Kovács András Bálint
A Veszprémi TV találkozón ismét megrendezték a Fiatal Művészek Stúdiójának vetítéssorozatát. Ennek a programnak a keretében öt alkotást vetítettek. Az öt műről nem lehet összefoglalóan, általánosságban beszélni, annyira különbözőek egymástól műfajukban, stílusukban és kiállításukban. Ez annak ellenére így van, hogy az ötből háromnak egyazon szerző – El Eini Sonja – a dramaturgja, illetve rendezője. Egyszeri látásra azonban ez a közösség sem ütött át a három produkción. Így öt, egymástól – legalábbis a felületes szemlélő számára – eltérő jellegű művel mutatkozott be idén a stúdió.
Ha mégis valami általánosabb érvényű vonást akarnánk keresni ebben a programban, akkor azt a kérdést tehetjük fel, hogy milyenek azok a művek, amelyek valamilyen okból kifolyólag nem a „felnőtt” osztályokon készültek el? Azaz: van-e valami radikálisan eltérő abban, amit a Televízió kötelezettség nélkül, csak mint „kísérleti” munkát vállal el, amit bemutat ugyan, de már nem méri össze a többi programmal?
Ebben az összeállításban különféle műfajok képviseltették magukat: volt három játékfilm, egy dokumentumfilm és egy előadói műsor. Mivel a három játékfilm is meglehetősen különböző volt, nem mondhatjuk, hogy volna valamilyen műfaj vagy stílus, amit a Stúdió előnyben részesítene. A művek nem is voltak különösképpen „kísérletező” jellegűek, kivéve Salek El Saig Frusztráció című filmjét, amely elbeszéléstechnikájában a linearitás helyett egyfajta asszociációs elvet alkalmazott, bár „kísérletezőnek” ez a módszer sem igen nevezhető már.
A legemlékezetesebb alkotás éppen a legegyszerűbb, legeszköztelenebb, mondhatni, leghagyományosabb stílusú dokumentumfilm, El Eini Sonja Alpári története volt. Ez a film tulajdonképpen három párhuzamos riport egy süketnéma fiatalemberrel (tolmács segítségével), a menyasszonyával és mostohaanyjával, akik együtt megölték a fiú apját azért, hogy pénzt szerezzenek az esküvőjükre. Mindez azonban csak a film legvégén derül ki, mindhármuk elbeszélésének legutolsó pontjaként. Az elbeszélések maguk semmilyen tekintetben nem utalnak a szörnyű végre. Mindhárman elmesélik életük legfontosabb eseményeit: milyen családi környezetben nőttek fel, és hogyan ismerkedtek meg egymással. A süketnéma fiú és a szegénysorsú lány szerelmi története már-már líraian megkapó, híján minden önző és durva motívumnak. Sokszor hallunk a meggyilkolt apa agresszív kegyetlenségéről, zsugoriságáról, de a fiú elbeszélésében végül is nyoma sincs semmilyen vad gyűlöletnek, ami a tettet előre érzékeltethetné. A mostohaanya, aki a fiú édesanyjának halála után feleségül ment az apához, ugyancsak nem mutat „magyarázó” indulatokat, jóllehet az egész gyilkossági terv az ő fejében született meg, és ő is a férfi durvaságáról és önzéséről számol be. A lány elbeszéléséből kiderül, hogy kegyetlenül verték, ám ez apja iránti tiszteletét nem kisebbítette. Egyáltalán: az önzés és a kegyetlenség természetes elemként – mégha természetes rosszként is – van jelen ezeknek az embereknek a világában, amelyhez nem erkölcsi ítélettel viszonyulnak, hanem az elemi csapásoknak kijáró közönnyel. Tettüket nem próbálják menteni vagy indokolni. Az apa megölése a háromszázezer forintért hasonló indulati értékkel bírt számukra, mintha ugyanezt az összeget a bankból kérték volna kölcsön. És mégsem úgy állnak előttünk ezek az emberek, mint véreskezű, aljas gyilkosok, hanem mint egy más erkölcsi világban élő lények, akik ugyan alá vannak vetve az államilag előírt és a többség által képviselt morális törvényeknek, ugyanakkor cselekedeteikben a saját személyes igazságérzetükre és indulataik parancsára hallgatnak. A törvény által legsúlyosabban büntetett cselekedetet, a rablógyilkosságot olyan természetességgel hajtják végre, hogy nem tudjuk elhessegetni a gondolatot: ha mindaz igaz, amit elmeséltek erről az emberről, akkor minden emberi törvény szerint csak azt kapta, amit megérdemelt. Ám a rablógyilkosság mégis bűn. Ezt a konfliktust, mondjuk, a Kék fényben úgy szokták megoldani, hogy azt sulykolják: bűnt csak bűnözők, sőt, bűnöző típusú, de legalábbis tettüket megbánó, lesunyt fejű, megtévedt emberek szoktak elkövetni. Az Alpári történet attól olyan figyelemre méltó, hogy hétköznapi embereket mutat meg, akik egy hétköznapian durva és kegyetlen élet következményeként jutnak el oda, hogy embert öljenek. A történet előadásmódja, a szerkesztésnek köszönhetően sorstragédiaszerű, mintha egy korai Móricz-novella lapjait olvasnánk.
