Kornis Mihály
1. Ősz van Prágában, bánatos fényű, halálsejtelmekkel teli ősz. Az emberek begombolkozott arccal sétálnak az utcán, örülnek egy tisztességes Vivaldi-koncertnek, ha van, vagy a lassan rothadó, aranyszín avart rugdalják a cipőik hegyével a Monarchiától örökölt, mélabús parkokban. Ki-ki visszahúzódik a privát életbe, ott aztán feltűnés nélkül lehet – hisz miként nálunk is – boldogtalan. Csitított élet tombol a pompás embertelenséggel formatervezett irodaházakban is: suttyomban minden napra jut egy-egy kényszeredett ivászattal megkoronázható születés- vagy névnap, azonkívül félóránként szorgalmasan megkávézhat az egyetemet végzett tisztviselő, vagy kihegyezheti a ceruzácskáit, huncutkodhat a vadul kifestett gépírólányokkal a liftben, mert: ki kivel fekszik le, s vajh végre mikor – polgártársaim, az itt a kérdés! Senki nem akar többet. Kivéve a faunt.
A faun csúnya, a faun öregszik, a faun egy szakállas szoknyabolond mérnök – aki nimfákat akar. Fiatal, szép nőket, harmatos testű lánykákat s nem a holdvilágképű kolléganőjét, vagy az elfonnyadt főnökasszonyát, törekvő hajdani évfolyamtársát, aki pedig hibátlan műfogait bájosán csattogtatva igencsak nyomul utána... Nem, ő az érzéki gyönyört akarja, a popsiharapdálást, a kalandot, a kéjt. Szabadsághős, bár fogalma sincs róla. Azt akarja, azt, a tilosban hempergő „bűnös” életet, nembelisége autonóm túláradását – csakhogy egyre vénül. Vagy inkább a világ körülötte? Ezek a kis nimfák mind idegenebbek. Egyre sterilebbek, egyre józanabbak, és elkeserítően fantáziátlanok: nem ismerik a gáláns-hamis udvarlás finom előnyeit,hidegen hagyja őket a férfinemiség bársony köpeny alatt bozontos kultúrája, szeretkezéseiknek ritkán van formavilága – önmagukat tárggyá lefokozott pipik. így aztán a fergeteges, boldog bujálkodásig mind ritkábban jut el ez a hagyományittas, közép-kelet-európai faun. Bizarr külön szabadságának tere egyre szűkül. Hiába választ barna öltönyt az őszhöz, megfelelő, úri esernyőt az esőhöz – e magábanvaló esztétikum mihez is kéne itt már bárkinek? Halállal int a jelenkor, mert benne győzött és triumfál a büntetésszerűen kiszabott látszat-élet a metrólejáratok barna belgaüvege mögött már csak statisztikába űzhető, egyforma állampolgárok libasora ömlik elő a mélyből, s egy prágai bérház kelet-európai hedonistáknak tervezett tetőterasz-presszójában a csisztaja vodkát egyenesen üvegből issza munkaidőben, a lógni megtanult inzsenyér-értelmiségi. Az elkurvult élet erdejében észrevétlenül, tragikomikusan magányos hőssé lesz ez a bibircsókos, nővadász mérnök, aki a görög antikvitásból eredeztethető európai kultúrhagyomány alapjait – egyéniség, kaland- és létélvezetvágy – mitologikusan az altestében őrzi, mindinkább anélkül, hogy egy tüzesen eleven aktusban megtermékenyíthetne velük bárkit is, mert ezek az új, merev babák ama megszentelt tettre, sajnos, alkalmatlanok. (Walkman, kis petting, és bávatag fogyasztói narcizmus az ágyban – Eros isten megdicsőítéséhez ez bizony kevés... )
Így aztán a nyugdíj felé kocogó faunt alattomos lassúsággal, de kérlelhetetlenül befonja kiüresedett létezése liánja, mihaszna-szép férfigőgje mind fáradtabb és nevetségesebb. E vigasztalanul fegyelmezett, életellenes sztereotípiáiba belemerevült, design-világgal szemben páni, gyönyörhajhász önazonosságát egyre nehezebb fenntartani. Előbb vagy utóbb itt győz a Hivatal. A faunt elfogja kapni főnöknője, aki – vegye le álarcát! – a Halál, az elorozott életen tenyésző rosszindulatú világenyészet őre; a faunt be fogja sorozni szürke hadseregébe az undok megszokás. A spontán kalandozások, öröm- és gyönyörsikolyok korának mindörökre vége, ez már nem Európa, ez valami feltartóztathatatlan, pocsolya-csillogású, nemzetközi Tél.
Mi mást is mondhatnánk: rosszkedvünk tele.
