Alexa Károly
Bereményi Géza írásművészetének egyik legföltűnőbb, legvonzóbb és pályatársai jó részétől is megkülönböztető sajátossága az, hogy a műveibe beválogatott életmozzanatokat (eseteket, viszonylatokat, karakterváltozatokat és -változásokat) mindig történelmi dimenziókban ábrázolja, vagy azok felől szemléli és szemlélteti. Vonatkozik ez filmszüzséire és dalszövegeire csakúgy, mint színműveire és elbeszélő munkáira. Természetesnek látszik ez a tulajdonság, amikor az író történelmi tárgyakat választ (jóllehet ilyenkor éppen a választás maga az árulkodó és nyugtázandó), föltűnő viszont, ha a téma életideje a félmúlt vagy a jelen. Föltűnő, mert az efféle témák kidolgozásakor a historikus látásmód, a historizáló szemlélet sokkal kevésbé nyilvánvaló, mint esetleg a mitizáló létmagyarázat, vagy a regulázott szociologizmus. Bereményi észjárását tovább jellemezhetjük és minősíthetjük azzal is, hogy nála a historikus fölfogás nem csúszik át politikába vagy ideológiába – amit egyébként (önmagában) nem lenne okunk kárhoztatni. Szikár hűvösség, Sturm und Drang utáni fegyelem jellemzi írói habitusát, és nem a dogmatizmus életellenessége. Bereményi Géza sokkal jobb író annál, mintsem hagyná, hogy valamiféle doktrínák kiszívják az élet ízeit történeteiből, deformálják alakjait, elhalványítsák a kulisszák színeit. Realizmusa realizmus (értsünk ezen bármit), ám nem ritkán a rafináltságig tudatos, és éppen okossága miatt „gyanús”. Ha sokan fájdalmasan boronghatunk is azon, hogy képességeinek és energiáinak javát nem újabb szépprózánk gazdagítására fordítja, valószínű: kötődése a filmhez nem folytatólagos kaland és menekülés, hanem szemléletmódjának (meg – persze – forma-fölfogásának) következménye.
Ez a makacs historizmus újra próbára tette önmagát, méghozzá egyik legvonzóbb, íróilag sokszor tetszetős és meggyőző, de olykor bizonytalan hitelű eredményeket hozó tulajdonsága által. Bereményi kedvvel rögzíti és fogalmazza meg az időt generációk sorsában és egymásutánjában. Mint hajdan a Legendárium című regényben, vagy a minap A tanítványok című filmben. A generációk sorsa – különösen egy családon belül – kézreeső formája a történelemértelmező kedélynek és hajlandóságnak. Megejtő históriai médium ez: örökség és újítás, a genetikus azonosság és a genezis lineáris menetű változékonysága, a változatok, mint egy szociológiai lehetőségrendszer legkisebb közös többszörösei, a jelleg, mint az eltérések legnagyobb közös osztója... Bereményi filmjeiből és elbeszéléseiből, sőt dalaiból egy nagy család képe bontakozik ki, Vetrókkal, Beákkal, Irénekkel. A Gothár Péter által rendezett Megáll az idő andalítóan és mégis erélyesen fejtett ki egy határozott történetbölcseleti álláspontot az 1956 utáni évtizedről. Nem így az András Ferenc rendezte A nagy generáció. S ami most – számomra, eme generáció egyik tagja számára – fontos, az a két film „legnagyobb közös osztójának”, az írónak a kudarca, hadd tegyem hozzá; nem is egészen rokonszenves történeti torzítása. S ha – feltéve, hogy – ez a filmbeli beszámoló egy majd’ két évtizedes korszakról mégsem históriai álláspont, hanem ideológiai, netán politikus – akkor még kevésbé vagyok hajlamos elfogadni. Mondom, mint e generáció egyik tagja, akinek élményei meglehetősen hasonlóak az íróéhoz.
