Ardai Zoltán
Munkatársunk beszámolója
A 26. miskolci tévéfesztivál sok jelenlevő szerint az eddig megszokottnál ijesztőbb összképet rajzolt Magyarország és a világ állapotáról. Olyannyira, liogy az egyik fesztivál-fórumon az a vád is elhangzott, mely szerint a komor kicsengésű műsorok már valósággal kiszorítják a derűt a képernyőről, holott a nézőknek nemcsak információkat kéne meríteniük onnét, hanem némi életerőt is. A válasz úgy szólt, hogy a viszonylag szűk miskolci műsorkínálat csalóka: a tavalyi mŰ8orhetek együtt és külön-külön is teljesebb képet nyújtottak a világról, mint a fesztiválhét. Úgy tetszik, a válaszban a „kérdés” csüggesztően lapos értelmezése rejlett; az előbb említett felszólalás talán mégsem holmi keserűség-pirulák és kedélylabdacsok adagolási egyensúlyát kérte számon a televíziótól. Remélhetően valami mást. Végtére is könnyen belátható, hogy ha a televízió megfelelően teljesíti információ-szolgáltató funkcióját, akkor nem rajta áll, hogy elfásulatlan nézőit egy tévéhét híranyaga lehangolja-e vagy fölvillanyozza. (Ami magát a híradások és kommentárok hangvételét illeti, ezek akkor a lehető legjobb hatásúak, ha mindenekelőtt tárgyilagosak.) Ugyanígy: ha az MTV nem kíván kifejleszteni egy, már sátánian fineszes műsorszerkesztési-szelekciós gyakorlatot, akkor manapság nem számíthat arra, hogy egy tévé-hét dokumentumanyagainak tetemes része ne keserves témákról szóljon, illetve hogy a „napos oldal” térhódítása a képernyőn ne tűnjék dühítő mesterkedésnek. Ahhoz, hogy a tévé-műsor valamilyen magasfokú hamisítási kultúra nélkül is sokakat egyértelműen konszolidációs hangulatban tarthasson, roppant mennyiségű cicaszépség-versenv-tudósítással és luftballonos úttörőveterán-jelenettel kéne felhígítani. Ezt viszont nem foghatnák fel úgy, mint a tévé valóságképének kiteljesedését, hacsak maliciózus értelemben nem. A képernyőn ugyanis csak hébe-hóba nézhetünk szembe valóban magunkkal, közben pedig ezáltal is fogynak azok az energiák és „jó példák”, amelyekre a tévé még mindig rábukkanhat. Ha kevés örömöt lelünk a realitásokban, akkor már végképp nehezen nélkülözhető örömforrás az értelem gyakorlása, mégpedig a televízió adta mintánál felszabadultabb gyakorlása.
Egy dokumentumműsor, stílusában és egész tartalmában az ellenkezőjét is példázhatja annak, amit témájában tálal. Az is előfordulhat, hogy miközben vidámságokkal traktál, szétfoszlatja aznapra a jövőben való bizakodásunk maradékát is. De nem egy magyar dokumentumfilm készült már – a tévén belül is –, amely, bár torz társadalmi mechanizmusokra és magatartásokra összpontosított, terapikusan hatott közönségére, ha úgy tetszik: derűre adott okot. Az ilyen értékű munkák szaporulata alighanem javítana a cirkuszi közvetítések, muris vetélkedők vagy a reklám- és pop-parádék ízén is.
