Zalán Vince
Idehaza és külföldön is sok szó esik a videókazetták feketepiacáról, a titkos másolókról, a törvényes rendelkezéseket kijátszó, nagypénzű „császárokról”. Ám ennél jóval kevesebbszer beszélünk arról, idehaza és külföldön egyaránt, hogy nemcsak nemzetközi kazettamásoló maffiák léteznek, de vannak a világon ennek az új médiumnak kutatói, művészei is, s hogy ezeknek is megvan a maguk sajátos (idegen szóval) internacionáléja. Arról, hogy a videó nemcsak hivatalos és titkos jövedelemforrás, hanem újfajta kommunikációs és kifejezési mód is, mely most keresi a maga törvényeit.
Ez utóbbiakat bizonyítja az a rendkívüli, szinte példa nélkül á11ó videókazetta és könyvkötet, az Axis, amely tavasszal jelent meg a kölni DuMont kiadónál. A kettős kiadást Bódy Gábor és Bódy Vera szerkesztette és állította össze. (A tavaly elhunyt magyar filmrendezőnek ez az egyik utolsó munkája.) Az Axis nem előzmények nélkül való. Bódy Gábor a nyolcvanas évek elején, néhány társával együtt Mannheimben megalapította az első nemzetközi videófolyóiratot, az Infermentált. A szerkesztőség évente körülbelül 4-6 órányi videóanyagot gyűjt össze a legkiválóbb szerzők műveiből, Tokiótól Montréalig, Budapesttől Amszterdamig. Az évek során ez a különös folyóirat magához vonzotta azokat a szerzőket (éljenek bár különböző országokban), akik friss gondolkodásmóddal s művészi ambíciókkal közeledtek a videóhoz. Az Infermentál kazettái ilyenformán a legszínvonalasabb, legalábbis legérdekesebb videómunkák gyűjteményei lettek, és az alternatív videókészítés útját jelölték ki. Az idén megjelentetett Infermentál-katalógus szépen dokumentálja az elmúlt fél évtized termését, de azt a jelentós szerepet is, amelyet e folyóirat az újfajta videó-felfogás kialakításában és megmegújításában játszik. Minden bizonnyal az Infermentál tapasztalatait is magába foglalja az Axis, melynek már megjelenési formája is különös: könyv és kazetta együtt, ami egyszerre utal a megjelentetők és a készítők korszerű nagyvonalúságára. S már létével konkrét „válasz” azoknak, akik mesterségesen próbálnak ellentétet csiholni a könyv és a videókazetta között. A könyv és a kazetta némiképp különböző funkciót töltenek be, a könyv nem írásos tükörmásolata a kazettának, ám mindenképpen összetartoznak.
A kétórás időtartamú kazetta tulajdonképpen sajátos antológia, mely öt „tengely” köré szervezi a különböző indíttatással és különböző módon készült, eltáró műfajú videóműveket. Összesen tíz ország huszonegy videóművészének munkáit fogja egybe. Szerepel benne az osztrák Gudrun Bielz és Ruth Schnell, a belga Jan Bulheel, a 83-ban alakult FRIGO-csoport, az angol Brian Eno és Theo Eshtu, a holland Madelon Hooykaas és Lydia Schouten, a jugoszláv Sanja Iveković és Dalibor Martfinis, a német Cornelie Schenk, a 79-es Yello-csoport (Dieter Meier és Boris Blank), s néhány más, többé-kevésbé ismert alkotó, alkotói csoportosulás, köztük a magyar Bizottság a Milarepaverzióval. Az összeállítás logikája az egyszerűtől halad a bonyolult felé, másképpen szólva: igyekezik bemutatni a videó-kifejezés alapfogásait egészen az összetettebb konstrukciókig. Az antológia rokonszenvesen előítélet-mentes, azaz nem akarja azt állítani, hogy ezek meg ezek a fogások és eljárások a videózás mindenkor érvényes művészi „szabályai”, hanem elemez és rendszerez: nem rangsorol, hanem épp e sajátos kommunikációs és kifejezési mód sokszínűségét és hajlékonyságát demonstrálja. Felfedeztetni akar és nem kioktatni. „Tarkaságával” a keresésre, az önálló gondolkodásra buzdít, és nem mintákat ad. Nagy körültekintéssel bizonyítja, hogy a videózás nem azonos a videóklipek és a különböző képes-dokumentációk készítésével, amint az a közfelfogásban általában elterjedt, hanem ezeknél sokkalta több: olyan felfedező és kifejezőeszköz, mely a tollhoz vagy az ecsethez hasonlatos. Nem konzumá1ódott elektronika, hanem esély arra, hogy a művészet új arcát mutassa meg, hogy eddig ismeretlen módon teremthessünk kapcsolatot a világgal és embertársainkkal.
