Fáber András
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Európa nyugati szélén, a parti sétány végében van egy óratorony. Időmérő szerkezete áll: egyfolytában fél öt előtt öt percet mutat. Mégis, mozdulatlanságával is a sebesen múló időre figyelmeztet, akárcsak az ország, amelynek egyik 30 ezer lakost számláló, óceánparti üdülőhelyén 1972 óta évről évre harcol egy kicsiny, de elszánt filmbarát csapat annak érdekében, hogy minden hivatalos közöny és magánjellegű álmatagság ellenére életben tartson egy markáns arculatú nemzetközi filmfesztivált.
Azt gondolhatnók, némiképp híjával van a praktikus érzéknek egy olyan nép, mely utcáinak járdáit mintás-figurális kockakövekkel, házainak falait pedig színes csempékkel borítja, de csakhamar rá kell ébrednünk, hogy a szolid tartósság aligha az utolsó helyen áll egy valaha volt világbirodalom elszegényedett, de meleg szívű örököseinek értékrendjében. Egy ilyen közeg alkalmasint nehezen fogad be olyan borzas eszmei-formai rendetlenkedőket, mint amilyenek Figueira da Foz fesztiválján rendszeresen megfordulnak.
Nekünk, magyaroknak már csak azért sem lehet közömbös, vajon baj nélkül átvészeli-e ez a sajátosan marginális megmozdulás az ínséges időket, mert míg világszerte kissé megritkult a levegő a magyar filmművészet körül (kevesebb magyar filmet hívnak meg a nagy nemzetközi fesztiválokra s kevesebb a díjazott magyar filmalkotás, mint az elmúlt évtizedben), Figueira da Foz változatlan rokonszenvvel és érdeklődéssel fogad híreket Közép-Kelet-Európáról. Makk Károlynak négy filmjét is levetítették (a Szerelem, a Macskajáték, az Egy erkölcsös éjszaka és az Egymásra nézve ugyancsak elgondolkodtatta a helyi nézőközönséget), de határozott sikere volt két fiatalnak számító magyar rendező, Szomjas György (A falfúró) és Erdőss Pál (Visszaszámlálás) törekvéseinek, s még a gyerekfilmek szekciójában bemutatott Mihályfy Sándor-film, a Gyerekrablás a Palánk utcában is több elismerő kritikát kapott.
Rút hálátlanság volna ezek után akárcsak felemlíteni is, hogy a több mint 150 filmet felsorakoztató fesztivál második felének programja az utolsó pillanatig teljesen bizonytalan volt, s egyes vetítéseken több zsűritag jelent meg, mint ahány néző. A rendezőség ezúttal sem volt mentes némi megalapozatlan nagyralátástól, amikor a nemzetközi filmvilágból több fényt igyekezett magához vonzani, mint amennyi kisugározni képes volt reá. Többször illették már olyan váddal Figueirát, hogy voltaképpen „tallózó fesztivál”, hiszen sok olyan filmet is bemutat, melyek a korábbi egy-két évben más (esetleg jelentősebbnek tartott) fesztiválokon már szerepeltek.
A magam részéről cseppet sem bánom, hogy Figueira da Foz fesztiváljának rendezősége nem törekszik arra, hogy „elsőhetes” legyen: ennek köszönhetem ugyanis életem egyik nagy filmes élményét, Ingmar Bergman Dokumentumfilm a Fanny és Alexander forgatásáról című alkotásának egyik részletét – de erről majd később.
A legmélyebb igazságokat Portugáliáról – mert hiszen a rendező ország filmművészetéről sem árt tájékozódni egy külföldi fesztiválon – paradox módon egy román-zsidó szülőktől Franciaországban született, Portóba települt underground filmrendező, Saguenail (vagyis Serge Abramovici) Kissé meghalni című műve mondta ki megítélésem szerint.
A jó értelemben vett amatőrfilmes eszközökkel és szemlélettel megalkotott fekete-fehér keskenyfilm csúfondárosan persziflálja ugyanazt a mondanivalót, amit Portugália első számú filmrendezője, Manoel de Oliveira a francia Claudel spanyol tárgyú színdarabjának hangsúlyozottan színpadias filmrevitelével kíván honfitársai tudtára adni. Saguenail filmjének egyik emlékezetes képsorában egy portói ház vedlett homlokzata úgy himbálódzik a vetítővásznon, mint tehette azt hajdan Vasco da Gama bármelyik gályája az óceánon, s a hasított, buggyos ujjú kosztümökbe bújtatott, mulatságosan ágáló statiszták figyelmeztetően felmeredő mutatóujja a nemzeti hagyományok átértékelésének sürgős szükségességére utal. Saguenail értelmezése szerint – ha jól értjük a parabolát, amit bemutat – a portugálokat ugyanis oly sok mély (és titkos, önmaguk elől is eltitkolt) vonzalom fűzi „nemzeti nagylétük” korábbi évszázadaihoz, hogy egyszerűen „történelmi amnéziába” estek – ami egyébként forradalmak után más országokban sem ritka kóreset. A Portugál Filmintézet égisze alatt Figueira da Foz-ban bemutatott portugál filmek többségének tanúsága szerint az ottani filmművészet egyik fő témája az 1974-es politikai forradalom által előidézett fordulat. Ez önmagában nem baj, hiszen olyan kitűnő alkotásokra ad módot, mint az erőteljes, szikár Luis Filipe Rocha-finn, A szökés, mely egy politikai fogoly raboskodásának és sikeres menekülésének történetét eleveníti meg (különösen szuggesztívnek találtam a hírhedt börtönsziget, Peniche kietlenségének ábrázolását), de hosszú távon ihlettelenségre, kényszeredettségre vezethet.
