Baló Júlia
Tizenkét éves, kékszemű és vak. Róla szól a film. Róla és a mamájáról. Anya és fia – akár a valóságban. A mamácska: Sophia Loren.
A hajdan kecses léptű, ringó csipejű szextünemény most barázdált arccal kacsázik unokájának tetsző gyermekével ismerős jeleneteken keresztül. Apakeresgélés szemtanúi vagyunk, az esélyesek megijednek, meghatódnak, fizetnek. Mindannyian. Nem dőlünk a nevetéstől, mint ahogy a már megszokott hasonló filmekből visszaköszönő képsoroknál tesszük. Semmiféle humor, báj, ami ezt lehetővé tenné.
Ízléstelen zsarolás szemtanúivá válunk, s ez oly zavaró, hogy a helyzet drámaisága sem rezdíti lelkünk húrjait. Ugyanis a taxisofőr mama svájci szemműtétre gyűjt, melynek révén az elbűvölő kisfiú talán visszanyerheti látását. Vissza is nyeri. A mama is – az egyik lovagját. A legkedvesebbet, így, 13 év után – a régi eszközökkel.
Az évek eljárnak – fölöttünk is, a világsztárok fölött is. Ez még önmagában természetes. Kevésbé természetes, ha ezt a tényt a film rendezője nem veszi figyelembe, s kliségyűjteményében – ahelyett, hogy színészi képességében bízna – oly hölgynek kívánja feltüntetni az ex-erotikakirálynőt, kinek csábereje ellenállhatatlan. Mi több, ennek a tévedésnek dramaturgiai fontosságot is szán.
A kevert műfajú film – tisztán érdektelen és hamis.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1986/12 53. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5660 |