Farkas Ágnes
Méretre szabott jelenetek már-már egyhangúan következetes építménye ez az egzotikus töltésű kalandfilm. A szokványos bonyodalmaknak kétségtelenül a nindzsucu nevű japán harci tudomány sokoldalú, ám felszíni bemutatása adja meg sajátos ízét. S noha a fenti harcművészet szakszerű bírálatától könnyű szívvel eltekintenénk, mégis meg kell állapítani, hogy a film legnagyobb hibája épp a japán téma kibontásának erőszakolt sokrétűségéből, illetve olykor felületes adaptációjából fakad.
Mi más feladata lehet az igazságosztó nindzsának, minthogy egyedülálló tudományát a jó győzelmének rendelje alá? Ez esetben a nindzsucu szerves részévé válhatna a történetnek, mivel a jó és a rossz kizáró ellentétét mélyítené el. Sajnos (?) azonban úgy tűnik, hogy a film készítőit jobban érdekelte a nindzsák tudománya, mint az erőtlen sztori; s legfőbb célnak – elsősorban – a valóban elképesztően sokoldalú gyilkolási technikaábrázolását tekintették. Ennek érdekében a mi – amerikai – nindzsánk (Franco Nero) jóval többet és változatosabban öl, mint ami a történetnek, s a mi kényes „nyugati” gyomrunknak megfelelő volna. (Csak az a vigasztaló, hogy a gonosz nindzsa sokkal kegyetlenebb és kevesebb a humorérzéke.)
A japán motívum önállósul, elválik a kommersz maffiatörténettől, ennek pedig egy bornírt alkotás az eredménye, egy hibrid film, amely a szándékolt hiteltelenség vádjával is illethető.
A hitelrontás abban a jelenetben a legdurvább, melyben kékszemű nindzsánk hófehér harci szerelésben rejtőzködik nagyszámú „bennszülött” nindzsa-ellenfele elől a bronzszínű erdőben. Mindössze azt kell tudni, hogy a fehér színt – s ez igen célszerűnek is tűnik – a nindzsa jobbára mellőzi öltözékéből, épp a nindzsucu rejtőzködő jellegéből fakadóan. A mi nyugati-nindzsahéroszunk azonban meglepő ügyességgel suhan tetőtől-talpig fehérben, bizonyítva univerzális képességeit, s – nem utolsó sorban – becsületes szándékait. De hát igazából ezen is múlik egy feltehető kasszasiker. A jó ismét győz, mi pedig láthattuk a halált hozó gyilkok egész nindzsucu-arzenálját. Ezek után jogosan hiányolhatunk – a rituális lefejezések feltűnő „szárazsága” láttára – legalább egy pohár málnaszörpöt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 51-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5636 |
