Lengyel László
„Gyarmatod nincs, hát önmagád fogyaszd el, csontig föléld, legyen a húsod a violas villámmal erezett ég.”
Nagy László: Tündér-arcokkal dőzsőlő
Ibafa, Korpád, Gyűrűfű, Dinnyeberki, Almáskeresztúr, Almamellék, Horváthertelend. Magyarok, svábok, bukovinai székelyek, felvidékiek, délszlávok és cigányok. Terpeszkedő nagyüzem, meghúzódó vállalkozás és kegyetlen szorítású bérmunka. E haldokló és életsóvárgó kicsi baranyai falvakban úgy huza-kodnak egymáson népek és rétegek, mint századokon keresztül Közép-Európában. A kovbojok kísérlete százados kísérlet. Százados kísérlet a megújulásra és a belenyugvó vissza-hanyatlásra.
A termelőszövetkezeti nagyüzem arra határozza el magát, hogy vállalkozásba adja a teheneit. Kiadják a teheneket mindazoknak, akik képesek bekötni őket egy istállóba és vállalják a tej leadását. Ifj. Schiffer Pál filmje igyekszik elkerülni minden analógiát, nem utalgat arra, ahogyan az urasági teheneket egykori jobbágyokra bízták, s a szakértő agronómus sem úgy jár-kel egészen, mint a 30-as évek filmjeiben a kasznár. Egy modern piaci formáról van szó: az egyik oldalon a jogi és gazdasági formákat ismerő és szerződésbe foglaló nagyüzem, a másikon a vállalkozó, a felvilágosult és értő ember. Mindkét fél vállal és mindkét féltől elvárható a teljesítés. A film azokat a konfliktusokat igyekszik föltárni, amelyekben egyenlőtlen erejű felek kerülnek szembe egymással, s amelyek végén szükségképpen el kell buknia a gyengébbnek. Itt nincs tisztesség és tisztességtelenség, csak egyenlőtlenség.
Az erősebb nagyüzem megteheti, hogy olyan tehenet adjon ki, amelynek meghamisított a tejhozama, sohasem hozott tejet. Megteheti, hogy nem kaszáltatja le a kaszálót, nem vitet répát, eleséget a teheneknek. Elfelejtheti, hogy megígérte a mesterséges megtermékenyítést, az állandó orvosi ellátást. Levonhat, visszatarthat, tilthat, kegyeket gyakorolhat. A vállalkozó kezében nincs ellenszer. Jól láthatjuk, hogyan próbálkozik meg mindennel, amit még ismerünk az első paraszti vagy munkás-megszerveződés korából. A dühöngő, magányos ordítozással, a személyes munkamegtagadással, az együttes fellépéssel, a hatalomhoz fordulással, a törvényes jogokkal. És nem marad belőle más, mint az összeszorított ököl, a lehorgasztott fej, a megvert feleség.
Ifj. Schiffer Pál nagyon szorgalmas rendező, bemutatja valamennyi lehetséges összecsapásban annak hosszadalmas kilátástalanságát. Egyik mondanivalója tehát az, hogy amíg nem lesz valamennyi társadalmi rétegnek, nemzetiségnek önálló és nyílt érdekképviselete, addig nem védheti magát se vállalkozó, se bérmunkás. Nem védheti a vállalkozót semmi a nagyüzemmel szemben, a bérmunkást a vállalkozóval szemben. Ne mondjuk, hogy ezt már láttuk. Ne írjuk le, hogy milyen ismerős ez a századelőről. De a film hátterében rögtön ott húzódik egy második láncolat, a kérdés, vajon nem az tartja-e össze a mai magyar társadalmat, hogy a nagyüzem „védtelenségét” a vállalkozóra, a vállalkozó kiszolgáltatottságát a felfogadott cselédre háríthatja? Hogy a nagyüzemi gazdaságtalanság levezethető a vállalkozói gyarmaton, zsákmányoláson, s a vállalkozói gazdasági lehetetlenülés „továbbadható” lefelé a napszámosnak? Akárcsak a dühök. A lefojtott és felgyülemlett dühök. Ha a termelőszövetkezet eladósodik az államnak, Csiki Dénes bukovinai székely vállalkozó a téesznek, akkor ez az adósság végül a nevenincs Lajos cigány szolgát kell, hogy éheztesse. A szövetkezet