2. A Százszorszépek óta Chytilovának a legjobb filmje ez. Már abban is az élet spekulatíve hozzáférhetetlen, animális szféráját kutatta, a gyönyörök és titkok, és titkos gyönyörök lételeven fészkét a pszichében, nembeliségünk és ösztönvilágunk gyémántosan sugárzó, röpke csodáit, illetve e csodák fájdalmasan szikrázó ütközetét a rossz realitás gránitfalával. Az Egy faun megkésett délutánjáhan e művészi attitűd már klasszikusnak nevezhető értékeket teremt. Chytilová szűzies és vadóc, lázadóan szemérmes, ám kegyetlenül igazmondó, artemisi művészkarakter, s így európaiságunk gondját ott ragadja meg, ahol a legfájóbb, „a nemző közepén”, mint Rilke mondaná. Artemis ismeri a fallikus Pán baját ebben a művileg szétszabdalt, vegyileg trágyázott, s két világháború által miskárolt Közép-Európában; itt hosszabb ideje már, hogy „élet helyett órák” jutnak az embernek, s a potens élet mértéktartó rendje helyett a szükségképpen illegális magánlétezések halálszagú vegetációja uralkodik a hétköznapokon. A férfiaspektus, mely egykor Athénban s Romában kultúrát teremtett, immár e tájon tragikusan anakronisztikus, szinte dekadens. Ide nem kell Ipsum, ide nem kell az ipse, itt a nők is csak afféle gazdátlan virágok. Szomorkás, mélyen érző, húsevő virágok egyébként, többre érdemes, magányos kis lények, akik évmillíós, de minden jel szerint elavult beidegződéssel még mindig valami nemlétező (házasságban koholt) folytonosságra vágynak, mozdulatlan együtt-tenyészetre, amely ugyan nem nemz, de az időt kitölti, ahogy illik és szabad (ahogy nem szabad), s így akarva-akaratlan kezére játszanak a hamis kontinuum után sóvárgó, hétköznapian történelmi Gonosznak.
Chytilová a vegetáció nagy metaforájával bravúrosan játszadozik el. A halálközelség elemi élményét a legtriviálisabban mai, prágai életpillanatokból hámozza elő, az őszbeborult világ enyészetre ítélt alanyait és tárgyait szemlélve, érzelgősség nélkül fest nagyhatású tablót a közép-európai elmúlásról, harsányan kínos-komikus percekből formál meg egy, kora egészre nézve érvényes csendéletet. Műve mainapság ritka erénye, hogy egyidejűleg három, hierarchikusan egymásra épülő szinten képes megszólítani a nézőt. Filmje ugyanis egyfelől mindenki számára tökéletesen érthető jellemvígjáték egy szeretnivalóan szerencsétlen, pocakosodó donjuanocskáról, akit a hölgyek egyre-másra falhoz állítanak, rászednek, kinevetnek. A film-mesemondásnak ez a szintje okosan, művelten és nagy szakmai hozzáértéssel merít a commedia dell’ arte, a cseh kultúrában mai napig élő dramatikus hagyományokból; történetének főhőse az öreg balek Pantelone kései unokája, körülötte rajzanak a mai csábos-csalfa Pulcinellák, a talpraesett Colombinák, s mind a többiek... Röviden szólva, aki akarja, lelkiismeretfurdalás nélkül átszórakozhatja a film másfél óráját. Az igényesebb nézők azonban bizonyára fölfigyelnek a mű történet- és kultúrfilozófiai utalásaira, Chytilová munkájának ez a síkja már-már katharzissal lobogó, s itt-ott kifejezetten megrázó erejű. A helyszűke miatt is csak röviden és címszavakban ezekről: az ősz, mint világállapot; Közép-Európa, mint önmaga ready made-szerű, komor emlékműve; az ideiglenes békebeliség, mint sok évszázados, épületekben is megtestesülő belső hazugsága e tájnak; a hivatalokban dúló álközösségek titokzatosan intim ól-melege, mely sokmindent segít elviselni, avagy az „új hagyomány”; a legifjabb nemzedék tapasztalatlanul is tapasztalt, múltba sóvárgó melankóliája; az értelmiségi lakások, mint túlcicomázott, értelmetlen magánkirályságok, privát császárságok; a csakis egymás jelenlétében lefolytatható munkahelyi telefonbeszélgetések szadomazochista paradicsoma – Chytilová szinte minden neuralgikus pontját érinti korhadékony, elfásult életünknek. Ezt a megint századfordulós világot azonban a németalföldi kismesterekére emlékeztető, melengető realizmussal ábrázolja, gúnyosan kikacagni eszébe se jut. (A film beállításainak vizuális költészete egyébiránt is a klasszikus németalföldi festészet nyomdokain jár, valószínűleg azért, mert a magánlétet ott fogalmazták meg Európában először, s mindjárt a legpontosabban... Megállapításunk természetesen nem vonatkozik a rendezőnő zseniális, eredeti montázstechnikájára, melynek karcosan kemény álomszerűsége mit sem változott, legföljebb érlelődött és gazdagodott a Százszorszépek óta.)
