Bársony Éva
Abban a filmrendezői osztályban, amelyben Elek Judit, Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Kézdi-Kovács Zsolt, Rózsa János, Szabó István végzett, a hallgatók között szerepelt egy Szófiából érkezett hallgató, Eduard Zahariev neve is. Ez a név később felkerült nemcsak a fesztiváldíjas filmek alkotóinak különböző listáira, hanem arra a „névjegyzékre” is, amelyen a nemzetközi filmszakma a figyelemre legméltóbb utakat járó bolgár filmeseket tartja számon. Nagyjátékfilmjei: Ha nem jön a vonat (1966), Égbolt a Veleka folyó felett (1968), A társaság tisztelt tagjai (1975), Férfias idők (1977), Majdnem szerelmi történet (1980), Kunyhó a nádasban (1983). Ezek közül három hozzánk is eljutott. Legnagyobb hullámokat vert társadalmi szatírája, a Locarnóban díjazott Mezeinyúl-szemle (1973), sajnos, ez idáig nem került nálunk a nagyközönség elé. Szerepelt viszont abban a programban, amelyet a Bolgár Kulturális Központ rendezett nemrég Zahariev részvételével. Itt vetítették le legújabb filmjét, a Drágám, drágámat (1985) is.
A budapesti szerzői est egybeesett egy Budapesthez kötődő személyes évfordulóval. Beszélgetésünket ezzel kezdjük a most 48 éves rendezővel.
– Pontosan 25 éve végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakán. Máriássy Félix Makk Károly, Illés György voltak a tanáraim. Büszke vagyok, hogy tőlük tanulhattam. Büszke vagyok arra is, hogy olyan osztálytársak között töltöttem négy évet, akik ma a magyar filmművészet élvonalába tartoznak. Ma már, a filmek, utak, díjak ismeretében könnyre azt mondani, hogy csupa egyéniségből állt az osztály. De ez tényleg így alakult. Ez volt ennek a rendezői osztálynak a jellegzetessége. És nem véletlen, hogy ez a karakter már akkor is kifejeződhetett. Tanárainktól nemcsak a szorosan vett szakmai ismereteket kaptuk meg, hanem az egyéniség tiszteletben tartására is megtanítottak. A saját egyéniségünk, világlátásunk, gondolkodásunk minél teljesebb kibontásának igényére. A bátorságra – önmagunk vállalásához.
– Pályája 25 éve alatt három „éles” váltás figyelhető meg. Dokumentumfilmjeivel nevet vívott ki magának; sikert aratott és vihart kavart. Nem folytatta, még „kitérőnek” sem. Jött két társadalmi szatíra, elsőül mindjárt a Mezeinyúl-szemle. Siker – vihar. Ezt sem folytatta. Következett egy lírai múltidézés, a Férfias idők. Osztatlan siker. Ismét új következett. Ez már az egyén legbensőbb, intim világába vezetett. E törekvés jegyében született legutóbbi filmje, a Drágám, drágám is. Mi a váltások magyarázata? Soha nem sajnálta otthagyni a terepet, ahol sikere volt?
– Egészen egyszerű a magyarázat. Amit egyszer kipróbáltam, amit valamilyen módon sikerült megformálnom, az elveszti számomra a vonzerejét. Valaminek a megismétlése, ha mégoly siker volt is, egyszerűen nem érdekel. Nem izgat a befejezettség, ami – meglehet – sokak szemében áhított cél. Egy gondolat, egy módszer, egy téma alakulásának folyamata izgat; a mozgás, amíg létrejön valami, és annak a kipróbálása, hogy mennyi megterhelést bír el a kompozícióban.
– Dokumentumfilmesként indult; ha jól tudom, nem éppen zökkenőmentesen. Mai szemmel, mi volt a legizgalmasabb a pályakezdésében?
– Maga a pályakezdés. Hat évig éltem távol Bulgáriától... A játékfilm vonzott, de Szófiába hazatérve a dokumentumfilm-stúdióba kerültem. Akkor nem nagyon örültem annak, hogy így alakult a sorsom, de később rájöttem, hogy ez sem volt haszontalan. Dokumentumfilmesként ugyanis jártam az országot, közvetlen közelről figyeltem meg mindent, az embereket, a hétköznapjaikat, a köznapi valóságot. Mintha egy új világba csöppentem volna. Hazaérkeztem – a szó mélyebb értelmében. Mindenek előtt mint állampolgár voltam kíváncsi arra, hogyan élnek az emberek Bulgáriában, és valószínűleg ez a személyes kíváncsiság ösztökélt arra, hogy olyannak mutassam meg dokumentumfilmjeimben a valóságot, amilyen. Másrészt, izgatott a filmi struktúra kérdése is. Csak képekben fogalmaztam, mellőztem a narrációt. Ennek a szöveg nélküli és csak a képek struktúrájára épüld formának akkor, a 60-as évek elején Bulgáriában nem voltak hagyományai. Ott és akkor frissnek és újnak hatott.
– Saját maga választotta meg a témáit?
– Nem, adták. Egy-egy foglalkozás állt a filmek középpontjában. Bányászat, sólepárlás, acélgyártás, vasút. Versszerűen igyekeztem felépíteni a filmeket, és a képi világukon belül a valóságnak megfelelően megmutatni, hogy mit jelent ezeknek az embereknek a munka.
– Milyen volt filmjeinek fogadtatása?
