk való vágy mindig újratermelődik, legfeljebb más formákban. Józan társadalom amúgy is csak azt szabályozza, amit ellenőrizni is képes...
Ám általában talán megérett az idő arra, hogy a triviális művészetet, a tömegkultúrát, a comics-ot annak tekintsük, ami. Nem lehet nem észrevenni, hogy a baloldali kritika óvó figyelmének álarcába öltözött, gyakran puszta butaság eddig is milyen gyorsan és alaposan szenvedett vereséget nemegyszer a tiltás mezején. A Coca Cola, a tévé, a rágógumi, a popzene, a videóklip mind azt mutatják, hogy a szellemi védővámrendszer leomlóban van, utóbb mindannyiszor engedményekre kényszerültünk.
Végre is a triviális művészetet nem tanácsos a magas művészet mércéjével mérni, majd ennek értékeire hivatkozván megtiltani azt, ami nem betiltásra, hanem megértésre való.
Nincsen a földön olyan látvány, amely ne volna megörökítésre érdemes. A világban kémholdak és fotóriporterek, rendőrségi computerek és érzelmes fotóamatőrök milliói lesnek kamerákkal felszerelve áldozatukra – s a képek narkózisából senkinek sincsen kedve felébredni. A képéhségről állíthatjuk, hogy gyermekes, s hogy illetlen – s ez igaz is lehet. Csakhogy ezzel még senkit sem – s miért is tennénk – változtattunk meg. A comics nem megváltoztatja, hanem kitölti az életet.
De nem becsülhetjük le a másik vágyat: a történet irántit sem. A mese iránti igény elemi, s ez nem szorul különösebb bizonyításra. Amíg a tevő el nem válik tettétől, addig – mint azt Lukács a modern dráma és egyben a kortudat eleven problémájaként látta – az ember története által idézhető fel. Azt, hogy valaki „ki” volt – regényéből tudjuk meg, a történet reábizonyul elkövetőjére-átélőjére. E kor pedig egyébként a „tárcairodalomé” (H. Hesse), mikor tehát újságot olvasunk: élettörténetet zabálunk, s a képes melléklethez érve fejvadásszá változunk.
A történetek (s a képek) bármely fajtája eladható – s akármilyenek legyenek is, ne nézzük le ezeket. Az entellektüelek jobban kedvelik a narrativitást reflexivitással felbontó, a mű és befogadó naiv konszenzusát felmondó történeteket, de a „tömeg”, úgy látszik, nem ezekre vágyik. A nagy példányszámok és a hosszabban ható mitológiai érvényesség tehát az E. T.-é és a hobbitoké, a Donald kacsáé és a Pifé, Supermané és Tarzané, Frédi és Bénié és Astérixé.
A szellem immár visszaparancsolhatatlan, kiszabadult a palackból. A tömegtájékoztatás és a szórakoztatás nagyipari és profitéhes formáin nevelkedett nemzedékek számára nem vonzó a józan mértékletesség és a távolságtartás útja. Nincs a jelenlegi kultúrának olyan parancsa, amely rábírhatná a „tömegeket” az elfojtásra – a magasabb etikai és esztétikai megfontolások nem kötelező érvényűek. A kultúrát egyénenként fogyasztók az „álomgiccs” minden eddiginél jobban elektronizált vidámparkjában élnek, amely előtt tán nem érdemes lehunynunk a szemünket.
Ebben az írásban a kultúripar kiváltképp az ötvenes-hatvanas években főszereplő, ma már némi nosztalgiával is szemlélhető teremtményéről: a comics-ról lesz tehát szó. Arról a képregényről, amelyről máig inkább csak hallottunk, mintsem valóban láttuk volna. A Füles, a Kockás, a Dörmögő Dömötör, a Pajtás, a valaha megboldogult Tábortűz, a feltámadt Táltos által nyújtottnak sem hatásában, sem jellegében nincsen köze ahhoz, amit a Napnyugat e néven megismert. Emitt csak a halvány árnyék jelent meg, s ezen lehet sajnálkozni, illetve lehet ennek örvendezni, megóvottnak vélvén egy újabb mákonytól a honi ifjúságot.
Adalékok a históriához
Amikor az újkori képregény/comics a múlt század derekán megszületett, legkésőbb Gustave Doré: La sainte Russie (Szent Oroszország) című, immár halhatatlan, kultúrtörténetileg legitimált sorozatával, ágya körül ott lebzselt a később majd rossz hírét keltő, ám létét értelemmel felruházó szellem, nevelője, az aktualitás.
