Molnár Gál Péter
Asperge-nek szólított csirágot vacsoráltunk Dósaival a cannesi Croisette-en, a fesztiválpalota alatti zsebkendőnyi étteremben. Radványi Géza alapos megfontolás után eperzselét rendelt. Nem, semmi mást; eperzselét. Késő este volt, Radványi sem fiatal. Ilyenkor nem eszik eperzselét egy idős úr. Radványi kért; míg el nem fogyasztotta, fölfüggesztette a társaság szóval tartását, elnapolta orális emlékiratainak elállíthatatlan előbeszélését. Körültekintően evett. Mondhatni: művészi elmélyedéssel. Nem egy édesszájú öregúr nyalakodott, bölcs életélvezet volt ez. Diétás-hedonizmus. Nem tagadta meg magától az édes élvezetet, mint egy ősz kisfiú, aki végre szülei nélkül ment étterembe és kedvére rendelhet.
Elbűvölten figyeltem az eperzselében a frissiben megismert Radványi megnyilatkozó emberi szabadságát. Letéve kiskanalát, úgy folytatta önironikus anekdotáit, mintha mindig ismert volna. Sietek közbevetni: noha néhányszor idehaza is találkoztunk azóta, mindannyiszor áradóan szívélyesen kezelt, sejtelme sem volt róla, hogy hívnak és ki lehetek. Radványi nem velem volt kedves, hanem mindenkivel, őszintén megnyílt az emberek előtt, hogy elbújhasson előlük. Végigbujkálta az életét. Állandóan utazásban volt. Horthy elől? A Rajk-per elől? Önmaga elől.
Fiatalon vágott neki a világnak ez az intellektuális céhlegény, hogy bekóboroljon hetedhét országot, és azután letegye a céh asztalára mestervizsgáját, a remeket. Mesterlegény-vándorlása kissé elhúzódott: ötven évig tartott. Ritkán tartózkodott itthon, de mindenhol odahaza találta magát.
Egy kassai polgár magáénak érzi a világot, szabatosabban azt, amit világnak érez: Európát. Útra kel, filmes Odüsszeuszként némi késlekedéssel ér haza Ithakába.
Grosschmid Géza, a kassai szász európai volt. Nem kelet-európai. De nem is européer.
Korai filmjeiben Európát faggatja. Az Európa nem válaszol (1941) egy tengerjáró hajón vizsgálja meg a német, angol, francia utasokat. Zárt csoportot fürkész a Valahol Európában (1947) esetében is. Mi magyarnak, a franciák franciának, az olaszok olasznak érezték a háború-kizökkentetté gyerekek történetét. Ugyancsak 1941-ben forgatta le az Egy asszony visszanézt. Címében nem viselte cégérként Európát, de a Csortos Gyula-alakította csipkelődő öreg filmessel – aki elárulta ifjúkori önmagát és beállt lihegni amerikai moziemberek közé –, reménytelenül európai kultúrával átitatott és európai értelmiségi eszményekkel terhes önportrét rajzoltatott. Radványi megsejtett valamicskét saját jövőjéből. Talán tudta is, mivel kell megfizetnie nyughatatlanságáért. Nem tehetett másként. Nem kalandvágy hajtotta. A szabadságvágy.
Filmcímeit innentől kezdve nem magyarul citáljuk ide (amúgy sem játszották többségüket nálunk), hogy követhessük Radványit kalandozásaiban: Inferno Giallo (1942), Donne senza nome (1949), L’étrange désir de M. Bard (1953), ahol Bard urat Michel Simon játszotta; Mädchen ohne Grenzen (1955), Das Schloss in Tirol (1958), Das Arzt von Stalingrad (1958)...itt megálljunk! A sztálingrádi orvos… hogy is mondjam… izé…szovjetellenes film, de ez a szovjetellenesség nem a hazát cserélő politikai emigránsok kígyó-békát okádása. A sztálingrádi orvos olyan, akár a cannesi eperzselé-rendelés. Radványi hedonista-mód szeretett filmet csinálni. A munkát szerette kedves és szorgos emberekkel, a nyüzsgést, az odafigyelést közös dolgokra. A csinálás kalandja izgatta. A régi mozikészítők közé tartozott, akik céhbelien szórakoztatták nézőiket vagy igyekeztek megérinteni szívüket. Mint Giovanni Pisano vagy Giotto a trecentóban: ők szakítanak a középkorral, s bár ájtatos képre szólt megrendelésük, zsánerképeket föstöttek. Nem szovjetellenes kereszteshadnak készült a film. Egyszerűen mozidarabnak. Másfelől, persze, legmaradandóbbja, a Valahol Európában, minden gyöngédségével együtt sem humanista hitvallás, hanem csupán mozi volt a számára.