A társadalomsegítő televíziónak a maga ritualizmusán kellene túllépnie, így azon, hogy „rázósabb” riportjai nagyrószében is inkább piszkálódó, mint valóságfeltáró. Naponta látunk jobb-rosszabb riportokat, amelyek az összefüggések siralmasan szűk körében rekednek meg, elakadnak vagy kicsavarodnak, mielőtt valamit megragadnának, s ez csakugyan reménytelenséget sugall. Mintha nem csak az volna a bajunk, hogy gyötrődik a MÁV és a MAHART, neurotikus az egészségügy, az oktatásügy és minden egyéb ügy. Ráadásul mintha még mindez össze sem függne, mintha társadalom helyett csak emberek és embercsoportok szanaszét vergődő halmaza létezne, vagy inkább mintha nem is volnának már emberek, csak az Országos Gondokra reagáló idegcsomók. De ha csakugyan ilyen tehetetlen tömeg módjára létezünk, akkor számunkra csupán a morfiumnak van értéke, s nemcsak az fölösleges, hogy környezetszennyezési mutatókkal, vagy az eltartott öregek poklának célirányos képeivel kínozzanak minket, hanem már az is merő bántalom, hogy otthonunkba idézik mondjuk, a fővárosi üzletek nyitvatartási bolondériáit. Valójában azonban inkább az a bántó, hogy miközben a napi műsor eszünkbe juttat bizonyos lehetőségeket – elsősorban azt, hogy maga a televízió eszközzé válhatna nvomorúságunkkal szemben –, egyben negligálja e lehetőségeket. A készülék időnként a Tehetetlenség háziszobraként mered ránk a szobánkban. (Lehet, hogy ennél jobb volna mégiscsak ha egyszerűen központi házimozinak és revüdoboznak tekinthetnénk?) A tévé-riport műfajának ihletett felfrissülését csak az hozná meg – mint mellékhatást –, ha a televízió nélkülözhetetlen társadalmi fórummá nőne; egyik fő műsortípusaként vállalná a különböző szélesebb hazai érdekfrontok és a különböző közügyeket illető nézetek nyilvános szembesítését. (A Hétvégékben már mutatkoznak biztató jelek). Utópia ez vagy sem, anélkül nem lesz szabadulás az imamalom-jellegű közéleti műsorok ballasztjától, azokétól, amelyek gyakran még egyetlen jelentésteli pillantást sem dokumentálnak. A típusos anomáliák titkai a riportokban az egyedi esetekből hívhatók elő, itt az egész csak a részek mélyén, egyszeri fénytörések révén jelenhet meg előttünk. Semmit sem nyerünk hát azzal, hogy újra meg újra láthatunk „hivatalos” és „nem hivatalos” embereket azokban a tipusmaszkokban, amelyeket egyébként a tévé is akarva-akaratlanul szuggerál nekik. Hiába koppannak keményen a riportkérdések, hiába derül ki, hogy itt meg ott ilyen meg olyan mulasztások vannak, a műsor tematikus információival háborgathatja a nézőt, amúgy azonban rezignációra készteti: „ez már csak így megy nálunk, ilyen a hazai ipar stb.”. (Ezzel szemben néhány helyiérdekű kábeltévéadás – a miskolci fesztiválon az egyik tanácskozás keretében voltak láthatók ilyen adásrószletek – meggyőzően tanúsítja, hogy mégsem az árnyak birodalmában lézengünk, hogy az emberek megélik és alakítják-alakítanák a dolgaikat. A helyiek cselekvőképességét növelő kábeltévé-adások a nem-helyieknek – a csupán szemlélőknek – is gondolkodást-aka-ratot dinamizáló élményt kínálnak. Itt nem természetellenes téma egy lakótelepi Közért ügye, ugyanakkor egy ilyen ügy körül is inkább lemez-teíenülnek a társadalmi összefüggések – nem egyszerűen a mondatok, hanem éppúgy a gesztusok, történések révén –, mint a központi televízió sok súlyosabb témájú műsorában. Itt még a típuslárvák is érdekesen ránganak: nem otthonosak.
A televízió ma már egykori anyai bájai nélkül anyáskodik. Groteszk funkciózavarai bizonyára nem oldhatók fel egyszerűen – s pusztán önerőre támaszkodva –, de megvannak, így hát aki egy-egy miskolci tévészemle örvendetes vonásait próbálja vázolni, részletekben vész el, vagy már jónéhányszor elhangzott dicséreteket ismétel. Magam is ezt teszem, amikor bevallom, hogy a fesztivál portréműsorait néha még akkor is jóleső érzéssel néztem, »mikor a ri-portbeli hangvétel kevéssé tetszett (amikor a műsorkészítők érdeme szinte csak abban állt, hogy valakire rátaláltak). Nem csupa „beszélő fejet” láttam, hanem arcokat is, alkatokat, érzékien megjelenő észjárásokat. Ezek világa a tévén is megunhatatlan, merthogy televíziós szemmel nézve pompásan mfifajszerű világ.