– Az első dokumentumfilmem a bányászokról készült, Sínek az égbe címmel, díjat nyert otthon és Lipcsében is. A második, a Só, erős ellenérzést keltett bizonyos adminisztratív vezetőkben. A legfőbb vádként azt hozták föl ellene, hogy befeketíti a valóságot, az életnek csak a sötét oldalát mutatja meg. Pedig tény, hogy a sólepárlókban valóban olyan primitív körülmények között folyt a munka; de ezt nagyon kevesen ismerték közelről. A filmet át kellett volna vágnom. De nem tettem... Előzetesen pontosan kidolgoztam a szerkezetet, a vágást, zenét írattam hozzá.
Tudtam, ha bármit belejavítanék, csak elrontanám az egészet. Inkább a vágás utáni maradékból összeállítottam egy ismeretterjesztő filmet, ugyancsak Só címmel. Amikor levetítettük rendezőtársaim filmjeivel együtt a művészeti és kulturális életvezető képviselői előtt, az egymás után azonos címmel, minden kommentár nélkül bemutatott két változat elérte hatását. Az egyiket taps, a másikat nevetés fogadta. Az eredeti változat megmenekült. Akkor már nálunk is születőben volt annak az igénye, hogy nézzünk szembe a tényekkel.
– Legújabb filmjében, a Drágám, drágámban majdnem sterilen zárt magánéleti világ jelenik meg. Egy Szófiába fölkerült fiatal házaspár kapcsolatának megromlásáról szól a film, de ebben a folyamatban az őket körülvevő valóságnak alig van szerepe.
– Az utóbbi három filmem valóban zártabb világban játszódik. Önkéntelenül alakult így, de talán törvényszerűen. Tulajdonképpen a szatirikus hangvételű filmjeim is zárt körben játszódnak. A különbség inkább az, hogy a szatirikus filmjeimben egy-egy társadalmi jelenség volt a főszereplő. A figurák csak olyan mértékben érdekeltek, amilyen mértékben kifejezői, hordozói voltak ennek a társadalmi jelenségnek. Mint individuális lényeknek, nem volt szerepük. Később egyre jobban érdekelt, miként mutatkoznak meg a társadalmi mozgások az egyén intim világában, magatartásában.
– Általánosabb témára váltva: közismert, hogy világszerte konfliktushelyzetben van a film, vagy talán még közelebbről: konfliktushelyzetben van a filmrendező. A kis filmgyártó országokban – Bulgáriában és nálunk is – hovatovább a „lenni vagy nem lenni” kérdése vetődik fel. Ön hogyan vélekedik erről?
– Úgy érzem, hogy Bulgáriában, és nem csak ott, a filmművészet még soha nem volt ilyen nehéz helyzetben, ennyire satuba fogva, mint most. Nyilvánvaló, hogy a film a közönségnek szól, és fontos, hogy sokan nézik-e meg vagy kevesen. Nincs rendező, aki ne örülne, ha sokan mennek el a filmjéhez a moziba. De képtelenül ellentmondásos helyzet alakul ki, ha a filmgyártásban csakis a nézőszám válik kizárólagos céllá. Ha a minőség mércéje a mozipénztárak statisztikája lesz, akkor végzetesen felborul az értékrend, és az a képtelenség következik be, hogy egy közepes, ám sok nézőt vonzó film valamiféle „értékskálán” megelőzi a gondolatilag és művészileg igényes filmet. Ha a közepes jobb lesz, mint a jó – a film csupán üzleti vállalkozásnak lesz tekinthető.
Az olyan film, amely többre törekszik üzleti vállalkozásnál, mégis állandó versenyben áll a „piacon”. A hazai filmnek hetenként meg kell küzdeni a frissen bemutatott külföldi filmekkel: olyan produkciókkal, amelyekben a kitűnő technikai adottságok és a nagy anyagi lehetőségek állandóan jelen vannak a „küzdőtéren”. A legjobb külföldi filmek esetében is lemérhető, hogy a művészi igényen kívül nem kis szerepet játszik az eredményben a befektetett pénz. A nagy anyagi ráfordítással, fejlett technikával készült filmek magától értetődően nagyobb közönséget vonzanak. És lassan az embert elfogja a gyanakvás és kétely, hogy a szűkös anyagi és korlátozott technikai adottságokat nem lehet már gondolattal, művészi ambíciókkal pótolni. Magunkon vesszük észre, hogy egy filmötlet már megszületésének pillanatában anyagi igényeket is támaszt. Szorosan tapad a technikához és függvénye a pénznek. Már hiába vigasztalja magát az ember, hogy majd pótolja a gondolattal azt, ami az anyagiakból hiányzik... De mégsem marad más, csak a gondolat.
Szorít a televízió is. Állandó jelenléte azt diktálja, hogy másként kell már filmet csinálni, mint amikor a film még az egyedüli vizuális média volt. Terjed a videó, és ez nemcsak új, felmérhetetlen előnyöket élvező vetélytárs fellépését jelzi, hanem azt is, hogy a filmre még nagyobb művészi felelősség hárul.
Engem mostanában az a kérdés izgat leginkább: vajon eltűnik-e a kevés pénzért forgatott film; azon elv szerint, hogy a nagy hal bekapja a kishalat. Meggyőződésem, hogy csak ott tud megmaradni a film, ahol képes megőrizni sajátos nemzeti karakterét; ahol azok a művek születnek meg, amelyek sehol másutt a világon nem születhetnének meg; ahol a nemzeti filmnek van ereje megtartani művészi szuverenitását. Kérdés persze, vajon hogyan és meddig tud kitartani, hogy tud levegőhöz jutni a jellegzetesen nemzeti film, mennyi helyet tud kivívni magának a nagy, multinacionális filmiparosok produkciói mellett.
Egyelőre nem tudom a választ, de én azért reménykedem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 32-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5631 |
