Bikácsy Gergely
Történet egy Pobjeda hátsó ülésén – mondhatnánk Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfiájának egyik fejezetcímével. Annál is inkább, inert Timár Péter első játékfilmje nemcsak szándékosan roncsoltnyelvű dialógusaival, hanem vállaltan ordenáré világával, a kelet-európai pornográfiát trágár politikai szatírjátékként értelmező ábrázolásmódjával is közel áll Esterházyhoz. Úgy is, hogy sokmindenben az ellenpontja.
Pobjeda nemigen jár ma már magyar utakon. Még olyan istenháta-mögötti helyen, ahol az Egészséges erotika játszódik, egy téesz poros melléküzemágaként működő ládagyár táján sem. Ide a munkásnők biciklin érkeznek, s az igazgató is előbb motoron (vagy gyalog?) csak később nyugati autón. A Pobjeda az ötvenes évek hivatalos autójelképe volt. Emlékét még a ma olyannyira más szerepet játszó Trabant sem szoríthatta ki. (Érdekes tünet, hogy Esterházy fent említett könyvének mottója épp egy Trabant-prospektusból való.) Félmúlt és jelen, jelképes erejű autómárkák és a hozzájuk járó használati utasítások hajlamosak kicsit néha összekuszálódni – nem mindig követik szolgaian az időrendet.
Pedig az időrend fontos dolog. Mikor is játszódik az Egészséges erotika? Az úgynevezett gazdasági reform, annak elakadása, majd legújabb és döntő kifejlődése óta minden, de főleg a gazdaságirányításból fakadó konfliktusok, a vezetők-vezetettek ellentéte rendkívül árnyaltnak, többszörösen szövevényesnek látszik. Jó (vagy rossz) szándékok, jó (vagy rossz) alapstruktúrának és jó (vagy rossz) végrehajtóknak a régebbihez képest rafinált küzdelme; mindenfajta, s éppen az utóbbi évekre jellemző csoport- és részérdekek fineszes harca bontakozik ki. Tímár szatíra-világa kevéssé tükrözi a magyar társadalom efféle változásait. Az ő hatalmasságai régivágású tökfejek, ők a videóval, a korszerűsödés külső eszközeivel sem tudnak megváltozni.
Valaki azt mondhatná, akkor hát Timár Péter filmje a szatíra dühödt ágyúival idejétmúlt, erejüket vesztett figurákra, túlhaladott mechanizmusra lövöldöz. Egyetértek azzal, hogy a filmben megrajzolt figurák kiveszőben levő őstulkok, csupán azon gondolkodom, végleges kihalásukig éveket, évtizedet, vagy még több időt kell-e várnunk. S egyáltalán, miért kellene várnunk? S nem is annyira a buta, elmaradott, vagy kevésbé buta és haladottabb vezetőkről van szó, hanem egy irányítási metódusról, amely tökéletesen elavult, de megreformálása sokkal nehezebb, mint a leglelkesebb és felelős reformerek vélték. Másrészt – s játékfilmről lévén szó, talán ez a fontosabb – a rendező vállalt műfaja, a szatíra nemigen vállalkozhat a társadalmat felmérő tanulmányok árnyaltságára, regények, vagy más műfajú filmek valóban kötelező s jótékony árnyaltságára sem. Az Egészséges erotika legfőbb eszköze a karikatúrák elrajzoltsága. Ezzel viszont kiválóan él.
Ha a művészi ábrázolásnak görcsösen követnie kellene, naprakészen figyelembe vennie a valóság változásait, a szatíra, a karikatúra percnyi életet élhetne csak, maradandóságra, tágabb horizontú tanulságokra nem számíthatna. Ilyen módon akár Gogol Revizora, sem kelthetne izgalmat, csak történészek, és a cári Oroszország ismerői körében. Az elsőfilmes Timár Gogol erejével nem vetekszik persze, de nyilvánvaló, hogy filmjének, mint minden érvényes kelet-európai szatírának a gogoli ábrázolásmód az ős-mintája.
