Nemeskürty István
Három és fél esztendővel ezelőtt, 1983 tavaszán Rómában ünnepséget rendezett a világ egyik legjelentősebb filmművészeti főiskolája, a Centro Sperimentale di Cinematografia egykori tanárának, Radványi Gézának a tiszteletére. Ünnepi öltözékben gyűltek össze régi és új tanítványok, s meglepetésül egy elveszettnek hitt, a negyvenes évek végén Itáliában forgatott filmjét kerítették elő a szó szoros értelmében a föld alól, bizonyságul, hogy ez a szerény művész valóban milyen jelentősen járult hozzá a ma már klasszikus irányzattá történelmiesedett neorealizmus diadalrajutásához. Radványi Géza, akkor már sokat betegeskedett, s így személyesen nem jelenhetett meg az ünnepen. Azt azonban így is, távollétében is megtartották, s amikor egy tájékozatlanabb hallgató megkérdezte: talán meghalt már a mester és mikor, a főiskola igazgatója azt felelte: Radványi Géza élete és működése rég túljutott a biológiai létezés törvényszerűségein: ő már halhatatlan.
Halálhírét hallva, ez a római emlék idéződött föl bennem. Magam se tudok mást, találóbbat mondani, mint a római filmművész: egy halhatatlan művész sírjánál állunk itt most mi, a halandók.
Radványi Gézával annak az úttörő és teremtő magyar művésznemzedéknek utolsó tagja száll a sírba, mely nemzedék még élő költőként hallhatott Adyról, mely nemzedéktársa volt József Attilának, mely még az irodalom felől közelített az akkor oly vakmerőn és tiszteletlenül új művészethez, a filmhez. Annak a második világháborúnak a kellős közepén kezdett filmeket rendezni, mely háború a legkeményebben tett próbára minden művészt, ő mégis megalkotta az egyetlen tudatosan a világbéke ügye mellett elkötelezett magyar filmet, az Európa nem válaszolt, és olyan utódot nevelt hazánknak, mint akkori asszisztense, Máriássy Félix. 1943-ban ezt nyilatkozta egy képes hetilapnak: „Nem egy filmet kell csinálni, hanem filmet, a film íratlan, de sajnos megkerülhetetlen törvényei alapján. Ezek a törvények az utóbbi időben az általános film-tohuvabohu-zajában feledésbe mentek, de érvényesek mindazok számára, akik a jövőben majd még filmet akarnak csinálni.”
Ma is érvényes tanács.
Radványi Gézát tehetsége sokfelé kalandoztatta a világban. Olasz, francia, német filmeket rendezett. Nem a búcsúzás pillanataiban kell ezeket sorra venni. Sokkal inkább viszont azt a tanulságot, melyre ő maga az örök példa: mindig, mindenütt megmaradt magyarnak és ezért tért újra meg újra haza, itthoni filmeket forgatandó. Radványi Géza magyarsága, hazájához mutatott és bizonyított hűsége arra példa, hogy egy gondok és küzdelmes hétköznapok bajaival bíbelődő hazába is vissza lehet és kell térni, nem a világsikeres ember vállveregető leereszkedésével, aki az itthonmaradottak irigységének hamis fényében sütkérezik, hanem a fészkébe mindig visszatérő madár természetességével, nem azt nézve, mikor hol jobb, hanem hogy hol vagyok igazán otthon. Ennyiből is Adyék gyermeke Radványi Géza: föl-földobott kő is, mely mindig visszahull az anyaföldre. Magyar mivoltának nehézkedési törvényei szerint.
Messze tornyokat látogatott sorba, szédült, elbusongott s lehullt a porba, melyből vétetett.
Teste immár a földé, de alkotásai a miénk. A magyar kultúra köztulajdona.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/02 63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5622 |