A legnagyobb sikert most A mester aratta, egy Harcsa Lajos nevezetű, nyolcvanegynéhány éves tatai asztalos portréja, amely kimódoltság nélkül tudta megmutatni hősét saját környezetében, mintegy műhelye légkörében. (Rendező: Pásztory János) Ez a mester még olyanfajta iparos, aki szenvedélyes viszonyban van a szakmájával. Az ő esetében a specia-lizáció nem jelent beszűkülést, éppen az egy vezeti el mindenhez. Természettani magántanulmányokat folytatott, hogy képes legyen mestersége anyagát minden más matériával összevetni, tanulmányozta a fa-tárgyak és a bútorok műtörténetét, ezzel némi tudást szerezve már az európai életmódok történetéről is. Szakmai utazásai pedig sokminden egyébre is rányitották a szemét, hogy aztán újra odaforduljon a maga fa-remekeihez. A mester nézője felüdül, de az elégikus befejezés megborzongatja: vajon nem mondhatunk-e már mindennek búcsút, ha végképp el kell búcsúztatnunk ezt a fajta munka-mentalitást?
A fesztivál sokszereplős riportjai között kevesebb emlékezetes akadt. Nem mindig a riportok oknyomozó indulata volt halvány, hanem filmes dokumentumértékük: nem kerültek maradandóan érdekes jelenetek a nyersanyagra. Persze ennek is van köze a riportkészítői alapálláshoz. Ilyenformán a mezőnyből kiemelkedett két (megintcsak búcsú-témájú) mű, Sebeők Ágnes, illetve Ahnási Tamás rendezése, a fiatal ex-értelmiségieket megszólaltató Pályaelhagyók és a rafináltabban komponált Kölyköd voltam: utóbbi az Edda Művek feloszlásával, de méginkább a zenekar koncertközönségé vel, a „kölykök” istenvesztési traumájával foglalkozik. Mindkét munka érdeklődést kelt mindegyik szereplője iránt, s a szereplők sajátos tartásán, mimikáján, fogalmazásán, hangsúlyain át mondja el végülis a magáét.
A miskolci műsor legkitűnőbb darabjai a Panoráma-stáb egyes tagjainak (Chrudinák Alajos, Baló György, Kalmár György) külföldi tárgyú nagyriportfii mjei voltak. A Holtpont (izraeli választások), a Japán és az India: indulatok-, erőpróbák erényei közösek: miközben professzionista módon elégítik ki legjózanabb érdeklődésünket e távoli országok életviszonyai-politikai viszonyai iránt, egyben élményszerű néznivalók is. Súlyukat nagyrészt azok a mozzanatok adják meg, amelyek révén jelenlevőknek (önálló szemlélődőnek) érezhetjük magunkat a Kneszet-tagok házaiban, a méhszorgalmú Oszakában vagy a delhi utcán. Sűrű pillanatok ezek, információtartalmuk röviden nem is taglalható. Így azé a látványé sem, amint az India-filmben a mikrofon előtt tolongó szikhek nyers-ideges hahotával és bólogatásokkal hangoztatják: semmi, de semmi baj nincs, ők nem is tudják, mi az a szikh-probléma; vagy amint a Holtpontban az interjúkérdéseken haragosan mulató Saron összenevet kuporgó feleségével.
A legjobbak között vétek volna nem említeni még két – kifejezetten művészi ambícióval készült – filmet, az Ah, Amerikát és a Kálváriát, de ezek televíziós jellege nem magátólértetődő. Annál inkább helyén volt itt Árkus József Parabola-műsora, a nézőt páciensként kezelő televízió blődli-paródiája. (Miskolcon a Protokoll című Parabola-adás szerepelt.) Cinkos szellemessége gyakran akadozik, de gyakran frenetikusán meg is lódul. Néha még ízlésficamai is többet érnek, mint az egykori, csőlátású Parabola legfinomabb elmésségei. Lám: valami rosszabb volt és jobb lett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/08 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5749 |
