Hegyi Gyula
Az egyiptomi állami filmközpont a Kairót a gizai piramisokkal összekötő sári’a al-Ahram mentén fekszik, s e széles, mégis örökké zsúfolt útvonal akár jelképe is lehetne a modern Egyiptomnak, az arab világ kulturális központjának és sok más mellett regionális filmnagyhatalmának is. Az utat 1968-ban, a Szuezi csatorna megnyitása alkalmából néhány hét alatt építették meg; aztán többször kiszélesítették, elegáns villákkal, hivatalokkal, éjszakai mulatókkal és nevezetes klubokkal szegélyezték. Soksávos autófolyamában a világ szinte minden gépkocsitípusa megtalálható, a rozoga matuzsálemektől a legfrissebb és legdrágább modellekig, épületeinek egy része még a tartózkodó brit eleganciát tükrözi, míg másutt már a vad amerikanizmus hivalkodik gyorsbüféivel, neonreklámjaival, tolakodó újgazdagságával; de jut hely az al-Ahramon a pornak, a piszoknak, a szegénységnek is.
Egyiptom vezető rétegei, köztük a filmes értelmiség szerencsésebbjei is, ezer szállal kötődnek a nyugati világhoz. A szegénység és a gazdagság, a Kelet és a Nyugat úgy él ebben az országban együtt, egymással, hogy a magyar látogató aligha ismerheti ki magát tökéletesen benne: s még nehezebben definiálhatná saját helyét e lüktető és kavargó világban.
Szerepünk kettősségét ebben az amúgy is kettős vonzódású kultúrában akkor is pontosan érezhettem, amikor egy-egy előadás alkalmából a kairói filmkritikusokkal, illetve a filmközpontban működő főiskola hallgatóival találkozhattunk. Egyesek arról érdeklődtek, miért nem készülhetnek nálunk többé Huszárik Szindbádjához hasonló költői filmek, hogyan érvényesül az állami cenzúra, lehet-e a párttól független művészi alkotásokat létrehozni Magyarországon – mások azon aggályoskodtak, szabad-e meztelen nőket felvillantó magyar filmeket Egyiptomban bemutatni, s elfogadható-e az a fajta magyar dramaturgia, amely szerint a házasságtörő asszony nem feltétlenül lakol meg „szörnyű” tettéért? A részint tökéletes angolsággal és profi magabiztossággal, részint félve-zavartan, a tolmáccsal való hosszadalmas konzultációk közepette előadott kérdések is megerősítettek abban a meggyőződésben, hogy Egyiptomban egyszerre tartanak minket európainak és nagyon is pontosan kelet-európainak (hangsúllyal a jelzőn), noha a hivatalos fogadtatás mostanában – nálam tapasztaltabbak szerint is – a korábbinál jóval „szívélyesebb”. De jelkép lehetne az a kaszárnyaudvarra illő parancsszó, amellyel a főiskola tanára intette le a hite szerint túl udvariatlan kérdést felvető hallgatót; másfelől viszont láthattuk, lányok és fiúk együtt tanulnak a filmfőiskolán, az egyiptomi állami film vezetői, munkatársai, oktatói és hallgatói együtt, egymás közvetlen közelében élnek, dolgoznak, s még rólunk, a magyar filmről is tudnak valamit, nem kevesebbet, mint Európa nyugati tájain. Rokonszenv, előítéletmentes kíváncsiság, tolerancia – e tulajdonságok nélkül sehova sem érdemes utazni, de Egyiptomba különösen nagy ostobaság lenne. A tevék, a pizsamás kéregető gyerekek és a magyar AMO-szappan vélt népszerűsége körüli történeteket hagyjuk meg a kávénénikéknek. Egyiptom túl nagy, túl fontos és túl összetett ország ahhoz, hogy minden róla szóló közhelyre jusson energiánk.
