Székely Gabriella
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A Mannheimi Fesztivál saját, külön kis filmtörténetet ír. Mindössze néhány sűrűn gépelt oldal, mely az elmúlt harmincöt év díjazott rendezőinek listáját tartalmazza. Tanulságos végigolvasni. A maguk idejében ismeretlen nevek, elsőfilmes kezdők. A hatvanas évek elején, például, csupa cseh: Chytilová, Nĕmec, Menzel, Jakubisko; vagy a hatvanas évek végétől a hazaiak: Fassbinder, Schroeter, Syberberg, Herzog, Jean-Marie Straub. Aztán a magyar korszak: Maár Gyula, Dárday István, Vitézy László, Elek Judit, Bódy Gábor, Tarr Béla. Egymás mellett sorakoznak a lengyelek is, a Wajda utáni új nemzedék: Kieslowski, Zanussi, Majewski. Az 1986-os év a szovjeteké. A moszkvai, leningrádi, tbiliszi filmszövetségekben, stúdiókban dúló viharok hullámai eljutottak Mannheimbe is. Mind a három szovjet versenyfilm díjat kapott.
A nagydíjas Konsztantyin Lopusanszkij: Egy halott ember levelei című filmje Leningrádban készült. Lopusanszkij hegedűművészként végezte a konzervatóriumot, aztán doktorátust szerzett a művészettudományokban, diplomafilmjét harminchárom évesen, 1980-ban forgatta. Az Egy halott ember levelei az első játékfilmje, mely egy atomkatasztrófa utáni világvég képét rajzolja meg. A nagyváros, melynek lakói föld alatti bunkerekbe menekültek, s ahol a föld felett sugárzó szelek süvítenek, kavarják a törmeléket, kerülgetik a halottakat, szándékosan azonosíthatatlan. Semlegesek a nevek (Erik, Larsen), nemzetköziek a föliratok. Csak éppen az arcok, az emberi gesztusok letagadhatatlanul oroszok. A címbéli halott ember, a Nobel-díjas atomtudós, aki felelősnek érzi magát a komputerhibából adódó katasztrófa miatt (Rolan Bikov játssza), mintha egy Csehov-írásból lépett volna elénk: az öreg professzor. Reményt vesztetten kóborol egy lepusztult világban, haldokló feleségének próbál gyógyszert szerezni a központi” bunker kórházából, amit fegyveresek őriznek, s ahová, a jövendő népesség egészségének érdekében, a sugárfertőzötteket be sem engedik.
Az öregember, aki feleségével és néhány művészettörténésszel együtt a városi múzeum pincéjében rekedt, újfajta időszámítással dátumozza fiának címzett leveleit, a semmi korszakának történetét, eseményeit jegyzi fel. Ebben a világtalan világban, ahol gázálarcos figurák közlekednek, és razziáznak a „társadalomellenes elemek” között, érvényét vesztette ész és érzelem, tudomány és művészet. A muzeológusok saját sírjaikat ássák a kincsek közé, nő a temetendők és csökken az eltemetők száma. Az üreg egy csapat elhagyottan kóborló gyereket fogad be a titkos bunkerba, akik fertőzöttek lévén, kiszorultak a „központiból”. Utolsó erejével karácsonyfát díszít nekik, a kihunyó szeretet csöppnyi melegével indítja őket útjukra a holdbéli tájakra.
Tarkovszkij Sztalkerének fekete-fehér képeit, időtlenségének és tértelenségének hangulatát idézi Lopusanszkij filmje. A forgatókönyvírótárs, csakúgy, mint Tarkovszkijnál, Borisz Sztrugackij. Az Egy halott ember leveleinek hősei azonban már semmiféle titkokat nem kutatnak. Nincs sehol egy Szoba, melynek küszöbét átlépve teljesülhetnek a Legfőbb Kívánságok. Nem kell átmerészkedni a tiltott Zónába, mert ahol élnek, az maga a Zóna, a kultúrák, a civilizációk, az értékek temetője. A tágra nyílt gyerekszemek nem Sztalker béna kislányának reménytadó tekintetét sugározzák. Pedig övék a jövő. Útjuk azonban a semmibe vezet.
Az elsőfilmes Lopusanszkij dacos kihívással indult el a Sztalker nyomdokain. Kíváncsian várjuk filmfilozófiájának következő stációját.