Amikor az Axis a videó műnemét próbálja – ahogy ma mondják – körüljárni, és bemutatni a rá és a csak rá jellemző specifikumokat, egyúttal arra is ügyel, hogy ne állítsa élesen szembe a „hagyományosnak” nevezhető művészetekkel, azok sajátosságaival – a zenével, a színházzal vagy épp a történetmondással. Épp ellenkezőleg. A válogatás tudatosan vállalja az „összevetést”, azaz: egyes darabok észrevehetően azért kerültek be az antológiába, hogy fölfigyeljünk arra, milyen furcsa találkozások, milyen szem- és elmenyitogató, jóllehet meghatározhatatlan műfajú produkciók hozhatók létre a videó és más művészetek tudatos összekapcsolásából, hogy milyen új érzelmi és értelmi „feszültségek” teremthetők az érintkezési pontokon.
És itt álljunk meg egy pillanatra. Az Axis kettős kötetében nem arról van szó, hogy a kiadók, szerkesztők és szerzők mindenáron be akarják bizonyítani, hogy a videó művészet. Sokkalta inkább arról, hogy számot adjanak egy olyan törekvésről, melynek célja elsősorban a kép és a szöveg (de még sok minden más) együtteséből egy olyan sosemvolt univerzális „szótár” megalkotása, melynek „szavait” mindenki használhatja és mindenki bővítheti. Olyan új univerzalitás megtalálása, mely nemcsak hogy felhasználja a legmodernebb technikát, de minőségileg is új kapcsolatot teremt a világgal. Ezt az univerzalitást természetesen többféle gondolati rendszer, többféle művészi elképzelés alapján lehet „célba venni”. Csak annyi bizonyos, hogy nincs kizárólagosság, hogy nincs olyan kiindulópont, mely egymaga birtokolná a megoldás kulcsát. Vannak, akik a videót televíziós műfajnak tekintik (mint például Carl Loeffler), mások úgy vélik, hogy a videónak és a televíziónak igen kevés köze van egymáshoz, megint mások teljesen új, önálló műfajnak tekintik, és így tovább. A lényeg mégiscsak az, hogy akárhogy van is, a szerzők nem kívánják elfogadni a jelenleg kialakult (videó)helyzetet, azt, hogy a videó „szolgálóleány” legyen. (Az Axie-könyvben találhatunk ezzel kapcsolatban néhány teoretikus kifejtést, interjú-vallomást is.)
Az Axia összeállítás azért is fontos, mert nemcsak ezt a tagadást reprezentálja, hanem széles panorámáját adja az elképzeléseknek is. Jóllehet az antológia nem egyenletes minőségű (de melyik antológia az?), találunk benne gyengébben sikerült produkciókat is, keveset mondó okfejtéseket, mesterkélt reflexiókat; mégis, így együtt, jó értelemben véve provokálnak, talányos jelentéseikkel (tovább)gondolkodásra késztetnek. A világ számos táján a videó még nem könnyen hozzáférhető, mindennapos eszköz; az állampolgárok jelentős hányada ma még inkább csak „elszenvedi” a videót, de nem él vele. Ám egyre több kézbe kerül kamera, s ha látszólag lassan is, de egyre növekszik a videózás reális lehetősége. J6 ezért tudnunk – az Axist látva, olvasva –, hogy magunk is, a magunk módján hozzájárulhatunk majd a „közös szótár” megalkotásához, hogy részt vehetünk a gondolkodó és teremtő emberek világjátékában. Föltéve, ha időközben nem feledkezünk el e (részben posztumusz) kötetek titkos biztatásairól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5628 |
