Nagy Zsolt
A kommandó-filmeket itthon eddig csupán a videósok jegyezték – ha jól tudom, igen előkelő helyen – a hazai film(fekete)piacon. A Leopárd kommandóval első – és gyaníthatóan nem az utolsó – képviselőjük megérkeztek a mozikba is. Mivel az akciófilmek gyorsan pergő cselekménye, pazar kiállítása és (látszólag) tétre menő küzdelme a zsöllyéhez szögezi a nézőt – és ez filmünk esetében is igaz –, e profi munka nem igényel kommentárt. A film gépezete – mint a benne szereplő minden rendű-rangú fegyver, a késtől a plasztikbombán és géppuskán át, a lángszóróig – tökéletesen működik. Érdemes eltűnődni azon, hogy az utóbbi másfél évtized műfaji filmjeinek témaválasztása milyen irányba mozdult el, a filmek egy jelentős hányada miért választja részben vagy kizárólagosan az erőszak különböző módozatainak egyre inkább naturális bemutatását. Hogyan válik ezáltal mindennapjaink már-már természetes részévé egy morálisan elfogadhatatlan cselekvésmód. Talán a „korszellem” eredménye az is, hogy egy olyan kiváló művész, mint Klaus Kinski egy ilyen filmben – egyébként teljes színészi varázsát bevetve, a rábízott feladatot kiválóan megoldva – egy sátáni tömeggyilkos szerepét elvállalja. Vele együtt száz perc erejéig mi is ellátogathatunk egy képzeletbeli dél-amerikai diktatúrába, tehetünk egy sétát „az erőszak napfényes oldalán”. És mivel Rambo vagy Mad Max még nem lőtte szitává a hazai mozivásznakat, álforradalmi romantikával leöntött, pozitív előjellel ellátott tejtestvérük bízvást számíthat – a forgalmazókkal együtt – a kasszasikerre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5637 |