Az egyiptomi filmről először is any-nyit érdemes tudni, hogy nem nekünk készül: egy jóval százmillió feletti stabil piac igényeit hivatott kielégíteni, s e piacon a mi fogalmaink szerinti európai művészfilmre körülbelül annyi igény van, mint kucsmákra és vattabéléses magyar télikabátra. S noha az egyiptomi filmek egyikének-másikának modellteremtő jelenetei szerint a mozibajárás elegáns és választékos szórakozás – láthatunk előkelő házaspárt, amelyik szépen felöltözve moziba megy, majd este hazatérve megbeszéli a látott mű „erkölcsi tanulságait” –, a valóságban a közönség túlnyomó része utcán őgyelgő, kispénzű srácokból, fiatalemberekből kerül ki. Az amerikai és a nyugat-európai kommersz film konkurrenseként az egyiptomi film elsősorban bizonyos keleti (keleties) motívumok visszatérő alkalmazásával igyekszik kárpótolni mindazt, amiről szexuális és politikai tabuk miatt lemondani kényszerül: a közvetlen szexet például többnyire a mulatójelenetekben feltűnő profi hastáncosnő mozgása és látványa helyettesíti. Az arab kultúrát mégoly felületesen ismerő néző számára is nyilvánvaló, hogy e filmek „arab” kellékeinek körülbelül annyi közük van a valósághoz, mint a harmincas évek magyar filmvígjátékaiban a falusi életképeknek a korabeli magyar falu igazi arcához: de a közönséget mindkét esetben a mese, az állandósult díszletek, az előrelátható fordulatok érdeklik. S ha már a magyar polgári filmmel való nyilvánvalóan erőltetett, de számunkra mégiscsak kézenfekvő hasonlatnál maradunk, arról is érdemes említést tenni, hogy míg az egyértelmű kommersz a harmincas évek magyar komédiáira emlékeztet (persze szigorúan csak minket), addig a filmdrámák egyike-másika a negyvenes évek első felének „művészi” produktumainak világát idézheti fel bennünk. Mint a nemrég Budapesten is bemutatott A lehetetlen (rendezte Husszein Kamal, 1965-ben) című film, amely a nyugat-európainak látszó atmoszféra túlhangsúlyozásában, a férjes asszony és a tehetséges fiatal építész szerelmének esztétizálgató bemutatásában, a művészsors „mélységeinek” érzékeltetésében modellje lehetne az idegen mintákat követő, de viszonylag stabil szakmai háttérre támaszkodó játékfilmnek. Az arab jelleg e filmben-filmtípusban egyértelműen csak díszítőelem, tradicionális csecse-becse, míg a korszerűséget a nyugati gesztusok, szokások, a nyugati mintákat követő tárgyak, ruhák, épületek jelentik. Ha elborzadunk az iszlám szélsőségesek túlzásain, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy azt megelőzően, évtizedeken át milyen felületes is volt mindaz, amit az amerikai és az európai kultúrából az arab tömegek megismerhettek.
Az egyiptomi filmgyártás a jól jövedelmező tömegtermelés mellett (melybe beleszámít az egyiptomi témájú nemzetközi szuperprodukciókban való közreműködés) művészileg értékes alkotásokat is készít: e filmek többsége, szemben a nyugati mintákat követő kommersszel, a harmadik világ szellemiségéhez közelíthető. Maga ez a tény is figyelemre méltó – pontosan azt jelzi, amit amúgy is szinte lehetetlen nem észrevenni Egyiptomban, hogy tudniillik az idegen mintákat követő felszín alatt mind erősebb a tradíció mélyárama. Az egyiptomi filmművészet talán leginkább „fesztiválképes” rendezője, Szalah Abu Szeif négy évtizeddel ezelőtt vett részt filmjével első ízben a cannes-i nemzetközi filmfesztiválon, a nevéhez azóta is sok nemzetközi siker fűződik. Az ő rendezésében készült el 1978-ban A vízhordó halála című film, amely kimért tempójával, erős filozófiai hajlandóságával, a hagyományokhoz való ragaszkodásával nemcsak jó, hanem nagyon eredeti film is – legalábbis számunkra, akik az iszlám humanizmusról mindeddig inkább csak másodlagos forrásból értesülhettünk. A film tulajdonképpen minduntalan az élet és a halál, a szerelem és az elmúlás, a könyörületesség és a kegyetlenség alaphelyzeteit állítja elénk, már-már rámenős közvetlenséggel – s furcsa módon mégis elfogadjuk mindezt, természetesnek tartjuk, hogy az élet minden „végső kérdése” szóba kerül a kairói szegénynegyedben bérelt kis lakásban. Talán nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy ehhez mégiscsak szükség van egy fejlett és a kommerszen iskolázott filmgyártásra: más fejlődő országok hasonló indítékú filmjeihez képest itt ugyanis feltűnő a szakmai magabiztosság, a profi arányérzék, a tudatosság. De ez a fajta szakmai ismeret tette (minden más értékén túl) nagy sikerré Atef el-Tajjeb A buszvezető eímű filmjét is, benne a kairói szegénytömegek sorsát bemutató jelenetekkel.
A szép, fiatal, legújabb divat szerint öltözött és lehetőleg szőke színésznők, akikkel egy ünnepélyes pillanatban valamelyik kairói fogadáson találkozhatunk, látványnak nagyon kellemesek: de ha az arab világ úgy halad, ahogy halad, akkor hajfestéküknek előbb-utóbb búcsút mondhatnak. De hagyjuk másoknak a jóslás kockázatát, s rögzítsünk csak annyit, hogy a kommerszen felnövekedett regionális nagyhatalommá vált egyiptomi filmipar nem riad vissza a saját köznapi céljait megkérdőjelező alkotások elkészítésétől sem: e tekintetben feltétlenül hű tanítványa az európai liberalizmusnak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/11 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5676 |