A másik figyelemre méltó alkotás az idei bemutatón Molnár György Örökkön örökké című filmje, mely minőségét nem kis mértékben Szabó Gábor operatőri munkájának köszönheti. A film képi világának gondos megkomponáltsága azonban csak egyfelől jelent értéket a mű számára; az operatőrnek a szemnek kellemessé, könnyen nézhetővé komponálta a képeket, s arra indít, hogy a néző hagyja magát elábrándoztatni a film rafinált szépségétől. Mindez azonban pontosan tükröz egy koncepcionális problémát. A film egy nap története, amit a rendező néhány figura párhuzamos követésével mesél el. Ez a néhány alak, valamint a film összes többi alakja – néhány kivétellel – öregember, sőt szegény öregember, így a film egy sajátos szubkultúrát próbál meg körüljárni, mely az anyagilag és egzisztenciálisan a társadalom perifériájára került városi nyugdíjas rétegek életének kerete, ami ma Magyarországon egyre inkább a nyomor világával szinonim. Nem is mentes a film egy bizonyos szociális pátosztól, megpróbálja felhívni a figyelmet az elhanyagolt öregek helyzetére, annál is inkább, minthogy az egyes epizódok mind ezt a sajátos, tehetetlen nyomorúságot próbálják érzékeltetni. A filmnek ez az egyvonalúsága, illetve együgyűsége azonban kifejezetten ellentétben áll a képi világ imént említett szépítő hatásával, másrészt a dramaturgiai felépítéssel. Az egyes jelentek ugyanis valamilyen vicces poénra vannak kihegyezve, mintha a szerzők esztétikai élvezetet lelnének a nyomorgó öregek kétségtelenül groteszknek is felfogható erőlködésében a fennmaradásért. Mármost egyszerre komolyan venni a nyomorultak nyomorát, és ugyanakkor élvezni ennek a nyomornak különös groteszkségét, felfedezni melankolikus szépségeit, nem lehet. Ha egyszer a film minduntalan azt hangsúlyozza, hogy amit bemutat, az nyomorúság, akkor mindezért erkölcsi felelősséget vállal, míg amikor felfedezi ennek esztétikai értékeit, akkor ezen állapot éppígy-létének örül, amivel erkölcsi megítélhetőségét érvényteleníti. Mintha a szerzők a szó szoros értelmében eladták volna öreganyjukat egy-egy jó poénért. Mintha nem tudták volna eldönteni, hogy egy pesti szubkultúra belvilágának mándyivános, kissé groteszk rajzát adják-e melynek nagy hagyományai vannak a magyar filmben, vagy hiteles szociográfiáját a magyar nyugdíjasok nyomorúságos helyzetének, mely ugyancsak jelentős hagyományokra tekint vissza. A kettő azonban éles ellentétben áll egymással. Ennek ellenére a rendező határozott érzékenységet mutat a groteszk iránt, ami filmjét – jelentős operatőri teljesítménnyel a program érdekes színfoltjává tette.
A hivatalos program átlagtól nagyon eltérőt, figyelemre méltóan újat a többi három alkotás nem mutatott, inkább igyekeztek a professzionalistának számító szakmai színvonalat megütni (ez alól az Örökkön örökké sem kivétel). A Fiatal Művészek Stúdiójának arculata egyfajta konszolidált, jól fésült fiatalságot tükrözött ebben az évben. Műveiket nem annyira a szemléleti és gondolati újszerűség, mint inkább a szakmai igények teljesítésének mércéjén lehetett lemérni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/09 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5733 |
