Faragó Zsuzsa
Lassan csordogál a történet; a Vörös Hadsereg katonái hősiesen halnak meg – gyászolja őket a síró harmonika. Miben különbözik ez az 1941-ben játszódó litván film az ezerszer látott háborús történetektől? Különbözik-e? Szándéka szerint: igen. Alekszej Szimonov filmje a második világháborút új szempontból vizsgáló, nyugtalanító kérdéseket felvető szovjet művek közé sorolható. Moralizáló film; olyan alkotók műve, akiket a valódi aknák robbanásánál jobban érdekelnek a lelki aknák láthatatlan, ám annál érdekesebb robbanásai. Mondom: szándéka szerint Szimonov arról forgatott filmet (mégpedig a Szovjetunióban mostanában futó filmek közül az egyik legnépszerűbbet), hogyan lesz hat fiatal férfiből, hat civilből katona, – méghozzá igazi hős. Ám hiába a jól kiválasztott történelmi pillanat – a hat férfi még békében elszakad társaitól és szembetalálkozik a háború első pillanatával, az első német teherautókkal és géppisztolyokkal –, hiába a hat karakteres és különböző férfiarc, hiába a köztük is feszülő konfliktusok, haláluk értelmes értelmetlensége – mindez valami általános, bágyadt illusztrációba fullad. Mintha az újfajta háború-ábrázolásnak is kialakult volna már a sablonja; egymást ugrató jópofaság a lövészárokban, a súlyos veszteség látványa, mint érzelmi gyújtóerő, a hirtelen haragú, ám bátor munkás és a nyápic elméleti ember vitája a cselekvésről, s a harcban való egyforma helytállásuk, így lehet, hogy A csapat lassan csordogáló történetével, fölsíró harmonikaszavával inkább hasonlít az ezerszer látott háborús filmekre, mint saját magára.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/09 53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5728 |