Ültünk egyszer a Gellért teraszán (eperzselét rendelt volna?), forgatókönyvét, az eredetit, nem a megmásultan leforgatottat készültem színdarabbá átírni, a filmtörténeti nevezetességű főműről nyaggattam őt. Meglepett: nemtörődöm módra érintette csak, mint Lengyel Menyhért egy firenzei hotel éttermében, amikor Bartóknak írott pantomim-librettójáról faggattam és az aggastyán jószerével nem emlékezett erre az írására, erővel a Sancho Panza királyságáról kívánt beszélgetni, méltatlanul félresöpört szerelemgyerekéről. Annyit azért elmesélt Radványi, hogy a stáblistán forgatókönyvíróként föltüntetettek miért nem írták a szcenáriumot, amit ő egyedül készített el, természetesen. A hamisan föltüntetett társszerzők közül Balázs Béla neve tisztelgésül került a főcím alá, bár ő sem írt belőle egyetlen betűt sem, de Balázst akkor már megszekírozta a kulturális irányítás, mellőzött, félrerakott tehernek számított. Radványi új pénzben ötezer forintot utaltatott ki a nemzetközi tekintély támogatására.
Ahogy Lengyel kitért vallani a Csodálatos mandarinról, Radványi is türelemmel kerülte ki okvetetlenkedésemet a már nem-fontos Valahol Európában körül. Igaz, amikor arról tudakozódtam, miként lett belőle operettlibrettista 1943-ban, azt mondta: ő nem írt sosem operettet. Mondtam: A királynő csókja volt a címe. Mondta: ilyent nem írt. Mondtam: Karády játszotta a királynőt. Mondta: lehetetlen. Mondtam: Fényes Szabolcs írta a zenéjét. Mondta: Szabolcs kedves fiú, de ő bizony nem írt semmiféle operettet. Mondtam: egy képzeletbeli szigeten játszódik a mese. Erősködésemre rámhagyta, valószínűleg ő adta az ötletet, de különben semmire sem emlékszik a dologból.
Amikor Cannes-ban megismerkedtünk és minden szembejövő megsüvegelte – ez a falusi szó fejezi ki legjobban azt a családias ismert közbecsültséget, amit élvezett a rangrejtett filmfejedelem, aki maga körül Kassává változtatta Európát, egyetlen, hatalmas kassai kávéházzá, ahol mindenki ismerte őt, a Grosschmid-fiút – midőn tehát megsüvegelték a tekintélyes művészprofesszort, a rossz nyelvek szerint éppenséggel fölfedezésekből élt. Nem Amerikát fedezte föl, hanem fiatal, tehetséges forgatókönyvírókat. Munkáikkal végigházalta azután a filmcégeket, producert hajtott föl nekik, addig nem nyugodva, míg tető alá nem került a mozi. Szépséghibája vagy bája eljárásának, hogy az ifjú, fölfedezett forgatókönyvírók mind – ő maga volt. Ő írta ezeket a szcenáriumokat, elégedetlen lévén velük, de pénzre szükséget érezve: idegen néven árulta ki zabitermékeit, svihákos mesét kerítve mindjárt megszületésük köré.
