Koltai Ágnes
Hajnalhasadáskor, midőn az örömtől megrészegült chaszid férfiak belevetik magukat ama bizonyos fogadó melletti kicsiny tóba, eldördülnek a kozák katonák fegyverei. Egy vészterhes, halálszagú, meneküléssel töltött nap, és szorongásokkal teli éjszaka után, a feszült csendet áttörve kattognak fel a fegyverek, s a tó kékes-hideg vizében sorra buknak alá a kaftánjaikat boldogan elhajító férfiak. Mire a vizet mélyvörösre festi a kiontott vér, már a nap is fenn ragyog, s melegen ontja sugarait – élőkre és holtakra egyaránt.
Ezzel a túlfinomult költői képpel zárul Jerzy Kawalerowicz filmje, az 1982-ben készült A fogadó, amely talán még a lengyel rendező életművében is elsüllyedne, ha az alapjául szolgáló regény (A vendégfogadó) és írója (Julian Stryjkowski) nem érdemelne különös figyelmet.
Stryjkowski, ez a nálunk keveset említett – jóllehet három regényét is lefordították magyarra – lengyel író trilógiában örökítette meg a galíciai emberek, elsősorban a galíciai zsidók sorsát, hitvilágát, babonáit, félelmeit és nyomorúságos életét. A trilógia – nem a megjelenés, hanem a történetelmesélés szempontjából – első és legszabályosabb darabja, A vendégfogadó az első világháború kitörésének napján játszódik. Huszonnégy órában sűrűsödik a háború őrülete; a felbolydult galíciai kisvárosból nemcsak a pogromok vérgőzére emlékező hívő vagy hitehagyott zsidók menekülnek, aki csak teheti, fut a vad és kíméletlen kozákok elől. A határszéli fogadóban összetalálkozik mindenki: csapatát vesztett magyar huszár, a városka szerény értelmisége, zsírosodó kereskedők, a rabbi és tanítványai töltik egy fedél alatt az éjszakát, veszekedésben, csendes mélabúban, magasröptű etikai vitában. Kissé kimódolt, hideg logikával megírt mű A vendégfogadó, ám van benne egy – a filmben sajnos jelentéktelen mozzanattá egyszerűsített – betét, a politika és a magasabb államérdek szentesítette öldöklésre rímelő, azzal mintegy párhuzamosan futó szerelmi csatározás, amelynek bemutatása és leírása előreveti a trilógia költői záródarabját, az Ázril álmát. Az ifjú Bum és Kasia ostoba tilalmakkal és vallási frázisokkal megmérgezett kamaszszerelme azt a Julian Stryjkowskit mutatja meg, aki két legjobb regényében (Hangok a sötétben, Ázril álma) igazi, mélyről jövő szenvedéllyel, zokogva és átkozva, megszenvedett szeretettel és haraggal ábrázolja az elzárkózó, csakis saját törvényei szerint, majdhogynem középkori viszonyok között élő galíciai zsidó közösség mindennapjait. A Hangok a sötétben kíméletlen és nagyon szomorú leszámolás ezzel a polgári szemszögből visszahúzó világgal, önként gettósodó ortodox közösséggel, amelynek igazi tragédiája az, hogy a haláltáborok és a „végső megoldás” árnyékában a külvilágról mit sem tudva éli szegényes, szűkre szabott, ájtatos életét – még csak nem is boldog öntudatlanságban.
Julian Stryjkowskinak nem adatott meg olyan hírnév és dicsőség, mint Isaac Bashevis Singernek, Bernard Malamudnak, Saul Bellownak, Philip Rothnak vagy Alfred Kazinnak. Singer a jiddis irodalom utolsó mohikánja, a mesélő nagyapa, aki a gyarló valóságból, a mítoszokból, a hétköznapokból és a vallás rituáléiból gyúrta össze míves, utolérhetetlenül szép nyelvezetű novelláit és regényeit, tündérvilágot teremtett, amelyet féktelen és szeretetteli figurákkal népesített be; az amerikaiak, Malamud, Bellow, Roth és Kazin az Európából kivándorolt kis- és középpolgárok, első- és másodgenerációs értelmiség írói. Különös helyet foglal el e sorban Julian Stryjkowski: ő, képletesen szólva, vissza szeretné vezetni népét Egyiptomba, az asszimiláció útját keresi, a kényszerből, de önként emelt falakat dönti le. A vallás, a származás gettójába zártság azt jelenti számára, amit a katolicizmus jelentett a német Heinrich Böllnek és az angol Evelyn Waugh-nak. Nyűg és teher, amit le kell dobni. A vendégfogadó és a Hangok a sötétben úgy tagadja meg a testet-lelket bénító sötét Galíciát (és mindazt, aminek Galícia a jelképe lett), a Talmudnál messzebb nem látó bölcs rabbik fölényes okosságát és a keservesen gürcölő házalók, kereskedők, iparosok bornírt vallásosságát, ahogy Bö11 az Egy bohóc nézeteiben, vagy Waugh az Utolsó látogatásban megtagadta a katolicizmust. Nem a hitet, nem az erkölcsöt és a belső rendet, hanem az embertől és a természetes érzésektől elrugaszkodott egyházat, amely diadalmas és egyeduralkodó eszméket kovácsol, alázatot és szolgai hűséget követel.
Büll, Waugh és Stryjkowski hitetlen hívők, az egyháztól, tételes vallástól, liturgiáktól megfosztott erkölcs prófétái.