A naprakészség, a jólértesültség, a kíméletlen divat dzsinnje – természetének megfelelően –- a nyilvánosság előtt érzi otthon magát, létmódja a mind nagyobb példányszám, öröme a nézettségi index emelkedő görbéje.
Így aztán, szegény képregény/comics már a hajnalok hajnalán gyors és populáris, tehát utóbb alantasként minősített igényeket kielégítő és teremtő műfaj lett, ráadásul keletkezése színterén, a Napnyugaton nem kultúrpolitikusok, hanem profitorientált laptulajdonosok voltak a kiadók. így hát, mióta comics a comics, mindig úgy rajzolták, s úgy írták, hogy eleget tegyen e növekvő példányszámok anyagi érdekeltséget nem leplező bűvületének: a comics árucikk, s így kell elfogadnunk.
Mindennek eredményeképp óvilág szülötte, történetének korai és máig aktív hőseivel, Max és Moritz-cal együtt kivándorolt – mintegy a burgonyáért cserébe – az Egyesült Államokba, ahol sem a klasszikus német esztétika regulái, sem a nemzeti kultúrák nem gátolták növekedésében. E század során, az Egyesült Államokban, comics-ban elbeszélve a tengerentúli kultúra mitológiájának hősei tucatszám láttak napvilágot, ha tetszik, ha nem, ez is részét alkotja annak a nyilván teljesen reménytelenül definiálandó szellemiségnek, amit amerikainak hívunk. Márpedig, lévén az Egyesült Államok a világ leggazdagabb országa, ami ott népszerűvé vált, elterjedt – újra – a mi földrészünkön is, immár új lendülettel, képvilággal, témákkal, típusokkal gazdagodva.
A képregény hősei; urak és hölgyek, kémek és kurvák, állatok és sci-fi hősök ellepték e századot. Popeye és Tarzan, Buffalo Bill és Hopalong Cassidy, Superman és James Bond, Astérix és Barbarella, Flash Gordon és Micky Mouse épp olyan hatású és típusú hősei e századnak, mint Johnny Weissmüller, Marilyn Monroe, Franklin Delano Roosevelt, John Fitzgerald Kennedy, Jane Fonda, Sean Connery és Ronald Reagan. E sztárok mind a tömegtájékoztatás, a példányszám és a nézettség révén lettek azzá, akivé, s aki ezt elkerüli, az legfeljebb entellektüelek csemegéje maradhat.
A comics seregeinek felvonultatása azonos lenne a korszellem lenyomatainak összegyűjtésével, minden, ami „odafent” megjelent az elmúlt évtizedekben, azonnal a hír szárnyára emelkedett a képregények csíkjain.
A mitológiai világ pantheonjának hősei előttünk persze csak részben ismertek: az infantilis és zseniális, gyerekek számára szolgáló sztárok itthoni elterjedését mindössze ötven-hetven éves késéssel, de immár támogatjuk; vannak olyanok, amelyeket megtűrünk, de a kém- és sci-fi-, horror- és szex-comics ma is tiltott gyümölcs az olvasni kevéssé és sodródni, oldódni, látni vágyó nézők számára.
Aközben a comics egyre nagyobb területeket hódított meg, a kultúra világának egyre nagyobb részét járta át felderítőivel: Astérix itt, Donald kacsa ott, Flash Gordon emitt, Barbarella amott. Mint a Coca és Pepsi Cola emblémái, úgy jelölték ki a térképeken a comics-ok a nem túl emelkedett, de érdekfeszítő amerikaias szellem hódításának útjait. A film és a tévé tovább gyarapította a comics terjeszkedési lehetőségeit: a mozihősökből nyomtatottak lehettek és fordítva.
A comics azonban csak azt tükrözheti vissza, amit a kultúripar megtermelt. Nem teremt újat, mindössze újratermel, s felnagyítja azt, ami már jelen van a kultúrában, vagy a barbárságban. A megsokszorozottság, a tömegtermelés eredményeként felfigyelünk arra, amire saját magunkban talán nem neszelnénk fel: a „rossz közérzet a kultúrában” elviselhetetlen bizonyossággá épp a comics durva tapintatlansága által lesz.
Állítások a comicsról
Túl jelenségkénti szemléletén, ha nézni és olvasni kezdjük a comicsot, kiderül, hogy az nem is olyan primitív, mint hinnénk. Némely szerzők azt a tévénézés előiskolájának tekintik, megint mások bonyolult szemantikai viszonyokra hívják fel a figyelmünket. Szó és kép montázselv révén való együttese elég bonyolult struktúrákat eredményezhet. Nem tűnik bizonyíthatónak az sem, hogy a comics-ban mindössze az oratio recta járná.