Az alapkérdést már a film megnézése előtt feltehettem volna kajánul: ha az idő megállt a hatvanas években, s az a film elhitetően fogalmazta meg ezt a korérzületet, akkor vajon miről is szólhat ez? Történt volna valami olyan históriai fordulat, elindult és megszakadt volna, elindult és prosperál-e netán valami olyan folyamat, amelyről – ellentétben velem és sokakkal – csak a film készítői értesültek? A kérdés abszurd és ironikus, és a film – javára legyen mondva – nem kísérli meg, hogy mélyrehatóbb változásokat mutasson ki a magyar társadalom szerkezetében, a szocializáltság méretében és minősége terén, hogy egyéb – „járulékos” –gazdasági, politikai, ideológiai, adminisztratív tényezők ne is említtessenek. Nem, ez a film egy generációról akar szólni, a mai negyvenesekről, arról a generációról, amelynek jelképes képviselőjétől egy nyomasztó hajnalon elbúcsúzott a Megáll az idő, arról a generációról, amely nem csinált történelmet. Ám, hogy miért nem csinált történelmet, akart-e egyáltalán – ennek feszegetésével adós marad a film. S adós marad a „téma” árnyalásával is. Megelégszik az ironikus minőségjelzővel: nagy. Erre pedig – így – sem oka, sem joga. Ez az a két fogyatkozás, ami a film nyelvének, belső formájának minden elemét meghatározza, elrendezi és minősíti. Ha megáll az idő, akkor sorstörténet sem lehetséges, tragikusan magasztos különösképpen nem. A karrier, mivel egy ilyen világban elgondolhatatlan, átadja helyét az ellenkarriernek vagy valamiféle karrierpótlékoknak, azok lesznek a cselekménynek, illetve a vegetációnak mint bensőleg irányítatlan létezésnek a szervezői. A filmből hiányzik a karakteres históriai szempont, de hiányzik a helyzet ontológiai-mitikus értelmezése is. Hol látványos, hol kevésbé mutatós kommersz, amely önmagukba záródó motívumokat rendez látványos egységbe. Ott volt számomra a legkevésbé rokonszenves a film, ahol megengedett magának némi jelképességet, ahol újdonságként prezentál a korra egyébként jellemző, de a film és az irodalom által már meglehetősen kizsarolt szimbólumokat. Bajosan hihető, hogy ez a másfél-két évtized – egyetlen mozzanatot említve csak – elmélyülten jellemezhető volna az Eötvös Klub megváltozott és mégis állandó kulisszáival, az Elvis-nosztalgiával, a magyar beat hőskorának folyamatosan, tehát időtlenül virulens képviselőivel. Az efféle példák emlegetése helyett érdemesebb a film megoldatlanságának alapvető okain meditálnunk.
A két fő hibaforrás – a generáció rajzának árnyalatlansága és vegetációba hulló tehetetlenségének indoklása – összevonható. Ha nemcsak azokkal találkozunk a filmen, akikkel – akkor már az is felsejlett volna, hogy miért is nem mozdult meg az idő, vagy hogy: ami mozgásnak látszott időnként, az utólag miért bizonyult kényszeres tremornak, tikkelésnek, vitustáncnak. Tudjuk a választ valamennyien, de azért azt várhattuk volna, hogy a film jelezze: ha történelmet nem lehetett is csinálni, akkor legalább politikát miért nem, mi fricskázta vissza az eszménykövető lendületet, hogyan védekeztek aláaknázásuk ellen az eldologiasodott viszonyok.
A filmnek három főszereplője van: a Balek, a Kupec, s az, akit – egy Bereményi-lengendáriumból csent névvel – „a nagy Pierre-nek” nevezhetünk. Mindhármuk élete csőd. A magánéletben egyformán az, a közélet – a nem létező polgári lét – színterein különbözőképpen. Majd két évtized után összekerülve nincs mire emlékezniük. Nem azért, mert alkatilag képtelenek az önreflexióra, hanem mert ez a három figura már a kezdet kezdetén sem gondolt arra, hogy nyugtalanságát, rossz közérzetét megfogalmazza. A gondolkodók, az árnyalt ítéletre hajlamosak hiányoznak ebből a filmből. Az ő kudarctörténetük, ellenkarrierjük, látványos önpusztításuk, kulturált kivonulásuk stb. illusztrálhatná hitelesen ezt az időt, ezt a létállapotot.
