Kézdi-Kovács Zsolt
Utoljára két éve ilyenkor találkoztunk Domonyban, Huszárik Zoltán sírkövének avatásán. Ugyanilyen ősz volt, és ő egy másik őszre, a temetés őszére emlékezett. Papírlapról olvasta az emlékező szavakat, aztán egyszerre, sokunk számára váratlanul, a Szózatot kezdte szavalni. Nem értettem akkor, mi volt fontos számára ebben a költeményben. Nem értettem, hogy – pontos képe lévén betegségéről – neki az élned, halnod kell dilemmája jelenvaló küzdelem volt már akkor.
Most ez az ősz elvitte őt is.
Sokszor elmondták: a színház tündérkirálynője volt. Pedig filmezni is korán kezdett, hétévesen a Lila akác első változatában szerepelt. 1948 után egyre gyakrabban játszott filmekben: Szabóné, Kis Katalin házassága, Liliomfi: epizódszerepek. Aztán 1955-ben egy jelkép-erejű jelenet a Budapesti tavasz végén; rikkancsként, ellenállhatatlan jókedvvel újságot árul, világgá kiáltja: „Szabadság! Megjelent a Szabadság!...” Máriássy következő filmjének már a főszerepét játssza (Egy pikoló világos), és a magyar film első fellélegzésének számos művében láthatjuk viszont. Ezután a vígjátékok „ruttkais” korszaka következett: ellenállhatatlan derűjét, ragyogását próbálták átmenteni csacska mozidarabokba, miközben telt az idő, és a fitosorrú csitri már régen kinőtt a kislány-korból.
Annikor 1975-ben főszereplőt kerestem a Ha megjön József című filmemhez, már egy ideje nem hívták filmezni. Nekem sem jutott eszembe rögtön: túl sok modorosság, üres gesztus társult filmbéli szerepeihez. De ahogy sorra vettem korosztályának neveit, rá kellett jöjjek: ha igazi egyéniséget, nagyformátumú alakot keresek, őt kell választanom.
Lecsupaszított egyszerűség, befelé fordulás; a könyv elolvasása utáni első beszélgetésünktől kezdve ezek voltak a meghatározó kulcsszavak a munkásasszony, Ágnes megjelenítéséhez. Hosszan harcolt a ruhatervezővel, hogy a nagykabát anyaga kemény, „sprőd” legyen, a fodrásszal, hogy sima kontya véletlenül se legyen „artisztikus”. Talán életében először szerepelt úgy, hogy alig viselt sminket. Beszéde halk lett, színtelen. Tekintete lassú, szinte kifejezéstelen. De mindezek külsőségek voltak. Az igazi átalakulás akkor történt, amikor Monori Lili életteli, önmagát teljesen kitáró játékával került szembe. Első reakciója a tiltakozás volt: „ennyire mélyre hatolni nem szabad”. Aztán elfogadta a kihívást: azt, hogy mélyen elásott érzelmeiből, szenvedélyeiből és szenvedéseiből valamit a felszínre hozzon. Volt miből. Amikor menye elcsábítja a fiatal szeretőjét, mindkettőjüket kidobja a lakásból; mélyről jövő, szinte állati zokogás szakad ki belőle. Nincs ebben semmi „évikés”, mosolygós fuvolázás: a poklokat megjárt asszony fájdalmas üvöltése tör elő. Ha kérték, azt is vállalta: testének-lelkének elgyötörtségét, nyomorúságát mutatta meg a jól bevált színészi eszközök helyett.
Ez a test hagyta cserben most. A filmszalag, a videó őrzi hajdani egészséges, boldogságot sugárzó alakját is. Ő az, aki végigrohan a rommá lőtt pesti utcán, az élet erejét sugallva. Így maradjon emlékezetünkben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/12 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5665 |
