Reményi József Tamás
Egy tiszta nő – és egy tiszta férfi. Önfeledten táncolnak a sziklakolosszusok látomásos kulisszája előtt, amely egyszerre szimbóluma a „civilizáció” előtti, érintetlen világnak és a pusztulás utáni kopár Földnek, az örök fenyegetettségnek. Krzysztof Zanussi filmjének zárójelenete nemcsak külsőségeiben idézi föl Polanski művének (Tess; Egy tiszta nő) fináléját, hanem látlelete is ugyanaz: ideologikus és hétköznapi gonoszságaink elől a humánum misztikus álmokba menekülhet.
A történet időpontja és helyszíne különös gonddal megválasztott: a világháború befejeztével, a potsdami egyezmény után Lengyelországhoz csatolt német területen játszódik. A senkiföldjén. Az őslakosok szenvedéseire a romok, falra firkált, kétségbeesett üzenetek emlékeztetnek még, a nácik bűneit lemészárolt hadifoglyok tömegsírja jelzi, a városban fosztogatók, besúgók, embercsempészek. A terep a nagyhatalmaké s a kis csirkefogóké; a filmben el sem hangzik, hogy béke lenne. Mint ahogy nincs is béke. csak az ember időtlen (mert folytonos) megaláztatásainak dermedt csöndje. Ezt a csöndet fokozza szomorú-groteszk módon a lengyel özvegyasszony és az amerikai katona ismeretsége: egymás számára érthetetlen nyelven, érthetetlen szokások gesztusaival próbálnak kommunikálni. Tisztaságuk, természetességük mégis összekapcsolná őket; a halál, a pusztulás fölötti megrendülés közös élményében találnak egymásra – az egyetlen mélyen emberi élményben, amely ott és akkor lehetséges. A háborús és háború utáni történelem azonban „közös erővel” szétválasztja őket.
Zanussi tehát pontosan kidolgozta azt az alapszituációt, amelynek fejleményei a film föl vezetésében mesterkéletlenül, puritán egyszerűséggel válhatnak jelképi erejűekké. Ám a feszültség a két főhős egymásra találásának szép pillanatától kezdve fokozatosan szétoldódik, a történet fegyelmezett bizarrsága végül melodrámába fúl. Az idő haladtával a rendező mindinkább elbizonytalanodik: stációkra redukált képekben fogalmazzon avagy meséljen-e? Végül is elkezd cselekményt bonyolítani, magyarázkodó képsorokba fog, s filmje ritmustalanná, kusza stílusúvá lesz. Mindezen a két csodálatos színész, Maja Komorowska és Scott Wilson bölcs játéka sem segít.
A nyugodt Nap éve 1984-ben, Velencében elnyerte a fődíjat, az Arany Oroszlánt. Pontosabban – az akkori sajtóvisszhangok tanúsága szerint is: A nyugodt Nap éve „alkalmából” fődíjat kapott a kelet-európai film nagy moralistája, Krzysztof Zanussi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/10 53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5701 |