dühét a használhatatlan, önkizsigerelésében korlátozott vállalkozó, a vállalkozó haragját pedig a tehetetlen cigány viseli. Nem az tartja-e ezt a társadalmat, hogy mindenki felfelé figyel, s számít valami egyedüli, csak neki járó, csak általa kiharcolt kivételre? Csontig felélni magunkat, saját természetünket – ez a cél. És nem az mutatja-e a szerkezet mélyig ható válságát, hogy immár a parolás, személyes egyezkedéseket sem tartják meg. Mert nem is az a kérdés, hogy mi van a papíron. Abban úgysem hisz igazán senki. Hanem az istállóban hátul megkötött, a csak-nekem-megígért, az adott szó melegét hordozó szerződéseket nem tartják meg itt, s akkor már valóban válság van, ha az ügyek effajta intézésében sem lehet megbízni. Mert nem az az érdekes, ami a cigány napszámosnak le van írva a papírra – hová is menne a papírral ebben az országban? –, hanem hogy valamennyit azért fizetni kell, ha dolgozik az ember. Mert nem az számít, hogy a vállalkozó mennyi tejet vállal papíron, hanem az a személyes ígéret, hogy ebből meg lehet élni, hogy a beruházásokat be lehet hozni. Nem a papír, hanem, amit Ottó, az agronómus ígér, az számít. Egy törvényekhez alig szokott országban a személyes ígéreteknek óriási a súlya. Nem is kérhetsz számon mást, mint a személyes ígéretet: hiszen vele megbeszéltem, ő azt ígérte stb. A film azt mutatja, hogy itt gyakran nemcsak a törvényes megegyezések egyenlőtlenek és számonkérhetetlenek, de a személyes alkuk sem tartatnak be. Vajon mindig így volt? Én úgy érzem, hogy a konjunkturális időkben megalapozott személyes alkuk alól most csúszott ki a talaj. ĺgy aztán se törvényes, se személyes hiteles megegyezés, s marad a kölcsönös gyanakvás, a robbanásveszély.
Végül még egy láncolat, szintén a film mögötti térben. Schiffer munkájából megint kiderült, hogy nem ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük. Itt van egyfelől a „szóljanak hozzá, elvtársak”, „hatékonyság”, „önköltség”, „hozam” összefonódott technokrata-technikai nyelvezete. Ez folyamatosan szól az írásos szerződésekben, a gyűléseken, az elszámolásokban és az ellenőrzéseken. Bőr-dzsekis, fiatalos szakemberek beszélik, éppencsak kiugorva a tehéntelepre Ladájukon vagy Wartburgjukon. És fáradtan precíz könyvelők, hivataluk kínzott hangzatával tanácsi alkalmazottak. Azután van egy mindennapokban lopakodó, tegeződő, bratyizó nyelvezet, amelyen vállalkozók és „félvállalkozók” beszélnek, „témáznak”, „megértemeznek”, „mit mondjakoznak”. E nyelvbe rabolnak egy-egy szót, mondatot – félve, szégyenkezve, büszkén – a technokrata felvilágból, hogy egymást kioktassák, vagy a felvilágiakra nem is pillantva kibökjék. Ez a kissé nyújtott hordozású ‘értjük mi egymást gesztusú, neki-nekilendülő pergésű nyelvi háztáji most öntudatosodik. De ugyanezen nyelv mélyvilágában rejtőznek, örvénylenek a magyarság kiszorítottjainak döcögő, összeharapott, panaszos vonítású „baszdki”, „kurvanyád”, „izé”, „az az”, írásban ki sem fejezhető hangsúlyú szótöredékei. Nagy Lajos, a volt rendőr, az egyetlen ép mondatot kimondani nem tudó örökrészeg sohasem tudná kifejezni panaszát, vágyát, ha állandóan vert asszonya vagy más vállalkozó társai nem beszélnének helyette. És Lajos, a cigány napszámos küszöbről bekiáltott „adja ki, ami jár” (aggyakijamijár) kutyasírása semmiben sem emlékeztet a „felszéli beszédre”. Miközben a filmet néztem, à szünetben az egyik gépész azt mondta, hogy ki kellene vágni a filmből a mocskos