Jellegzetes tény a Bereményitől olyannyira kedvelt generációs viszonylatok egyidejű megléte és csődje ebben a filmben. S ez nem a forgatókönyv és a film hibája, hanem felismert vagy eltalált korjellemző vonás. A Megáll az idő úgy fejtette ki álláspontját, hogy szembesítette az apák és fiúk korosztályát, az indulókat, a romlatlanokat, a – látszatra – lehetőségekkel telieket azokkal, akiknek volt történelmi feladatuk, megbízatásuk és lehetőségük, de azt el nem végezvén vagy eltékozolván, megromlottak és megcsúnyultak. (Utódaik szemében „érdektelen” politikai és történelmi motivációk következtében.) A nagy generáció az apákká és anyákká vált hajdani gyerekekről szól, akiknek már nem volt mit eltékozolni, mert nem volt mihez igazodni. S mégis: ők a mintái az újabbaknak. A „tinik bálványa vagyok”, mondja az egyik szereplő, s noha ennél mélyebb pontja a mentális éretlenségnek, árulkodóbb tünete a legújabb korosztály ürességének és magára hagyatottságának alig képzelhető el – igaznak tűnik ez az ön-ironikus hencegés. Még mindig ők a bálványok, disc-jockey-ként, popsztárként, férjekként, a férjeket időlegesen helyettesítő szeretőkként. Apaként és anyaként már nem. Tünetértékű tény a filmben, hogy csak szétfoszlott, elkorhadt és szétrohadt családokat látunk. Noha – s itt visszautalhatunk a film generációs torzítására – érezhető olyan tendencia világunkban, amely bizonyos régi értékek megvédhetőségének garanciáját újra a családban (akár a minden áron fenntartott családban) látja.
A régibb generációkat két csodálatos aggastyán képviseli. A megállt idő tükre, úgy tűnik, fodrozódik még annyira, hogy a partra vesse őket. A pepecselő magány partjaira és a tébolydába. A három ismerős (?) – mert nem barát, nem társ – történetéhez biggyesztődik befejezésként, árnyalásként, talán a mai Magyarország szimbólumaként a két öreg esete. A zseniális találmány sorsa. A találmányé, amely megválthatná a magyar mezőgazdaságot, csakhogy a viszonyok még nem elég érettek hozzá vagy éppen már túlérettek a befogadásához. A kép hatásos és nyomasztóan szép: a Paradicsomkert, ahol minden rohad. Csak ez már egy másik film témája. Vagy azé lehetett volna, ha a megelőző egy óra másról vagy másként szólt volna.
Újragondolva az elmondottakat, lehet, hogy méltánytalanul szigorúan fogalmaztam meg azt az érzést, ami a film láttán elfogott? Hiszen ügyes film, korrekt munka, tagadhatatlanul, a legújabb-kori magyar (film)-színjátszás olyan, immár emblematikus érvényű, a kor alaptípusait felidézni képes alakjaival, amilyen Cserhalmi György és Eperjes Károly. De úgy vélem, a mérce most magasabb volt’, mint ami egy középfajú társasági színjáték minősítéséhez illik. S ezen a mércén igazított már egy kicsit Bereményi Géza is, András Ferenc is eddigi munkásságával. E mérce alól nézelődve ügyeskedésnek látom azt is, ami önmagában tetszetős vagy találatgyanús megoldás. Közhely, amely mélynek mutatja magát. Gondolok itt olyan képsorokra, mint az összeverődött társaság névsorolvasása. Milyen volt ez a Hamu és gyémántban! Vagy a babaárusítóvá süllyedt-emelkedett asszonyra, aki minden bábut önmagáról mintázott-mintáztatott. Bánatosan, s bevallom, némi sértettséggel álltam föl a helyemről e film után. „Van ilyen”, mondja valaki a film végén summázatként. Elég baj ez nekünk. A filmbelieknek csakúgy, mint azoknak, akik ebből a filmből (is) kimaradtak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/09 03-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5718 |