A Trabant hátsó üléséről nézve a filmbeli láda (ahogy ott mondják: lada-) gyárnak a munkásnői múlt századi elmaradottságban dolgoznak. A szatíra a legjobb dokumentumfilmek módján hányhat fittyet a távlatoknak, s ott ragadhat egy múlt században felejtett (az ötvenes években felejtkezett?) gyárudvaron. A szatíra hivatásszerűen torzít. A dokumentum látszólag éppen az ellentéte: annak meg a napi valóságot kell megmutatnia. Az Egészséges erotika hagyománytalan és eredeti módon próbálja meg a két nehezen összeférhető ábrázolásmódot egybeötvözni. A legmeglepőbb, hogy sikerrel teszi: lehet, hogy egy-egy ottfelejtett gyárudvaron még torz ez a napi valóság?
Az istenhátamögötti, elmaradott és veszteséges kis ládagyárba kinevezett főtűzoltó ipari televízióláncot szerel fel. A legtűzveszélyesebb helynek a munkásnők öltözőjét és a zuhanyozót ítéli. Ettől kezdve nyereségessé válik a termelés: hogy nézhessék az „egyenes adást”, izgatott vállalkozók felvásárolják a ládákat. Igen ám, de a munkásnők észreveszik a rejtett kamerát, megszállják az üzemet, és egy olyan illetlen szót festenek a gyárkapura, mely nem tűri a nyomdafestéket, s melyre még csínytevő gyerekkorát visszaidézve az egyik ”fentről” jött vezető is félelemmel vegyes nosztalgiával gondol. „Utoljára ötvenhatban láttam ezt kiírva”.
Ez a nagybetűs szó, mint egy másik csúnya kifejezés SZ-szel kezdődik, és én sem merem leírni. Egyébként is sok trágár káromkodás és eltorzított, egyszerre komikus és félelmetes szó elhangzik ebben a filmben. Gyakran artikulálatlanul beszélnek a panoptikumfigurák, a mondat egy része legtöbbször hiányzik, általában felböffen belőlük a szó. „Kotmányunk ünnepén...” – kezdi ünnepi beszédét a szónok. „Orgazmumus” – mondja máskor. A csörlőképesített tűzvédelmi őrvezető így érvel: „Ne bontsunk vitát”. A gyárigazgató minden alkalommal kefirt ráz ernyedetlen gyorsulással, egészen a boldogító tetőpontig, úgy kukkolja az ipari tévét. A két főfigura között egy alkalommal ez a dialógus bontakozik ki: „Mondd, Jánosom, párttag te? „Szimpatizáns.” „Van ajánlód? Kell lépni.”
A dialógus akadozik, torz, görcsös, nem természetes. De nem természetes a film képi világa sem. Kamerába belelógó, belehajló, az optika miatt eltorzuló arcok, gyorsított és meg-megszakadó mozgások, visszafelé pörgő, rövid jelenettöredékek zökkentik ki a nézőt a megszokott valóságlátásból. A film minden technikai trükkje vagy nyelvi leleménye a trivialitást, az ordenáréságot erősíti. Ebben a világban a vulgaritás uralkodik. Kár volna feledni, hogy a trivialitásnak olykor igazi esztétikai értéke, utánozhatatlan varázsa lehet. A sok torz pofa és torz káromkodás után (ahol a köznapi szavak is pornografikusabbnak hatnak, mintha hagyományosan azok volnának) egyenesen üdítő és felszabadító a téeszelnököt játszó Haumann Péter kitörése a felcsapó tüzet megpillantván: „Bassza meg a veres seggű ördög!” Mert nemcsak SZ.....van, hamarosan TŰZ is támad. Hiába hivalkodott ismét csak Esterházy-stílusban az egyik vezető: mondván: ”Itt még nem vetett lobot hanyag csikk”, a lángok is lobognak, és ama trágár szó is ott virít levakarhatatlanul a gyár kerítésén.