beszédet, így ezt mégsem lehet. És valóban. Szabad-e tudomást vennünk azokról a százezrekről, akiknek e kitaszított nyelv jutott nyelvül? Akiket így ki kell vágni a filmből, az irodalomból, talán az életből is, mert ez a nyelvük, ez az életük, csak a bőrükkel együtt nyúzhatnánk le róluk. „Mintha a falvakban három egymástól vadidegen néptörzs élt volna, amelyek egymás nyelvét sem ismerték. A birtokos parasztok akadozva, nyakatekert, lehetetlen mondatokban fejezték ki mondanivalóikat a jegyzők, a papok, tanítók előtt, ha már okvetlenül szólniok kellett. A zsellérek ugyanígy akadozva, de már más formára tekert szavakkal szóltak a parasztokhoz, szintén csak a végső szükségben. Az értelmiséggel ők is megint külön nyelvet használtak. S azok is más és más módon szóltak a zsellérekhez. Mindezt meg kellett tanulni. Nem volt könnyű dolog. Olyan nehezen volt ejthető, hogy a különböző rétegek tagjai, ha az utcán találkoztak, s üdvözölniük kellett egymást, csak a kalapjukat emelték meg, a szó, az egyszerű »jónapot« is a torkukon akadt.” Ismerős mondatok? Illyés fogalmazza őket a Puszták népéhen. Nem beszélik-e ma is a más és más nyelvet? Nem elviselhetetlen nyelvi önkény, amikor a termelőszövetkezet jogtanácsosa egy műparaszti, álszékely nyelvet mímelve kioktat, vagy leereszkedik a vállalkozó paraszthoz: tegezi, szavába vág, mondat közepén az útfélen hagyja, de ha úgy adódik, hosszú, „ízes” monológban földig alázza? A jegyző, a tanító, a pap, a nadrágos ember. Es a vállalkozó paraszt pirul, dünnyög, majd keresett, önmagába gabalyodó szavakban elismer, ellenkezik. De ugyanez az ember egytagú, döngő csizmájú szavakkal tegezi le, ordítja le a napszámost, aki bácsizza és tetszik tudni-kozza. Hányféle nyelven beszélünk? Lesznek-e tolmácsok, akik fordítsanak? (A film kettőt is bemutat a tolmácsok közül, akik jól-rosszul, de képesek több nyelvi közegben is a tárgyalásra: Dénest, Marit.)
Minden dokumentarista jellegű alkotásnak ugrópontja, hogy sikerül-e olyan szereplőket találni, akik képesek nemcsak hiteles helyzeteket vállukra venni, de benső konfliktusok ábrázolását is vállalni. Schiffer Pál szerencséje – értéke –, hogy négy, kitűnően hiteles alakot tudott filmjébe vinni. Ez máris több, mint várható. Mindenekelőtt Csiki Dénes alakja. Ez a jól megtermett, szókimondó, állandóan lázongó és mindig furfangoló székely a játék, a film középponti figurája. Nekidühödései és megtorpanásai nagyonis figyelmeztetőek. Vegyünk egy példát. A téesz nem teljesíti ígéretét, nem hozza a takarmányt az állatoknak. És akkor Csiki nekiindul a marhákkal a tsz-központba, hogy az elnök udvarára hajtva követeljen. Magyar sztrájk. Egy dzsekibe öltözött, hátizsákos, izmos férfi, oldalán egy vékonyka s engedelmes cigánnyal, marhákat hajt a világ ellen. De megtorpan, ha megkapja, ami éppen akkor jár, s visszafordul. És förmed a cigányra, de köszönget az agronómusnak. Vagy egy másik jelenet. Csiki kitalálja, hogy villanypásztort szerel fel, így azután otthagyhatják a marhákat, nem kell állandóan ügyelnie. Társai azt kérdik: hát nem azért vettük ide a marhákat, hogy velük foglalkozzunk, hát nem erre kellett az idő? De nekem ezer más dolgom van – válaszolja. Értékrendek ösz-szecsapása: azt csináljam-e a vállalkozással, ami, vagy tegyem a vállalkozásomat töredék munkaidőbe. De Csiki nem Tamási Áron Ábele, ő már sikereivel és sikertelenségeivel a 80-as évek vállalkozója, akinek, ha a sors tért nyitott volna, él is vele.
