Faragó Zsuzsa
Olyan ez a film, mint a daloló Celentano maga: harsány és mosolygós, vad és jólfésült egyszerre. Egy régi tévéfelvételen táncol rongybaba-lábakkal, énekel valami dühös dalt (feltehetőleg a szerelemről), amit – bekerített, morcos rablók néznek, és dühösen kattintják el a tévét, mondván: gazember! dagadtra keresi magát, pedig nem kockáztat semmit!
Kettős nosztalgia vezeti a rendező Celentanót ebben a filmben: a hatvanas évek elejének Olaszországára, saját „rongylábú” fiatalkorára emlékezik, s a kockáztatókat, a kemény fiúkat siratja. A fekete-fehérben fotózott, huszonöt évvel ezelőtti Olaszország csöppet sem szép, sőt kiábrándító. A kemény fiúk, a bankrablók viszont rettentő naivak, jóindulatúak, nemesek és erőszakellenesek. A ruhák, sminkek, frizurák hitelesek és pontosak, annál eklekti-kusabb maga a stílus. Celentano ráaggatott erre a filmre egy kicsit a kommersz krimi-izgalomból, a némafilm-burleszkből, a szimfonikus hangzatokkal kisért melodrámából, a kemény politikai drámából, a kedélyes végjátékból, hozzátett egy árnyalatnyi kis neorealizmust, s végül egy felliniádát, filmet a filmben: a főhős, mint filmrendező, saját halálát fotózza.
Dehát ne kötekedjünk: végül is szórakoztató kalandfilmet láthatunk. És Celentano énekel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/08 49-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5744 |
