Popper Péter
A történet tulajdonképpen nem érdekel – mondtam magamnak első mérgemben, miközben még pergett a film –, mi közöm van nekem gazdagék lelki nyomorúságaihoz? Nem érdekel a női lélek „titkait” boncolgató író call-girl gyűjteménye a pazar luxusvillában; megvonom a világfájdalom jogát attól, aki zsebből fizetve taxin utazik Las Vegasba, hogy egynapos ünnepi papasága során kilencéves fiának egy gyötrelmes, magának egy szexis éjszakát szerezzen; viszolygok a szeretet-fölöslegében fuldokló, hisztériás asszony „szenvedéseitől” aki, ha kedve szottyan rá, kapásból fel tud vásárolni egy fél állatkertet. Egy kis kényszermunka, de legalább is napi filléres gondok, ötven négyzetméteres lakás, eldugult WC, ami hiába epekedik szerelő után – ez kellene nektek, nem pszichoterápia, hogy leszokjatok a lelki maszturbációról, és ne okozzon gondot, hogy mit is kezdjetek magatokkal a világban. Így füstölgött bennem a forradalmi indulat, netán az irigység. Ám az is eszembe jutott, hogy a „jólét” mennyire relatív dolog, s e honi asszociációkból előkapott „lelki gyógymód” talaján milyen szépen tenyészhet az öngyilkosság, az alkoholizmus... Egyszóval mégiscsak szamár ember vagyok, ha ennyire bosszant a sztori, a sztaniol, amibe Cassavetes talán valami értékes ajándékot csomagol.
A társadalmi probléma, ami feldereng Cassavetes filmjéből, túlnő gazdagok és szegények, tőkések és proletárok, herék és dolgozók feketére-fehérre egyszerűsített és unalomig ragozott világán. Én „a nagy szociális paradoxonnak” neveztem el azt a döbbenetes tényt, hogy amikor csak némileg is valóra válnak pozitív társadalmi ideálok – demokrácia, jólét, az egyén szabad kibontakozása –, egyre több lesz a lelki kórság, a neurózis, az öngyilkosság, az alkoholizmus, a kábítószer, a ma már annyira divatos pszichoszomatikus betegség, az erőszak; egyre gyorsabban és tömegesebben bomlanak fel az emberi kapcsolatok, és egyre kevésbé tudunk mit kezdeni önmagunkkal és azokkal, akik körülöttünk vannak.
Miféle rontás ez? Mit tükröznek a statisztikák, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy ebből a szempontból az emberek lelkileg egészségesebbek, ha valamilyen nagy külső presszió nehezedik rájuk, nyomorúságok, háborúk, totális diktatúrák idején? Cassavetes nem szociálpszichológus, de filmjében ott vibrál a jólétben való tönkremenés fenyegetése. A film szuggesztíven ibseni: nem válaszol, hanem kérdez. A néző felelhet, ha tud. De ha nem tud, akkor is eltöprenghet azon, hogy miképpen kellene belsőleg felnőni a formális és anyagi korlátok nélküli élet lehetőségeihez. Úgy látszik, ehhez nem elég a vágy a szeretésre és a szeretettségre.
A lélek gyötrelmei, amelyek a vásznon kibomlanak, hasonlatosak a mesebeli lány kínjaihoz, akinek a kezében minden arannyá változott. Csakhogy az aranyat nem lehet megenni, nem lehet befűteni vele, hogy meleg legyen, nem lehet beleburkolózni, és párnának is kemény. Így csillog-villog, peng a filmben a szeretet aranya, hússzor mondják és százszor újramondják: „szeretlek”, „szeress”, „szeressünk”, „szeressetek”. És nemcsak szavakban árad a szeretet, hanem tanácstalan, idétlen félénk és groteszk próbálkozásokban is, ám ezek nyomán mindenki megsérül, minden összeomlik és szanaszét hull. Pedig az Író (John Cassavetes) és a Húga (Gena Rowlands) drámai igyekezettel és kétségbeesetten vágynak szeretetre. Miért nem lesz hát osztályrészük mégsem?
Túlságosan önző lenne ez a vágy? Assisi Szent Ferenc imája jut az eszembe: „Uram, Te tudod, nem az a fontos, hogy engem szeressenek, hanem, hogy én szeressek. Nem az a fontos, hogy engem megértsenek, hanem hogy én megértsek.” De hiszen ezek az emberek nemcsak kapni akarnak szeretetet, hanem adni is. Szinte „csinálják” a szeretetet. A nő betegeket, haldoklókat istápol a válás után parlagon maradt szeretet-készletéből, amíg kislánya eliszonyodik a sok nyomorúságtól és faképnél hagyja; a férfi egy mámoros estével ajándékozna meg egy öregedő asszonyt, míg szégyenkezve és leleplezve ki nem fordulnak a szobából; csodálatos hétvégét szervez a fiának, aki véres fejjel menekül tőle, visszakiáltva egy „Szeretlek Apu”-t. Cassavetes játszik velem: hiteles a szeretet és hiteles a kudarca is, hiteles az ölelés és hiteles az üresség is, amit átölel.
