Zsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Ha nem látnám, hogy a nézőtér első sorában, középen, a képletes súgólyuk mögött egy póklábú asztalkán áll valamiféle táskaírógép méretű szerkentyű, eszembe se jutna, hogy a mi Corvin mozinkénál nagyobb méretű vásznon nem a gépházból, nem celluloidról, hanem videószalagról kivetített képsorok peregnek. Színesben s technikailag néha jobb minőségben, mint a hagyományos, 35, illetve 16 milliméteres filmszalagokról.
Ez a legelső, s mindenképpen elgondolkodásra késztető élménye a tizennyolcadik esztendejét megélt nyoni dokumentum-filmfesztivál vendégének. A technika forradalmai, úgy tetszik, semelyik más művészeti ágra nincsenek akkora befolyással, mint a filmre. Erre a fogalomra a jelek szerint megint egy új megnevezést kellene kitalálnunk, mert az „audiovizuális médium” – egyébként pontos – megnevezés használata ellen az ép magyar fül (vagy nyelvérzék) joggal berzenkedik. Mindenesetre tény: a legutóbbi Nyon-i Nemzetközi Dokumentum-filmfesztiválon (amint láthatjuk: az új médium elnevezésének gondját még a háromnyelvű Svájcban sem oldották meg...) szerepelt 49 versenyfilmnek több mint egyharmada videó volt: mágneses szalagokat vetítettek ki a nagyvászonra. Szomorkodhatunk persze, de úgy tetszik: ahogyan a némafilmek utánozhatatlan báját és különleges értékeit sokan siratják (siratjuk) vissza, mégis megmásíthatatlan tény, hogy a néma mozi – tömeghatását tekintve – film-ínyencek múzeumi élvezetévé szerényedett. Ugyanígy: tetszik-nem tetszik alapon, meg kell barátkoznunk azzal a visszafordíthatatlannak látszó folyamattal, hogy ez a bizonyos „audiovizuális médium” már megint arcot váltott. A filmet, a mozit abban a formájában, amelybe még a mai középkorúak is beleszerettek az ötvenes-hatvanas-hetvenes években – amikor ha nem is naponta, de hetenként legalább egyszer-kétszer elmentünk a moziba filmet nézni, utána örültünk vagy bosszankodtunk, összeborultunk vagy hajbakaptunk a látott mozgókép ürügyén – a technika legújabb ugrása alighanem ugyanúgy a nosztalgia birodalmába utasítja, mint a némafilm szerelmeseinek (zászlóvivőikkel, Balázs Bélával vagy Hevesy Ivánnal az élen) akkor érvényes ódáit.
S minthogy a dokumentumfilm – amint az „egyetemességében” is percléptékű, hisz alig százesztendős filmművészet történetéből kitűnik – általában mindig előtte járt néhány lépéssel a műnem egészének: nyomjeleire érdemes odafigyelnünk. Ahogyan a színház – néhány száz év leforgása alatt – sokezres arénákból átlagosan is legfeljebb ötszáz ülőhelyes szentélyekbe szorult vissza és éledt újjá, remélhetőleg a mozi is hasonlóképpen újjáéled majd – tudomásul véve persze, hogy már nem „a legfontosabb művészet” – de pillanatnyilag az otthoni képernyőn nézhető, műholdakról közvetlenül sugárzott tizenöt-húsz különféle műsorválaszték, s még előbb a vízözönként áradó videókínálat „fenyegetésével” kell megküzdenie.