A másik szovjet versenyfilm, a Neptun-ünnep is nemes hagyományokhoz csatlakozik. A délszaki grúzok groteszk-meleg humorával a rendező, J. Mamin egy behavazott északi kis falu lakóit láttatja. A kolhoz Neptun-ünnepre készülődik. Senkinek fogalma sincs róla, ki és mi is az a Neptun, de külföldi, nevezetesen svéd vendégeket várnak, a jeges vízben fürdőzők klubjának tagjait, akik a hagyományos orosz Neptun-ünnepségeket vannak hivatva megtekinteni. Lázas munkába kezdenek. A kultúros könyveket, lexikonokat búj, felkutatják a városi jelmezkölcsönző raktárait. Megérkeznek a jelmezek, kiválasztják a szereplőket. Csak éppen a jeges vízben ne kellene megmártózniuk, ők, ugyanis, ellentétben a hivatalos, errefelé mindennapos jeges fürdőzés-népszokással, életükben még az ujjukat sem dugták a befagyott tó lékébe. Az eseménynek azonban le kell zajlania, a népszokást meg kell a népnek szokni. A vendégeket szállító autóbusz közeledik. A jégmezők újkori lovagjai felkészülnek a nagy ütközetre, hogy megvédjék a svédek előtt hazájuk jó hírnevét. A csata frenetikus. Egyetlen klottnadrág sem marad szárazon. A halinacsizmákra ráfagy a víz. A félmeztelen jelmezesek pár percig szorongatják dárdáikat, aztán rohannak a jól befűtött szaunákba. A suba alatt meztelenül vacogók büszkén állják a fagyháborút. A prémgalléros svédek kiszállnak az autóbuszból, végiglépdelnek a jégre terített piros szőnyegen és csodálkoznak. Valószínűleg ők is csak a fürdőszoba zuhanycsapjából érintkeznek hideg vízzel. Körülnéznek a befagyott tavon felépített szcénán, de fázik a fülcimpájuk, és visszaszállnak az Inturisztbuszba.
Egy időben, jó negyven évvel ezelőtt, folyton a szaltikov-scsendrinek hiányolódtak a szovjet kultúrából. Kicsit megkésve ugyan, de egy hasonló szemléletű fiatal filmrendező jelentkezett. J. Maminnak hívják. Jó lenne nem elfelejteni a nevét.
A harmadik, szintén díjazott szovjet versenyfilm, az Adonisz 14, tízperces dokumentum, a címszerepben egy birkával. Ez a birka valóban fejedelmi állat. Láthatóan tudatában is van nemes fajtájának, és megkülönböztetett elbánásban is részesül.
Nyakába a vezérséget jelölő kis kolompot kötöttek gondozói, esténként a nyáj engedelmesen követi az akolba. Ha megtér a legelőről, kockacukorral várják, dédelgetik, simogatják. Felhőtlen az élete. Ropogós friss fű, tiszta forrásvíz, jó emberi szó, tisztelet, megbecsülés, tekintély. Büszke fejtartással szemlélődik a világban. Bizonyára minden birka irigyli, és a pozíciójára áhítozik. Adonisz tizenhárom ősének preparált szarvai díszítik a húskombinát falait. És Adonisz 14 sem kerülheti el a birkák sorsát, hiába ő a vezérbirka. Egy napon, hazafelé tartván a legelőről, különös tekintetek fogadják. Még egyszer utoljára megetetik kockacukorral, és aztán őt is lábánál fogva felakasztják egy futószalagra. Fel nem használható földi maradványai felkerülnek tizennegyediknek az emlékfalra. Sic transit gloria mundi. Az Adonisz 14 rendezője B. Szadikov.
A XXXV. Mannheimi Fesztivál a szovjet filmek általános győzelmével végzódőtt. Mind a három eseménynek számított a filmhét – amúgy igencsak szürke – hétköznapjaiban. Különös, hogy az elsőfilmes rendezők (Mannheimben ugyanis csak ők jelentkezhetnek a versenyprogramban) mennyire ismert és jól bevált filmes fordulatokkal, gondolatokkal mutatkoztak be. A mannheimi sétálóutca fesztiválvetítései alig különböztek a szomszédos mozik műsorától. Például: egy kanadai háziasszony története, Leon Marr: Tánc a sötétben című filmjében. Ez a tengerentúli Nóra is tökéletes babaházban él békében és képzelt megelégedettségben férjével a sikeres üzletemberrel. Reggeltől estig suvickolja a közös boldog otthont, aztán önmagát, hogy a gyertyafényes vacsoránál ő is, mint egy illatos szobadísz várja haza a ház urát. Ennek az agyonporszívózott boldogságnak azonban egyszer csak vége szakad, a feleség megtudja, hogy férje megcsalja a titkárnőjével. A néző felkészülhet az idegösszeroppanásra és a gyilkosságra. Villan a frissen szidolozott kés a konyhában, fellapozódik a pszichiátriai tankönyv idevonatkozó fejezete, a visszafojtott indulatok robbannak.
És egy másik férfigyilkosság, az amerikai Nina Menkes filmjében (Átkelés a Vörös tengeren). Fellázad a kizsákmányolt női test, a fiatal prostituált lelke belefárad a rutinölelésekbe. Az áldozat: egy alkalmi vendég.
Aztán A test ördöge. A rendező természetesen nem Claude Autant-Laza, nem is Marco Bellocchio, hanem az ausztrál Scott Murray, aki egy kicsit átdolgozta Raymond Radiguet regényét. A színhely: Ausztrália, az időpont: a második világháború. Marthe francia telepesek gyermeke, férje pedig olasz, aki hadifogságba esett az afrikai fronton, és Ausztráliába internálták. Az alkotók Marthe-ot egyébként vagy tíz évvel visszafiatalították, Pault meg hozzáöregítették, úgyhogy a test ördöge egy bájos ifjú pár viszonyában munkálkodik.
Az érett asszony és a kamaszfiú szerelmének történetét a fiatal rendező – nyilatkozata szerint – csak regényben olvasta, elkészült a forgatókönyve, amikor tudomást szerzett róla, hogy 1947-ben egy francia filmes már egyszer megrendezte. És a fenti címen elég szép sikert aratott szerte a világon.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 35-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5632 |