Talán nem véletlen, hogy nem a súlyosabb és kényesebb Hangok a sötétben alapján készült finn (bár ha valaki, hát a Mater Johanna Jerzy Kawalerowicza meg tudná filmesíteni), hanem az egyszerűbb, mondhatni együgyűbb A vendégfogadóból, ám még ezt is alaposan felhígították: a lehetetlen, a pogromokra szomjas kozákok valóságával összeegyeztethetetlen életmód drámáját felcserélték egy kis chaszid örömünneppel. Hadd tudja meg a néző, hogy tizennyolcadik század végén feltűnt misztikus vallási mozgalom, a chaszidizmus (az örömre esküdők közössége, akik nem bánattal és szomorúsággal szolgálják Istent) még mindig életerős ezen a vidéken. Van itt tehát vigalom és önfeledt tánc, aminek csak a hajnali vérengzés vet véget, korhű az öltözék, s egy néprajzos szívét is melengetné a dúsan, túlontúl bőkezűen adagolt folklór.
A rontás angyalaival persze a chaszid férfiaknak is szembe kell szállniuk. Hús-vér valósággá is válik az egyik: egy szobortestű, bővérű ukrán parasztlány képében, aki nemcsak Tagot, a fogadó hetven felé járó tulajdonosát fogadja ágyába, hanem megkörnyékezi a legjámborabb és legfiatalabb chaszid fiút is. Az elfojtott vágyak könnyű prédává teszik a fiút, aki csak képzeletben élheti át a szerelmet, mert a mindenütt ott ó1á1kodó, a vallási előírásokat kíméletlenül betartató samesz kegyetlenül lecsap rá. Nyilvánosan megszégyeníti, vad őrjöngésbe kergeti a lázas tekintetű, áttetszően fehér bőrű gyermekded fiatalembert. Közben a fogadó egyik szobájában egy valóságos szerelem haláltusája zajlik. Bum és Kasig, az új nemzedék, a felvilágosodás, a szellemi és érzéki szabadság képviselői még a menekülés reménytelen és szomorú pillanataiban is egymást keresik. A mohó és türelmetlen Bum azonban megriasztja a félénk leányt, aki fellobbanó vágyai elől menekülve egy eltévedt golyóba rohan bele. A fogadó csendes szobájában Bum eszelősen ölelgeti a halott leányt, hideg ajkáról csókot lop, tajtékzik, zokog és ordít, majd maga is megadóan várja a gyógyító halált.
Erkölcsök, generációk és életformák ütköznek meg ezen a hajszás napon és éjszakán, a háború, a menekülés csupán felerősíti az ellentéteket, nem kiváltója, hanem gyorsítója a bomlásnak, erjedésnek. Stryjkowski típusokat teremtett regényében, minden alakja egy eszme hordozója. A filmben nem ilyen tiszták a figurák, Kawalerowicznál arctalan tömeggé vált a vándorlók népes hada. Egyéniségéből, eredetiségéből Tag, az öreg fogadós vesztett a legtöbbet. Ez az egyházának régóta hátat fordító morózus férfi az egyetlen, aki az öldöklés és késhegyre menő viták közepette is megőrzi emberségét. Mint a mesebeli jóságos nagyapó, úgy öleli magához a fogadójába bezúduló megzavart és idegesen kapkodó menekülőket, tejet hoz a gyerekeknek, ágyat vet az asszonyoknak és hűsítőt szolgál fel az elgyötört férjeknek, s valami utánozhatatlan bölcsességgel és nyugalommal viseli terheit. Tag nem akar menekülni a gyilkosok vad hordája elől, méltósággal várja az elkerülhetetlen halált, mert az életnek már úgy sincs sok értelme, ám reggel visszaindul a felgyújtott városba, hogy megmentse Bumot, s szerelmi bánatától megzavarodott fiút, aki éjszaka elment, elfogták, s csúfos véget szánnak neki a katonák. Színtelen és vértelen figura lett a filmbéli Tag, öreges kalandja a felkínálkozó cselédlánnyal nagyobb teret kapott, mint megnyugtató, szenvedéseken edződött bölcsessége.
Nem kérhetjük számon ezen a filmen a tizenhét évvel ezelőtt készült Mater Johanna filozófiáját, tisztánlátását és feszes drámai szerkezetét, legfeljebb csalódottságunkat fogalmazhatjuk meg: Kawalerowicz ezúttal egy nagy film lehetőségét szalasztotta el, pedig minden amellett szólt, hogy megismétlődik az egykori siker.
A forgatókönyv írásában Tadeusz Konwicki és az élete alkonyán járó Julian Stryjkowski is részt vett, kitűnő színészek játszanak (Franciszek Pieczka a fogadós szerepében, a sameszt Wojciech Pszoniak alakítja), a film alapjául szolgáló regény legalább olyan erőteljes és formálható, mint Iwaszkiewicz Mater Johannája.
A fogadó első magyarországi bemutatója, az 1983-ban rendezett lengyel filmhét alkalmán a rendező így nyilatkozott: „erkölcsi kötelességemnek éreztem e film elkészítését, s a befejező képsorral a későbbi, minden képzeletet felülmúló öldöklést, a kegyetlen népirtást szerettem volna felidézni”. Igen, A fogadónak inkább gesztus-értéke van, de oly korban, amikor az erkölcsösségnek és az etikus gondolkodásnak ennyire alacsony az ázsiója, ezt sem tarthatjuk kevésnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5630 |