Az Egy faun megkésett délutánjának gondolati csúcsa azonban mitologikus és allegorikus szinten bontakozik ki. Ha tudja, ha nem, ez a szféra ragadja magával a jellemvígjáték önfeledt nézőjét is, hiszen az emberi lélek ma is tele van tudattalanul izzó mitologémákkal. Lényének egy titkos rejtekében minden férfi faun, s minden beteljesülést vágyó-rettegő nő nimfa. Kettejük hosszú évmilliók óta tartó fogócskája a létezés gyönyöréhes körtánca új és új, további életekért, de mint az életvágy szélsőséges túláradásának valamennyi formája, ez is határos a sötétség birodalmával, a nemléttel, s vakító fényességű Apollón éjfekete hollója köröz felette: a halál. Innen kapja a szerelmi aktus komor édességét, elementáris súlyát, szép kockázatát. Halálra születünk. De mintegy másfélszáz év óta az égi sugallatokra figyelő művészek művek egész során át közölték az emberiséggel: valami baj történt. A nimfa fáradt, a faun sípja rekedt, bomladozik a ligetekben a tánc... A lét ellensége átlépett az élet kapuján. Debussy Egy faun délutánja című zenekari művében (Chytilová nem véletlenül tőle kölcsönözte filmje címét, és a kísérőzene döntő hányadát, mint műve nyilvánvaló szellemi bázisát (éppen száz évvel ezelőtt, pontos hangjegyekben már elzokogta a szavakban szinte megfogalmazhatatlan bánatot, hiányt. Mert új kor a miénk, benne a halál gyakran az élet színével, az élet maszkjában, életet játszva foglalja el a mi emberi életünk elől a helyet; önnön teréből a homo sapiens észrevétlenül, ám végső soron viharos gyorsasággal kiszorul. Chytilová ehhez valami olyasmit tesz hozzá: lassacskán elvétetik tőlünk a gyönyör maga is; érzékiségünk kikezdhetetlennek látszó integritása megkopott, szokásvezérelte háztartási parancsok vagy divatosan arctalan tusák lettek ölelkezéseink, se formája, se tartása, se lelke nincs a jelenkori násznak; az öröm illant el a világból, hölgyeim és uraim, bármi fájó, az öröm, az öröm...
Sötétbeborult, novemberi Európa vagyunk.
3.E művész Európa-kritikája egyetemes, nem korlátozódik Közép-Európára; Az Egy faun megkésett délutánja ugyanis nem valamiféle rejtetten politikai film, súlyosabb annál: rekviem. Rekviem egy kultúráért, ha tetszik, a kultúráért, az európaiság rohamosan mind korszerűtlenebbé váló (holott csupán kivégzett) eszményéért. Paradox módon élettől sugárzó sírbeszédet mond egy kultúra felett, mely az embert tárgyak és intézmények fölött valónak ismer el, s melyben éppen ezért az ember hagyománytisztelő, egyszersmind potens lehetett; cselekvő, játékos, alkotásra képes, kiegyensúlyozott személyiség. A faun-mérnök halálérzettel telített, örökös felajzottságában nemcsak egy mitologikus összefüggés követeli ki a maga igazát, de allegorikusán benne rejlik az európai individuum agóniájának tünetrajza is: ha nincsenek, mert nem lehetnek hősök – jönnek a különcök, a donquijotei torz figurák... Színrelépésük minden korban baljós, puszta létezésük önmagában az adott időszak epilógusa. (S ennyiben persze hősök, anakronisztikus léthűségük jutalma a dicstelen halál.)
Chytilová művészi ízlése csak egyetlen egyszer botlik el a filmben, épp itt, amikor a faun jelképes halálát mondja el, a végén. Mintha nem bízna eléggé fényesen bevált allegória-alkotó tehetségében, a mérnök elvirágzott főnöknőjét középkori Halál-jelmezbe öltözteti, hogy mintegy a néző szájába rágja a történetet amúgy önként adódó, végső tanulságát. E fordulat didaxisa felesleges, kissé idegesítő, és fellinis is, a lényegen azonban nem változtat: egy kismester parádésan nagy művét láttuk. Az Egy faun megkésett délutánja olyan erővel tanúskodik az európai kultúra búvópatakszerűen még ma is létező potenciájáról, hogy hajlamosak vagyunk megerősíteni magunkban a naponta fogyatkozó reményt: a szép Európa tán mégiscsak él még, s egyszer majd a Zeus-bika hátán diadalmasan előkerül!
Mágikusan eleven rekviemet mondott érte egy cseh művész.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/11 18-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5671 |