Keresek további szeretet-szakértőket! Lao Cet, aki szerint: „Ahol a Taot nem ismerik, ott megjelenik a hit; ahol nincs hit, ott megjelenik a szeretet; ahol nincs szeretet, ott megjelenik az igazságosság; ahol nincs igazságosság, ott megjelenik az erkölcs...” Az önmagukban való hit, az „Én vagyok” biztonsága hiányozna belőlük? Ezt akarnák szeretettel pótolni? Vagy forduljak Pálhoz, ama gyanakvásomban, hogy a sokat emlegetett szeretet nem bennünk van, hanem kívülről szeretnék megkapni? Hajlok arra, hogy kiegyezzem magammal egy egyszerűbb megoldásban. Úgy látszik, a szeretetet nem lehet és nem szabad használni semmire sem. A szeretettel, a szeretetben csak élni lehet. Úgy látszik, szeretetet nem csiholhat magából az ember. Úgy látszik, a szeretetet nem lehet megtanulni, méricskélni, sem adni, sem kapni. Ezek vágyfantáziák. A szeretet vagy van, vagy nincs. S ha nincs, a halhatatlan istenek sem tudnak segíteni azokon az esendőkön, akik a lelkükben terjengő üresség elől a szeretetbe menekülnének. Ennyi lélektani tanulság talán elég is lehetne, bár az embernek nem lesz jobb kedve Cassavetes filmjétől, ami arra kényszeríti, hogy vegye szemügyre, netán újra vegye szemügyre ama manővereket, amelyekkel a sajátmagában élő „horror vacuit” igyekszik eltakarni.
A színészi teljesítmény pedig lenyűgöző. Utólag. Mert a teljes eszköztelenség, a figurák, a helyzetek és a reagálások magától értetődő hitelessége olyan szuggesztíven és észrevétlenül vonja be a nézőt ezeknek az embereknek a belső történéseibe, hogy csak utólag és röstelkedve próbái visszakapaszkodni a szemlélő kényelmesebb pozíciójába. Röstelkedve, mert naiv gyereknek érzi magát, akit elvarázsoltak. Kárpótlásul okosan eltöpreng azon, hogy mekkora tehetség és micsoda munka kell ahhoz, hogy létrejöjjön a színészi kifejezésnek ez a mágikus összehangoltsága és halálos biztonsága, amelyet átélve, meg sem rebbenhet a gondolat, hogy ezt másképp is lehet játszani. Nincs játék, nincs ábrázolás, csak annyi van, hogy „ez történik most”, mert nem történhet másképp.
Ez a színészi munka annyira nem „játék”, hogy szinte lehetetlen a színészt nem azonosítani a szereppel. Megint csak utólag az ember bosszankodik föltámadt gyermekségén, amikor haragjában nem tapsolt a színésznek, aki a gonosz varázsló volt, és akkor is az maradt, amikor meghajolt a függöny előtt. Cassavetesnek és Rowlandsnek sem lehet tapsolni. Az ember tapssal honorál egy produkciót, de azt nem tapsolja meg, hogy valaki – önmaga. De ilyen-e Cassavetes, ilyen-e Rowlands?
Pszichológiai lehetetlenség mindezt „kívülről” eljátszani, lehetetlen „belebújni” e szerepekbe. Ám épp ilyen lehetetlen ennyire eszenciába tömörítésben megkomponálni ezeket az alakokat, ha azonosak lennének velük. Azt gondolom, hogy az alkotó művész „titkát” tapogatjuk: a kreatív szkízist (alkotói kettőstudatot); nem találok rá jobb kifejezést.
Bizonyos, hogy Cassavetes és Rowlands megjárta a belső üresség poklát, és bizonyos, hogy kivergődtek belőle.
Igen, „pokolra kell annak menni” – mondja Paolo Santarcangeli – „de mégsem szeretem azokat, akik tartósan berendezkednek a pokolban, sűrűn hivatkozva a duda-tanfolyamra”.
Nemigen lehet erről többet mondani, mint amit Thomas Mann tudott. A művész titka az átélés forrósága, majd az élménytől való eltávolodás hidegsége. Csak hidegen lehet alkotást formálni az egykor perzselő élményből. Nemesen megviselt két arc, a rajtuk átvonult szenvedélyek és szenvedések mély nyomai. Olyan emberek arca, akik az elviselhetetlen forróság és az elviselhetetlen hidegség végpontjai között cikáznak, vagy menekülnek egyikhól a másikba, a művészet kérlelhetetlen törvénye szerint. Megismerést hordozó arcok. Talán a régi babilóniai imát imádkozzák: „Végül semmi sem marad. Ott megtörténik felszabadulásunk. Mert szent és örök az Üresség s az emberben fészkel. És az Ürességben fészkel az ember.” (Weöres) Hát végül nem sok maradt a szeretet áradásából. Két póniló, egy kecske, egy kutya és kacsák. Meg egy kedves férfi a bowlingteremből, egyetlen éjszakára.
Furcsa ez az alkotó szkízis. Nyilván kell hozzá a fölényes technikai biztonság, annak az önátadásnak az árán, amely a testet, a mimikát, a szemet, a hangot a kifejezés fegyelmébe kényszeríti. Aztán kell hozzá az, hogy belül is megtörténjen minden, ami a játékban megtörténik. S azután kell a kegyetlen önkontroll is, az egyidejű rálátás arra, amit csinál s amit a következő percben csinálni fog. Ilyennek képzelem az igazi muzsikus, az igazi színész lelkét. Szegények.
Nem hiszem, hogy elsöprő sikere lesz Cassavetes filmjének. Úgy tűnik, hogy ma inkább a modern meséknek van sikere: a jóság és a gonoszság polarizált küzdelmének a sci-fikben; a hírnév és gazdagság csúcsaira emelkedő szegény lány és fiú ezerszer eljátszott történetének (legfeljebb most nem a szerelem, hanem némi ének- és tánctudás ad szárnyakat neki); a horrornak, ami gyermekded tárgyakat kínál irracionális szorongásainknak. Persze, nem lehet csodálkozni azon, hogy a fenyegető és sokszor érthetetlen világban, az emberek ma újra mesére éhesek és nem igazságra, egyszerűségre éhesek és nem bonyolultságokra, cselekményekre és megoldásokra éhesek és pokolba kívánják azt, aki pszichológiával idegesíti őket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 05-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5625 |
