Szemadám György
Újra Donaldék: Miki, Minni, Plútó, Goofy és a többiek. Rövid időn belül ez már a második Walt Disney-sorozat, s újra csak arra gondolok: ez valami őrület! Ha naiv volnék, azt mondhatnám: ennyi szorgalommal, technikai bravúrral, kísérletező kedvvel és ötlettel akár műalkotás is születhetett volna. De tudjuk: az animációs filmnek, mint művészi kifejezési formának, éppen Walt Disney ásta meg a sírját (s néha, amikor azt hitte, hogy művészetet „csinál”, akkor állt ettől a legmesszebb). Művészet helyett itt van ez a zavarbaejtően ízléstelen és hihetetlenül szórakoztató giccs-világ, ezekkel a kegyetlen és/vagy hülye műlényekkel, akikről kénytelenek vagyunk elhinni, hogy igazi személyiségek. Mert Walt Disney egyik legfantasztikusabb találmánya: az úgynevezett „személyiség animáció” működik itt, aminek a lényege az, hogy nem csupán a figura „kifelé”-cselekvéseit ábrázolja de a [benne „lezajló”] pszichikai folyamatokat is jelezni próbálja. Például: minden egyes szereplő másképpen, és más reakcióidővel reagál azonos eseményre.
Vannak köztük gyorsabb és lassúbb „észjárásúak”, ingerlékenyebbek és békésebbek, szangvinikusok, melankolikusok, flegmatikusok és kolerikusok. Egy-egy jellemző, apró gesztus telitalálatához persze sokszor hónapok hihetetlenül aprólékos munkája, megfigyelések sora és rettenetesen sok rutin szükséges. Ha vannak „rendezői” és „operatőri” filmek, akkor ezek animátori filmek, mert első helyen mindenképpen az animációs munka, a mozgatásban rejlő lehetőségek minél sokoldalúbb kihasználása áll. Magának a filmnek a történetét is adott helyzetben elképzelhető mozdulatsorok összességéből improvizálja a rendező. Aki – és ezt tudni kell – nem azonos Walt Disney-vel, hiszen Disneynek pusztán annyi köze van egy-egy ilyen kisfilmhez, hogy a benne szereplő figurák és azok világa az ő rajzfilmgyárának standard termékei. Ezen opuszok rendezői többnyire olyan fiatalok voltak, akik be akartak törni a rajzfilm-szakmába, s e munkáikkal akarták bizonyítani képességeiket. A Disney-stáb vizsgamunkái voltak tehát – legalábbis kezdetben –, melyekben minden összesűrűsödik, ami Disney világára jellemző, hiszen azt hivatottak bizonyítani, hogy rendezőik méltóak világ papjaivá lenni. Walt Disney ugyanis elsősorban nem rajzoló (rossz nyelvek szerint nem tudott jól rajzolni) és nem is rajzfilmrendező, hanem egy csudálatos giccsvilág teremtő atyaistene, mely világ egy idő múlva már önmagát szabályozva működött.
Mit számít, hogy Miki egér ormótlanul túlméretezettnek hat Plútó kutya mellett a filmvásznon! Mit számít, hogy a realisztikusabban megrajzolt figurák – például a lovagolni igyekvő lányok – zavaróan idegenek a karikatúraközegben! Mit számít, hogy a hátterek fantáziátlan, sőt néha egyenesen dilettáns képeslapgiccsek! Mit számít, hogy a szereplők egymáshoz való kapcsolatában semminemű emberségesnek nevezhető érzelemről szó sem lehet! Mondom: mit számít mindez ahhoz a profizmushoz képest, amit Disney neve fémjelez! Nekem azok a profi megoldások tetszettek legjobban, amelyek pontosságukkal és munkaigényességükkel tűntek ki. Például: milyen fantasztikusan fröccsent ki a medencéből a víz, amikor Donald egy vödörnyi anyacsavart lódított – egy becsukott ablakon át – a szemünk közé! Ilyen jeleneteket valóban csak Walt Disney-nél lehet látni. Pedig hány rajzfilmes generáció utánozza azóta ezeket a filmeket!
Újra csak arra gondolok: ez valami őrület!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/09 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5726 |