*
Világunk – s benne „audiovizuális kultúránk” – a maga sokarcúságával, ámító ellentmondásaival mutatkozott meg Nyonban. Ha úgy tetszik: a maga tudathasadásával. Az eredeti nevén Léman-tó (amelyet nálunk általában Genfi-tóként emlegetnek) partján épült balatonfürednyi kisváros, negyedórányi vonatútra Genf és Lausanne között, dokumentumfilm-fesztiváljával érzékletesen tudatosítja – e tudathasadást. Az „Aula” elnevezésű, többszintes – ízlésemnek kissé túl-modern, túl-funkcionális – kultúrközpont, a fesztivál színhelye, állhatna valamelyik új lakótelepünk centrumában is. A nyoni „kultúrház” parkolójába a vetítések kezdetekor bezúdul a nyugat-európai autóipar legújabb termékeinek luxuscsordája, a vetítőt fölékszerezett dámák és jólöltözött urak töltik meg; – hogy a vásznon megnézzék például Mészáros Márta (amerikai produkcióban, az UNESCO támogatásával készült) Ave Maria című huszonöt perces, fájdalmasan lírai és sokkírozó hatású dokumentumfilmjét, arról a tízmillió afrikai gyermekről és asszonyról – pontosabban gyermek- és asszony-roncsról –, akinek egész lényén ott az éhínség halálos ítélete. S miközben a vásznon olyan képsorok peregnek, amelyek inkább szemének eltakarására késztetnék a nézőt – mert olyan tényekről tudósítanak, amelyekről jobb volna nem tudomást venni – fenségesen hangzanak Schubert Ave Mariájának dallamai…
Nyilván jobb volna nem tudomást szerezni arról a valóságról sem, amely a Pinochet-féle katonai diktatúra Chiléjében kialakult. Az ausztrál David Bradbury azonban másként vélekedett. (Filmje a Chile: meddig még?) a nagydíjat nyerte el Nyonban. Azzal az ürüggyel kért forgatási engedélyt a „Hivataloktól”, hogy valami évfordulós vallási és népzenei ünnepségről szeretne filmet forgatni, a báli szépségkirálynő-választással egyetemben. Bradbury, stábjával, lelkiismeretesen filmszalagra is vette a notabilitások önmaguk-ünneplését, ilyenformán beférkőzött a „legfelsőbb körökbe”. De – mellesleg? – kiment a városba, sőt a külvárosokba is, és filmszalagra vette mindazt a szenvedést, nyomorúságot, elkeseredettséget, amiről az úgynevezett „eltűntek” (alighanem a politikai rendőrség által meggyilkoltak) hozzátartozói, gyászoló anyák, feleségek, gyermekek beszélnek spontán, megállíthatatlanul. Meg azt, ahogyan ők élnek itt – és azok (mármint a Pinochet-kreatúrák) – ott. Bradbury filmje voltaképpen a legelemibb kontraszthatásokra építkezik, de mert mindkét társadalmi ellenpólusról rögzített látlelete hiteles, alkotása modell-értékű röntgenkép a Pinochet-rendszer által megnyomorított Chiléről éppúgy, mint bármely totalitárius diktatúráról. Az ausztrál rendezőnek és bátor stábjának sikerült vászonra varázsolnia a József Attila-sorok remélt igazságát: filmjében „fecseg a felszín” – de megszólal a mély is. (Ha úgy tetszik, szakmai belügy, valójában a nézőt érintő, részletkérdés”: alig valószínű, hogy például a Magyar Televízió bármely forgatócsoportja engedélyt szerezhetett volna a Pinochet-féle Chile hatóságaitól akármiről szóló film felvételére. Hogy az otthonában ma is halállistán szereplő chilei Miguel Littin milyen krimibe illő körülmények között tért vissza hazájába filmet forgatni, azt a Filmvilág 1986/11. számának olvasói megtudhatták Gabriel García Márquez riportjából.)
Chiléből kényszerítették menekülésre, és oda tért vissza meghalni – évtizednél hosszabb, az NDK-ban töltött emigráció után – Hector Cuevas, az azonos című DEFA-produkció főhőse. (Rendezők: Heynowski és Scheurnann.) Az Allende-korszakban, a sodró erejű szónoklási készséggel megáldott-megvert santiagói munkásfiúból karizmatikus szakszervezeti vezérré emelkedett Cuevas pontosan tudja, mi vár rá, ha hazatér a katonai diktatúra rezsimjébe, de megteszi; emelt fővel néz szembe a halállal, s temetési szertartása a „hivatalosított” erőszakkal szembeni tömegtüntetéssé magasztosul.
Más szemszögből, egy tizenhat éves kamaszlány önmagára ébredésének néhány mozzanatát rögzítve tudósít a terror-gyalázta Chiléről a svéd Lars Palmgren filmje, a Chela. A filmcímbe írott nevű, ma tizenhat éves kislány négy esztendős sem volt, amikor Allendét meggyilkolták; jólszituált, „apolitikus”, technokrata középpolgári családban született; a diktatúra hétköznapjainak sokáig csak a mosolygós arcát ismeri. Mígnem fokozatosan én- és öntudatra ébredve, 1985. szeptember 4-én ott találja magát „Az Ellenállás Napja” elnevezésű mozgalom tüntetői között, s brutális – nyilván egész életére szóló – leckét kap abból, ami a totális elnyomásra alapuló rendszer valódi természete, lényege.