Százötven filmet fizikai képtelenség tizenkét nap alatt megnézni, úgyhogy az ember – hol jól, hol rosszul – válogat. Csalódás volt Chantal Akerman filmje, az Azok a dicsőséges nyolcvanas évek, amelynek hamisan csillogó csúcsfényei nem tudták elfogadtatni az operettstílus esetleges szándékoltságát, s hiába adták tudtul, hogy kitűnő színészek (Delphine Seyrig, Charles Denner, John Berry) kulisszahasogató „ripizése” rendezői fogás: a „camp”, a divatszalon hétköznapjai, a giccses érzelmek giccses bemutatása nem fordult át önnön üdvös ellentétébe. Nem hozott viszont csalódást a svájci Fredi M. Murer Hohenfeuer című filmje, amely 1985-ben a locarnoi fesztivál egyik nagy revelációja volt. A filmnek a Tűz a hegyen címet lehetne adni magyarul, hogy már a címadás is utaljon a Ház a sziklák alatt című Makk filmre, mellyel – legalábbis a szerep16k indulati világa szempontjából – mély rokonságot mutat. Valahol fenn a svájci Alpokban, egy isten háta mögötti tanyán él a már-már felnőtt lány, Belli, szüleivel és süketnéma öccsével, akit nagy odaadással igyekszik oktatni. Az intimitásból testvérszerelem lesz: Belli gyereket vár. Az apa őrjöngő dühében le akarja lőni, de a fiúval folytatott dulakodás közben önmagát sebzi halálra. A szívbeteg anya szörnyethal. A magukra maradt testvérszeretők a hóban ásnak sírt szüleiknek, s illően meggyászolják őket, sok-sok gyertyát gyújtva...
Pompás mozi volt a spanyol filmművészet egyik „nagy öregének” számító Fernando Fernán Gomez filmje, a Mambrú elment a csatába.Az öreg hadfi (egy spanyol gyermekdal szövegéből került a film címébe), mindenki úgy tudja, elesett a polgárháborúban, pedig családja rejtegeti több évtizeden át egy többé-kevésbé komfortosan berendezett pinceodúban. A diktátor, Franco halála után azonban új szelek fújnak, s az öregúr kikívánkozik az életbe. Csakhamar kiderül azonban, hogy az egykori forradalmár hősnek már nincs helye a mai világban: felesége is félne elveszíteni csinos kis özvegyi nyugdíját...
Beszámolóm végére hagytam egy nehezen elemeire szedhető, katartikus élményt, a már említett Bergman-dokumentumfilm egy részletét. A csaknem kétórás dokumentumfilm a Fanny és Alexander forgatási „mellékterméke”. Ha úgy tetszik, voltaképpen szándékos, nyilvános hasfelmetszés: a svéd mester, több nagy alkotóhoz hasonlóan (hamarjában Louis Aragon juthat eszünkbe) „felfedi kártyáit” élete alkonyán. Ha úgy tetszik, napló, mely az első forgatási naptól az utolsóig rögzíti egy kétséges kimenetelű emberi vállalkozás – egy alkotói folyamat – főbb eseményeit. Mulatságos és szívszorító, fenséges és groteszk elemek váltakoznak a filmben. Itt szándékoltan „minden meg van mutatva”, még a gikszerek is, mint amikor egy zongoravirtuóz melléüt. Csámcsoghatnak a bennfentesek: hosszan kielemezve mutat be Bergman egy-egy bonyolult beállítást, színész- vagy kamera-mozgatási problémát. S ekkor következik be valami csodálatos metamorfózis. Gunnar Bjornstrand, talán utolsó szerepében, öregen, betegen, fáradtan újra meg újra elismétel egy nyúlfarknyi dalszöveg-részletet – tán tizenötször, miközben arcára ráfagy a mosoly, tar koponyájára a lecsurgó gyertyaviasz. S a rendező hangját halljuk: „Gunnar megnézte ezt a részt és hozzájárult a bemutatásához”. Dokumentum egy kétségbeejtő kudarcról, mely felemelő győzelem is egyben, amikor el kell némulnia minden méltató szónak: az igazi művészet, mint Ottlik mondja a regényről, a hallgatás anyagából van szőve.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 41-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5634 |
