Zalán Vince
Akik veszik a fáradságot és felütik a világatlasz megfelelő oldalait, hogy megkeressék a címben szereplő helységet, azok fölfedezhetik, hogy Hakkari körülbelül olyan távolságra van az Európát Ázsiával összekötő isztambuli hídtól, mint Budapest Párizstól. Afféle isten háta mögötti hely, melynek életét, és évszázados erkölcseit hozza elénk a kamera. És egy tanító munkáját a faluban, akinek nem az a legfőbb tulajdonsága, hogy műveltebb a többieknél, hanem az a meggyőződése, hogy a világ titkainak megismerése s a rácsodálkozás a természet szépségeire képes elviselhetővé varázsolni a szegénység magányosságát. Könnyű lenne tanárosan, pálcával rámutatni a rendező, Erden Kiral hagyományosan szerkesztett, kissé balladisztikusan hangszerelt filmjének a közállapotok feneketlen elmaradottságát, a felsőbb szervek rövidlátását leleplező képsoraiban a társadalomkritikai mondanivalóra. Csakhogy ez a film (sem) csupán esztétikai „képlet” Az aufklérista kioktatástól mentes rendezés ugyanis nem a társadalmi visszásságokat ostorozza elsősorban, nem rágja szánkba a nálunk is érvényes igazságot: az az ország, mely nem becsüli tanítóit, nem becsüli gyermekeit sem... (és folytathatnám tovább), hanem a maga sajátos filmes, ám végtelenül egyszerű módján megérezteti nézőivel, hogy – a társadalmi helyzettől majdhogynem független – az ember szuverenitásának „belső” felépítése korunk igazi vállalkozása, amiért is bizonyára többen lesznek a magyar mozilátogatók közt, kik „elővigyázatlanul” arra a furcsaságra ébrednek rá: Hakkari közel van.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5644 |