De hogy nemcsak az efféle látványosan brutális rendszerek dönthetik halomra az elemi emberi érték- és erkölcsrendet, arról a svájci Erich Langjahr tudósít – kicsit szentimentális, sokszor illusztratív, eléggé túlbeszélt – Ex voto című, több mint százperces filmjében. A hangsúlyozottan önéletrajzi ihletésű történet középpontjában egy pergőnyelvi, páratlanul gyönyörű-ormótlan öreg parasztasszony áll, aki az eddig áthághatatlannak vélt hegyormok védte kis falujában zavartalanul élte a maga őseitől örökölt, évszázadokon át kiformálódott életét. Dolgozott hajnaltól napestig; birkákat, baromfikat nevelt, s bocsánatot kért mindegyik, szívéhez nőtt háziállatától, amikor elérkezett az ideje, hogy le kellett vágnia (a film szellemében úgy is mondhatnánk: meg kellett gyilkolnia); s a néző szívszorongva látja, amint a könyörtelen technikai fejlődés nyomában a hegyszirteken is áthatoló gyümölcsszedő masina karomfogai derékon ragadják az öregasszony kedvenc almafáját, hogy néhány perc alatt nylon lepedőkre rázzák az annyira féltett, annyit dédelgetett gyümölcsfa termését. A rendező, Langjahr, nem voksol – „Ex voto” – csak nosztalgikusara szomorú: ez van; ezt kell (ha megszeretni nem sikerül is, de) tudomásul venni. (A film az ökumenikus zsűri nagydíját nyerte el.)
Merőben más mozivilágba csöppent a néző a késő esti vetítéseken, ahol többnyire művészekről készített portréfilmek (vagy videókazetták) peregtek. Ezüstdíjat nyert – megérdemelten – az Isaac Amerikában: utazás Isaac Bashevis Singerrel című, egyórás amerikai riportfilm. (Rendező: Amram Nowak.) A Nobel-díjas író nyolcvanéves korában előadókörutat tesz Amerikában: egyetemistákkal, meg könyvtárakban mindenféle más olvasókkal beszélget – ahogy mifelénk mondják: „író-olvasó találkozókon vesz részt” –, ezeknek epizódjait rögzíti a felvevőgép. Egy manóarcú, bölcs öreg kópé fecseg, bohóckodik, illegeti magát valódi és vélt olvasói előtt, miközben kiröhögi – és kiröhögteti – a vizeskancsófejű sznobokat, a smokk tudálékosokat, s „mellesleg” alapigazságokat fogalmaz meg önmaga – no meg a kamera: a remélhetőleg értőbb „másik közönség” – számára, az éppen befejeződött olvasó-találkozó „lábjegyzeteként”.
Filmínyenceknek való csemege az amerikai Aviva Stein egyórás filmje: Rendezte William Wyler. A legendás hollywoodi rendező három nappal a halála előtt adott hosszabb interjút a film készítőjének, aki – minthogy a beszélgetés folytatására, a kölcsönös megállapodás ellenére, nem kerülhetett sor – a Mester volt barátait, színészeit szólaltatja meg. Wyler varázslatos egyéniségéről vall – mindegyik a maga módján – Barbara Streisand, Katherine Hepburn, Gregory Peck, John Huston, Billy Wilder, Laurence Olivier... (E filmről hírt adott lapunk 1986/11. száma.)
S ha már az amerikai filmművészet korszak-meghatározó alkotóinál tartunk, illik megemlíteni Robert L. Drew (a zsűri különdíját elnyerő) filmjét. Címe: Árveréseken; avagy egy amerikai hős. Drew-ról mifelénk kevesen tudják, hogy ő volt a hatvanas évek dokumentarista iskolájának egyik megteremtője: az Európában inkább Leacock, Pennebaker – akkori operatőrjei – nevével ismertté (és utánzottá) vált szenzációs dokumentumfilmeknek a producere, írója, szerkesztő-riportere, no meg a vágója is. (Csak emlékeztetőül néhány a legismertebb filmjei közül, Primary [1960; Kennedy elnökválasztási kampányáról]; Jane [1962; Jane Fondának a vietnami háború ellen indított „magánhadjáratáról”] stb. stb.) Drew 1985-ben egy profi árverési kikiáltó nyomába szegődött videókamerájával, s azt rögzítette, hogyan semmizik ki féltve őrzött vagyonkájukból és lakoltatják ki házaikból a legendás „vadnyugati” farmereket, akik a Reagan-féle agrárpolitika következtében fizetésképtelenekké váltak a nekik hitelező banknál. A placcon, egy lerongyolódott farm udvarán horpadt hasú tehén, egy használt traktor, később egy viharvert mosógép áll a licitálók gyűrűjében, s a sokat látott árverés-vezető az imamalom sebességének sokszorosával, szertartásosan éneklő ritmusban hadarja: „tizenöt-tizenöt-tizenhat-tizenhat-tizenhat-tizenhét- senki többet...” A földjét-házát veszített földműves család pedig fölpakolja maradék holmiját (a nagymama és nagypapa Mosoly-albumba illő pózban rögzített, már megsárgult „cowboy”-fotográfiáival együtt) az elnyűtt kis teherautóra, s elindul... valahová, valamelyik nagyvárosba, szerencsét próbálni.