Mint minden jó szatíra, ez a film is keserű és komoly. Füstös álom a tűzről. S ha Timár Péter választott műfajának irodalomtörténeti modelljéről szóltunk, nyilvánvalóan illik megemlíteni, hogy közvetlen, filmi rokona Miloą Forman alkotása, a Tűz van, babám! Mindkét film a hatalom paternalista (atyáskodó) gyakorlását gúnyolja ki, századunk kelet-európai társadalom-modelljének ezt a nehezen leküzdhető fajtáját. Formánnál a tűzoltótestület bált és szépségversenyt rendez, közben kigyullad egy szomszédos ház. Timár filmjében ládavásárlás céljából kukkoltatják a lehetséges vevőket, majd, a Sz...... -ot letörendő, zseniális ötlettel „műtüzet gyújtanak”, ezt a műtüzet pedig „munkavédelmi benzinnel” próbálják eloltani. Mindkét film víziója pontos: tabuktól, elfojtásoktól terhes társadalmakban semmi nem azt jelenti, amit jelentenie kellene, tűz esetén a testület éppen tombolát rendez, tűz esetén a testület tévedésből benzinnel próbál oltani. Nem feltétlenül gyilkos rosszindulatból: csak hozzászoktak, hogy a szavak és a fogalmak rég nem fedik eredeti jelentésüket, s eredeti, természetes jelentésüket már el is feledték, végveszélyben sem jut eszükbe.
Általában a színészi játéktól árnyaltságot várunk, gazdag jellemábrázolást. Gogoli típusú szatírához azonban a karikatúrát kell mindenféle árnyalás nélkül mélyíteni. A Szondi-teszt agyalágyult rémpofáinak kell megelevenedniük, röhögésünket kell szégyellnünk, előbb tüzesen, majd hideglelősen kell röhögnünk. Az Egészséges erotika színészei pontosan ily módon játszanak. Ahogy Rajhona Ádám a bugyileső tükröt fiókjába csúsztatja, ahogy melankolikus férfibánattal kefirért nyúl, vagy ahogy Koltai Róbert dürrögve-gúnárkodva belopakodik a gyárterembe; az a karikaturális emberábrázolás meglehetősen magas foka. Torz gesztusaik tragikomikusak, mint ahogy zagyva félmondataik, idétlen társalgásuk is az. Ezek a hatalmasságok gyűrt, kisebbrendűség-érzés, gyötörte, elfojtásoktól szenvedő hatalmasságok. Sejtik, hogy oly régóta szajkózott, értelmetlenné foszlott frázisaik már nem védik őket. Szégyellik magukat. Pedig, ha tudnák, hogy bugyit lesni a világ legtermészetesebb dolga, akkor nem kéne kefirért kapkodniuk a bezárt ajtó mögött, s akkor persze tűz is ritkábban támadna.
Timár Péter mind a színészi játék felfogásában, színész-vezetésében, mind formai megoldásaival a magyar filmben hagyománytalan úton jár. Évekig trükkoperatőrként dolgozott; akkor szerzett szakmai tapasztalataival virtuózán bánik. Említett „trükkös” megoldásai mellett talán méginkább figyelemre méltó a film ritmusát meghatározó vágása. Kardos Sándor operatőri munkája most is váratlan meglepetésekkel gazdag, ötletes; a tartalomnak, a gondolatoknak megfelelő formai bravúrok révén.
„Felkelt a mi napunk/István a mi urunk” – éneklik a filmbeli ünnepség résztvevői. De aztán a böfögés, csámcsogás, s az idétlenség roppant tengerében nemsokára egy kappan-hangú „Tűz van!” kiáltás teremt ijedelmet. Mert bármennyire „árnyalódott”, meg „rétegződött” is a valóság, azért ma is igaz – miként a film egyik szereplője éleselméjűen megjegyzi –, hogy „ahol tűzoltó van, ott hamarosan tűz is lesz”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 06-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5755 |