Nem így a másik három szereplő. Egy szerelmi háromszögről van szó: Mari, a csinos és értelmes fiatalasszony együtt él Lacival, a rezzenéstelenül sztoikus cigányfiúval. Kezdettől benne van a konfliktus kitörésének lehetősége a filmben: az önkéntes gyarmaton az önmagunk fogyasztása a velünk lévők fogyasztásává válik. Nem lehet elviselni tizenöt kilométerre a falutól, egy düledező házban a mindennapos koránkelést, fejést, ganézást, hajtást, takarmányért szaladgálást, fejést, ganézást, későnfekvést, tehénné válást, a csöndet, a sötétet, a hideget, a férfiasság hiányát, a nőiesség megcsorbulását, a semmire se menést. És Marinak el kell mennie a volt rendőrrel, mert az férfi, mert az ígéret. Valóban kitűnő jelenete a filmnek a két férfi osztozkodása az asszony, a semmi sem érő bútor, a pénz felett. Itt érződik igazán, hogy ebből nagy film lehetett volna. Mert elkezdett egy másik kultúra nyelvén beszélni. A néző nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen, amikor az asszony tíz perc alatt kétszer, háromszor is gazdát cserél, amikor az értéktelen értékesnek, és az értékes teljesen értéktelennek bizonyul. Valamit itt kiengedett a kezéből a film szemérmessége. Elveszítette a konfliktus igazi kibontását. De egyet azért így is érezhetünk. Marikákra épül ez az ország. Ezekre a mindent kibíró, ezerszer megvert, megátkozott, megcsalt és mégis emelt fejű, mégis messzebb látó asszonyokra. Akik nélkül nincs vállalkozás. Akik, ha odahagyják a teheneket és a férfiakat, összeomlanak a vágyak. Minden megtaposottságuk ellenére uralkodnak. Benyomásom szerint akkor válik reménytelenné a vállalkozás, amikor ez az asszony kilép az egészből. Látjuk a mindig rossz választását, a tönkremenését, de lehetetlen nem érezni az erejét. És az a dosztojevszkiji döntés, amely egy jó, tisztességes, de nem igazán akaró, merevarcú ember mellől, egy miskini, naiv szomorúságtól a rogozsini őrjöngéshez, gyilkolás-szerelemhez visz, a film csomópontja lehetne. A volt rendőr, a legjobb barát, az őrülésig féltékeny Lajos, aki akár ölhetne, akár magát ölhetné, nem lehet meg egy ilyen asszonnyal. Nem szabad emlékeznie saját józanságára, saját részegségére. Alig kellene valami még a filmbe, hogy torkunkon érezzük izzadó, hatalmas tenyerének szorítását, fülünkben a részeg, tagolatlan üvöltést, betört orrunkon a csizmasarkat. Azt hiszem, Schiffer Pált a túlzott szorgalom és hitelességszenvedély késztette arra, hogy kiejtse kezéből a megszerzett konfliktusokat. Hosszadalmas bevezetők, levezetők és átvezetők csatornázzák a szenvedélyeket. Mintha a rendező bizonygatni akarná, hogy tényleg falun vagyunk, tényleg nagy a sár, tényleg csak ennyit fizet a marha stb. Az egyszerű néző beérné azzal, ha csak egy pillantást vetne a sárra, és nem kéne óráknak tűnő perceken keresztül élveznie, amint a terepjáró túrja a sarat. Teljesen feleslegesen átszeljük az Alföldet, megtekinthetjük, hogyan kell leszúrni egy disznót – hosszú és nehéz –, meghágatni egy tehenet – ugyancsak nehéz –, és megtudhatjuk, hogyan számolnak el a tehenekért a vállalkozókkal – többször is, hosszan is. Ha szabad általánosítanom, a dokumentarista filmek jellemző bajáról van itt szó. Dárday, Tarr és más dokumentaristák filmjeit ugyancsak jellemezte ez a „hiteles hosszadalmasság”. A nézőt odavitték a hiteles párbeszédhez, amely valóban olyan unalmas volt, mint az életben. Készséggel elismerem, hogy a paraszti élet megértéséhez hozzátartozik egy visító és vergődő disznó látványa, de bizony másféle hitelességet is el tudnék képzelni. Maga a film mutat rá példát. Az út porában ősi mozdulatalanságban guggol egy cigány öregasszony. Nem csinál semmit. Nincs mögötte putri. Nem kell megszagolni a környezetét. Csak guggol. Egy pillantás. Nem lehet elfelejteni. Hitelesebb, mint egy hosszú párbeszéd a cigányság sorsáról, ötven putri részletes bemutatása. A dokumentarista gondolatmenet mintha nem bízna a néző fantáziájában és ismereteiben. Feltételezi, hogy a néző becsapással fogja vádolni, ha nem elég hosszan és valósághűen számol be a könyvelőnő könyvelési gondjairól. A néző viszont inkább be se megy a filmre. Meg kellene vágni, csomópontokhoz kellene juttatni a filmet. Legalább egy órát nyerhetnénk, ha a rendező nem akarná hosszan megmutatni a hiteles falusi életet.
A tehénnel vállalkozók belebuknak a vállalkozásba. Egyre több az olyan film, amelyik keserűen és lemondással szól a vállalkozásokról. Ez a film nem ilyen. Nem a vállalkozások és a vállalkozók buknak el erkölcsileg, hanem azok akadályozói. Szelíden, de keményen kimondódik: csak akkor lehetünk emberibbek és talán gazdagabbak is, ha ember embert ki nem foszthat, méltóságában meg nem alázhat, ha az embert törvény és saját közösségei védik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/11 10-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5668 |