Szintén videóra készült a Mexikói szalagok: egy törvényen kívüli élet krónikája című (különdíjat nyert) mozgókép. A négyszer egyórás alkotás producere, írója, rendezője, operatőre, hangmérnöke, vágója ugyanaz a személy: Louis Hock. Az Egyesült Államok legkonzervatívabb köreinek képviselői vészharangot kongatnak „kétségbeejtően latinizálódunk”, hiszen statisztikai tény, hogy már ma is Los Angeles a világ második legnagyobb, mexikóiak lakta városa. A The Los Angeles Times egyik vezércikkében egy „csöndes invázió közkatonáinak” aposztrofálta az illegális mexikói bevándorlókat, s a bevándorlást gátló, amúgy is szigorú amerikai törvények további radikalizá1ását szorgalmazta... Louis Hock, New Yorkból (vállán egyetlen oldaltáskányi, szinkronhangot is rögzítő videófelvevőjével, egyik szeme előtt egy átlagos fotómasinánál alig nagyobb videókamerájával) két és fél éven át együtt élt egy ilyen illegálisan bevándorolt mexikói családdal – és így aztán eljutott e „földalatti” közösség szűkös életterének minden lényeges helyszínére, eseményére -videószalagján rögzítette, hogyan végeztetik el velük a szerencsés „állampolgárok” a legnehezebb, legalantasabb munkákat negyed- vagy tizedfizetségért; hogy azután a nyomorúságos fedél alól is kiűzzék s hazazsuppolják őket abba a feneketlen nyomorúságba, amely elől ide menekültek, az Ígéret Földjére...
*
Alig valószínű, hogy jegyüzérek lepnék el bármelyik pesti mozi környékét, ha netalán műsorra tűzné Louis Hock négyórás videódokumentumát; – amire természetesen (?) semmi esély nincsen. (Á propos: vajon hány afféle technikailag korszerű kivetítőberendezés működhet ma nálunk, például művelődési házak, egyetemek, klubok közhasznú tulajdonában...?) Jelenleg elszomorító, de figyelmen kívül nem hagyható tény, hogy a Corvin mozi bejáratánál leginkább a Csillagok hóborújának (avagy a Rambónak – ha bemutatnák; szerencsére ezt még a legpénzínségesebb időkben sem teszik) vetítései előtt gyülekeznek a mozijegy-nepperek. Ellenben magán-videókon, no meg a maszek (-szerződéses?) videópresszók képernyőin – mellesleg minősíthetetlen technikai „minőségben” – vidáman üt-rúg-vág-gyilkol Rambo és összes társa. Mindeközben a Magyar Televízió képernyője fölkínálja nézőjének – tisztelet a ritka kivételeknek – magát a csöndes unalmat, a sivár középszert. (Csak mit fog tenni a mi Televíziónk, ha – legkésőbb két-három év múlva – egyetlen lavór-méretű antennával fogható lesz néhány műholdról tizenöt-húsz más külföldi adás...? De ennek végiggondolása már nem tartozik ide, s kifejtése nem fér el e méretében szerény – de jelentős, mert a mozgóképi kultúra közeljövőjét jó másfél évtized óta eléggé pontosan előrejelző – fesztiválról szóló beszámolóban.)
Röviden összefoglalva mit is jelenthet a kiküldött tudósító azoknak, akik – hozzá hasonlóan – életreszólóan beleszerettek a jó filmbe, a jó moziba? Mozisiratót? Igaza volna Antonioninak, aki több mint hat évvel ezelőtt éppen e lapnak adott nyilatkozatában kijelentette, hogy „Meghalt a mozi – éljen a videó”? (Filmvilág, 1980/3. szám)
Reméljük, nem. Csakazért sem!
A világ, a technika rohamos változásaira azonban talán nekünk is érdemes volna időben felfigyelnünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 38-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5633 |