Csibészség? Békebeli magyar kalandorság? Nem. Dúsáradású nótafa volt. Meseforrás. Meséket szőtt szakadatlanul. Mesélt mindenkinek, kipróbálandó a fordulatokat, a meseszövés biztonságát. Új meg új meséket lélegzett ki magából, idővel egyre asztmatikusabban. A Gellért-teraszon ültünkben újra meg újra belefogott egy-egy féligkitalált történetbe és arra akart rábírni (megismételném: sejtelme sem volt róla, mi a nevem), írnám meg vele egyiket, másikát, vagy mind a tízet. Ötletei elbájolóan ódonak voltak. A köréjük kerekített anekdotafüzér azonban üde, eleven, sikeres asztalmelletti repertoár-adomáit mondta föl, tapsos előadószámait.
Keresztülbeszélte Horthy Miklóst, Hitlert, Sztálint, Rákosit, Trumant és a többi polgárrémisztőket; kassai derűvel mesélt olaszul, németül, franciául, talán volapükül is, legszívesebben mégis magyarul. Grosschmid Gézának két fivére volt: Sándor, aki Máraiként a legeurópaibb magyar író hírnevét érte el, valamint a harmadik Grosschmid, aki sosem magyarosított, elvégre Magyarországon élte le életét.
Radványi néhány újraforgatott régi sikerrel tartósította hírnevét. Újra elkészítette Leontine Sagan és Carl Froelich 1931-es leszbikus-sikerét: Mädchen in Uniform (1958), megcsinálta Eric Charell Táncol a kongresszus (1931) remake-jét (Der Kongress amüsiert sich, 1966). A Valahol Európábant követő hosszú elmaradása idejéből három filmjét láttam: Esküszöm és fogadom címmel egy orvosfilmet, egy másikat a nyugatnémet halbstarkokról, valamint azt, amivel nem lett túlontúl népszerű a hazai kritikusoknál: Es muss nicht immer Kaviar sein (1961), amit azonban megkésetten tűztek moziműsorra, keletkezésekor kedves humorú politikai vígjátéknak látszott; sikerére jellemző, nevének szerzői föltüntetésével utóbb közkedvelt televíziósorozattá váltott. A gyakorlott mesetekerő mutatkozott meg ebben. Az érdeklődést csigázó elbeszélő és fordulatkihangsúlyozó. Nézzünk azonban a léha mozidarab mögé! A Lasik Roitschwantzok családfájából származik a világon végigpofozott slemil főhős. A mozi-Odüsszeusz gunyoros önarcképét ismerhetjük föl benne, a nagyhatalmak elhárítószervei közé beszorult kisembert, akinek feje fölött és vétlen segítségével zajlik a történelem.
A kassai szász polgár Grosschmid, aki Radványi Gézaként időlegesen elszármazott és lett belőle Géza von Radvanyi, ez a világcsavargó megfáradt és hazajött Géza bácsivá lenni. Circus Maximus címen újból nekifutott a világégésnek, azután ómódi filmet készült lebonyolítani Beethovenről. Nem az elkészült és a betegsége miatt megrekedt film utolsó korszakának teljesítménye, hanem önmaga. Ez a hitetlen újrakezdő, cinikus hívő nem vette át a Kossuth-díjat, elmenekült előle, pedig semmi nem óvta volna meg attól, hogy éltében bebalzsamozzák, nagy öreggé legyen, moziorákulummá és még mielőtt Morell Mihály panoptikumi szoborrá merevítette volna a filmgyári előcsarnokban, megszoborítsák. Élő klasszikus lehetett volna. Szent szörnyeteg. Fiatalokra tukmált undok mérce, esztétikai etalon. Radványi ez elől emigrált. Ha ma visszanézünk az ötvenes évekre, biztosak lehetünk benne, Radványit bearanyozták volna és elkészített volna néhány jelentős mozidarabot, mindazt, amit kóborlásaiban elmulasztott. És itt derül ki Radványi Géza életrevaló egészséges szélhámossága. Bölcsen tudta: a műnél fontosabb az élet. A ránkmért időt kell elviselhetően kitölteni. Ő ennek volt zsenije.
1986 decemberében meghalt Radványi Géza. Most feltehetően Szent Pétert győzködi, csináljanak filmet Gide A vatikán pincéiből, és ha a mennyországi portás nem állna rá, Radványinak komoly tervei vannak magával a Mindenhatóval.
Addig pedig rendel magának egy adag eperzselét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/02 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5623 |