A comics, amilyen tömör, olyan strukturális. Balladisztikusan szaggatott és versenyautó-szerűén gyors. Nincs itt hely semmiféle redundanciára és mégis minden álomszerű könnyedséggel érthető, minden kép más és más, és megadatik az ismétlődés gyönyöre is. Kép és szó viszonya pedig igen sokféle lehet. A nyelv, a kép által nyújtott információt kommentálhatja, lehet ellentétes azzal, de fokozhatja, semlegesítheti is annak jelentését. A comics-ban döntő szerephez jutnak a hangutánzó szavak, melyek a dinamikus tipográfia révén nemegyszer a kép, az akció teljes jogú főszereplői, a jelentés hordozói. Whaamm, reeccs, mmmmm, óóóóh, „olvashatjuk”, s tartok tőle, hogy e „szavak” „jelentése” kép nélkül is érthető. Ám a comics-ban látjuk is az akciókat, a pofont (whaamm, reeccs), majd az extatikus szerelem pillanatait (mmmmm, óóóóh). S nem kifejezőbb-e az óóóóóh, mint az oh, vagy az ah? Az irodalomhoz valóban méltalannak látszanak az effajta eszközök, s főként a vélhető feladat. A leírás révén lényegtelennek is tűnhet, ám a comics-ban ezek a képek „hangosítására” szolgálnak. Hiszen a comics e feliratai már a hangosfilmet utánozzák, s azokat a verekedési jelenetekből ismert s azokhoz immár integránsán hozzátartozó, állkapocs-törést jelentő reccsenések fordításaiként is felfoghatjuk.
Lebírhatatlannak tűnik a comics dinamizmusa is. A rajzoló-operatőr képről-képre a legjobb zoomot meghazudtoló módon válthat: távolságot, nézőpontot, állíthat a mélységélességen. Ezek végtelen variabilitása és újszerűsége ébren tarthatja a voyeur-ök legkifinomultabbikát is. Nagyítás és kicsinyítés, alul- és felülnézet úgy váltják egymást, mint álmunkban, s közben a tömör, végtelenül enigmatikus, képekből összeállított eseménysor megállíthatatlanul rohan.
A comics egyszerre naturalista és idealista. A gyermekek számára készült rajzok elsősorban a jellemkomikumot használják ki, a fiziognómia túlzásaira építenek. Ám a felnőtteknek szóló comics kellően, de sohasem eltúlzott mértékben részletező. Mindent látunk, de semmi olyat, ami ronthatná az illúziónkat, bármi legyen is annak tárgya. Az alap-comics-ban mindig az átlagosnál jobb kivitelezésű emberekkel, s az átlagosnál vonzóbb nemiszervekkel találkozunk, amint a kielégülés is mindig feltűnően sikeres, mondhatjuk, látványos. S itt nem kell megküzdenünk az élet egyébként adódó nehézségeivel sem. Gyilkosság, halál, szerelem, politika és etika, etikett és ocsmányság szétbonthatatlan kollíziót alkotnak, a kultúra időt nem rabló, gyorstalpaló tanfolyamai e sorozatok. Mert a comics-ban azt csinálják, amit az életben is szeretnénk, újralapozhatóan és elfelejthetően egészen a következő majdnem ugyanolyan történetig. S itt nem múlik unalmasan az idő, lényegtelen részletekkel nem terhelnek senkit. Mert a comics képein mindig történik valami. Nincs az a film, amely olyan radikálisan merne szakítani „jellemábrázolás, pszichológiai hitelesség nyűgével, mint a comics, amely mindig azonnal egyedüli lényegére, a látványosságra tör.
A comics pátoszmintákat idéz fel s teremt is meg. Láthatjuk a meghaló férfiembert, a szerelem vággyal teli, nagyszerűséget sugalló csókját, találkozhatunk a kitárt kezű anyával éppúgy, mint a lihegő fotómodellel, évezredes és újkori mozdulatok elevenednek fel, születnek újjá, keletkeznek előttünk. A comics a pátoszminták popularizációjának egyik színtere, az itt lerajzoltak közül jónéhányat láthatunk visszaköszönni az életben.
