Koltai Ágnes
Nem mesebeli, eltűnt földrész legendája ébred újjá, csak Luc Besson tudott nehezen feljönni a tenger mélyéről. A nagy kékség forgatásakor úgy elbűvölte a titokzatos víz, a kiismerhetetlen mélytengeri flóra és fauna, a nyomasztó csend odalent, hogy minden leforgatott filmdarabkát gyengéden dédelget. Húzza a víz. Állandóan alábukik, hogy aztán megmutassa azt, amit szorgos Delta-nézőként amúgy már tudhatunk: a tenger világa módfelett érdekes.
Cousteau kapitány talán megsértődne ezen a cseppet sem kimunkált mélytengeri érvelésen, de hát nem a magafajta elszánt tudósoknak készült ez a film, hanem nekünk, gyáváknak, akik legfeljebb kagylókat merünk gyűjteni a sekély part mentén. Aki nem merülhet le a regényes görög szigeteknél, annak Besson és operatőre elhozza a titkot: a halak szépek, nemesek és vadak; a vízi élet romantikus; a tenger odalent vaskos és nehéz. Ha ehhez hozzákeverünk némi klasszikus zenét és egy kis pergő modernet, máris kész a néma vízi-revü.
Hőguta és párálló flasztermeleg után túl sok nézője aligha lehet ennek a mozinak. A halak ugyanis mollban és dúrban is ugyanazt csinálják: unottan-fenségesen lubickolnak.
Luc Besson, mint tudjuk, már feljött a tenger mélyéről, és leforgatta a Nikitát. Ez a kemény krimi nem egy kiázott szemű rendező munkája, mint az Atlantisz, amely titokzatos legendának mégiscsak jobb.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/09 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=562 |