A comics igen gyakran fekete-fehér, éles kontúrokkal megrajzolt. A színek gyakran csak zavarnák a karakterisztikumot, túlzott információkkal terhelnék meg álomszerűség és idealizáltság e kis sorozatait. A színes comics inkább a gyermekeké, s így az közelebb áll a képzőművészethez, lévén a serdületlen ifjak elsősorban a képen magán nevetnek, s nem a másodlagos, kulturális asszociációkra figyelnek fel.
A comics minden egyes képe egy akció, s egyben teljes értékű kompozíció. Ez az akciófilm szurrogátuma. Itt nincs lazsálás, leállás, ahol a comics lelassul, ott azonnal az intim szerelem gondosan szcenírozott képei következnek. Futurista műveket megszégyenítő módon agresszív műfaj ez, s mégis, a szürrealizmust meg-idézően, az automatizmus természetességét megközelítően könnyed, magától értetődő. A comics-ból mindig hiányzik a kritikai elem, ami a képen látható, az már-már a szükségszerűség látszatának elkerülhetetlenségével hivalkodik.
A comics mindig lineáris szerkezetű, de gyakran használja a montázst, ám sohasem túl bonyolult, még ha szívesen él is a párhuzamos színhelyeken zajló szerkesztés elvével. De bármi legyen is a comics tárgya, lényege abban áll, hogy minden magától értetődő természetességgel látható, fantasztikum és erosz megannyi, valaha titkolt víziója áll itt elénk. Mert a rajz teljesen érthető, a közönségnek ehelyütt nem kell megküzdenie a „modern” képzőművészet megborzongató bálványaival, s így a comics hozzásegít az önértékelési zavarok csökkentéséhez, a kultúrában egyébként el-eltévedő, annak új útjain megbotló egyének itt boldog önigazolásra lelnek, lám, a világ mégiscsak teljesen érthető. Ugyanakkor a comics nem nélkülözi az „etikai kettősséget sem. E lapokon jó és rossz, világosság és sötétség fiai harcolnak egymás ellen. Félreismerhetetlenül tudhatjuk, kinél van az igazság, végre láthatóvá lesz az egyébként oly nehezen érthető rossz. Az elmúlt évtized science fiction filmjeinek fantáziavilága elképzelhetetlennek tűnik a comics mindent magától értetődő természetességgel bemutató, eladhatóvá tévő előiskolája nélkül. Végső soron a fantázia kiárusításának, kereskedelmi értékké változtatásának vagyunk a tanúi.
Mert a comics folytonos, s csak néha-néha szakítja meg a valóság élménye, ám ezt is természetessé teszi a képek szaggatott, keretezett előadásmódja. Mindannyian és mindig képregényben élünk, mert a comics nincs túl messze befogadójától, s így az örömmel magára ismerhet abban. Ám a távolság eléggé nagy ahhoz, hogy az elvágyódásra is tér nyíljék, s így ok adódik az újabb füzet megvásárlására.
A comics a szem kis ünnepe, a gyermekkori rágógumipapírok történetkéi éppoly vonzóak, mint az újságok utolsó oldalán ajándékként elhelyezett kémtörténetek. Mindebben a közös elem a mindennapban élő ember önajándékozó kedve, a meglepetés lehetősége. A comics önkiszolgáló rendszere arra épül, hogy ki-ki maga választhatja meg „menekülésének” negyedóráját, pár percét.
A comics újra és újra elvisz magával az „álomgiccs” világába. Miképp a barlangvasúton, mozdulatlanul ülünk, s a képek mégis elsodornak. Mindaz a tapasztalatszegénység és silányság, ami e képekből árad, a világállapot része. Önreklámnak épp nem önreklám, de tény és valóság. Kultúránk mindennapi mitológiájának formái közül egyik a comics, s ez akkor is így van, ha valaki számára nem Tarzan vagy Hopalong Cassidy hozzák el a megváltást. Mert a comics-ban valóban silányságokat mondanak, durvaságokat, és gyarlóságokat cselekednek. Épp úgy, mint mint az életben. A sorozatok százaira épülő kultúripar világában a Derricktől a Szabó családig, a Dallastól az Onedinig terjedő ”eposz”-igényben az egyike a legolcsóbb és legközismertebb hazugságoknak.
Ám Szabó nénit is vissza- és visszakönyörgi ez az ország, és megríkat minket Columbo felügyelő, s immár szinte nemzeti kultúránk részeként bánunk az Angyallal, épp ezért nem tagadhatjuk le, hogy európai kultúránk egészével együtt életünk része lett Pif és Astérix, Superman és Tarzan. Legfeljebb ők sem szépek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 14-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5758 |
