Filmvilág

Regényrészlet

A rózsa neve

Az 1932-ben született olasz esztéta, Umberto Eco neve nem ismeretlen Magyarországon: 1976-ban a Gondolat kiadónál A nyitott mű címen jelent meg bő válogatás műveiből. Nemrégiben a Filmvilág közölte szellemes eszmefuttatását a Casablanca című filmről. Eco a hatvanas években tűnt fel szakmai körökben, mint a középkori kultúra és az avantgarde művészet kutatója, aki kezdetben a szemiotika híveként éleselméjű fejtegetéseket tett közzé irodalomesztétikai és művészetelméleti kérdésekről. A Gruppo 63 neoavantgardista csoportosulás egyik vezéralakja volt Sanguinetivel és Giulianival együtt. Jelenleg katedrája van a bolognai egyetemen. Valószínűleg haláláig megmaradt volna a kevesek kedvencének, ha néhány éve regényírásra nem adja a fejét. A könyv – A rózsa neve – középkori kolostori környezetben játszódik, krimiszerű és intellektuális izgalmakban egyaránt bővelkedik. Az olaszországi nagy siker után több világnyelvre lefordították, s készül a mű magyar fordítása is az Európa Könyvkiadó gondozásában. A francia Jean-Jacques Annaud, A tűz háborújának rendezője filmet rendezett Eco regénye nyomán. A filmet a kritika vegyes érzelmekkel fogadta az Egyesült Államokban és Európában. Egy bizonyos: a közönség több országban tódul a vetítésekre.

Amelyben behatolunk a Aedificiumba, egy rejtélyes látogatóba botlunk, egy varázsjelekkel írott titkos üzenetre bukkanunk, továbbá egy könyvre is, mely azonban máris újra eltűnik és számos elkövetkező fejezetek során kerestetik majd; végül, de nem utolsósorban pedig valaki ellopja Vilhelmus becses olvasólencséit.

A vacsoránál szomorúság és csönd honolt. Alig több, mint tizenkét óra telt el azóta, hogy Venantius holtteste előkerült. A szeme sarkából mindenki az ő üres helyét nézte. Elérkezvén a zsolozsma ideje, a szentélybe vonuló szerzetesek gyászmenetnek is beillettek volna. Mi a főhajóba állva vettünk részt a szertartáson, s közben le nem vettük szemünket a harmadik oldalkápolnáról. Kevés volt a fény, s amikor Malakiás egyszercsak előbukkant a sötétségből, és elfoglalta helyét a maga stallumában, nem tudtuk volna pontosan megmondani, hogy honnan jön. Mindenesetre szép lassan félrehúzódtunk, és elrejtőztünk a mellékhajó sötétjében, nehogy valaki észrevegye, hogy az istenszolgálat végeztével a templomban maradunk. Skapulárémban ott lapult a mécses; vacsorakor emeltem el a konyhán. A nagy bronz tripódus egész éjjel világít, azon majd meggyújtjuk. Új kanóc is volt nálam, meg jó sok olaj. Hosszú ideig lesz mivel világítanunk.

Annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam a szertartásra odafigyelni: mire észbekaptam, már vége is volt. A szerzetesek arcukra eresztették a csuklyát, és lassú sorban kivonultak, hogy megtérjenek, ki-ki a cellájába. A tripódus fényeivel derengő templomi terek kiürültek.

– Rajta – szólalt meg Vilhelmus. – Munkára fel ! Odamentünk a harmadik kápolnához. Az oltár alja valóban csontkamrát idézett az ember eszébe, a csodaszép dombormívű faragás lábszárcsonthalomra helyezett, félelmet gerjesztően mélységes szemüregü koponyasort mintázott. Vilhelmus mormogva elismételte Alinardus szavait (jobbról a negyedik koponya, benyomod a szemét). Két ujját bedugta a csupacsont arc szemgödreibe, s ekkor tompa csikorgásféle hallatszott. Titkos tengelyen mozdulva az oltár kissé elfordult, s egy sötét nyílás vált láthatóvá. Fölemelt lámpásommal bevilágítottam; nyirkos lépcsőfokok csillantak meg. Elhatároztuk, hogy aláereszkedünk, de előbb még megbeszéltük, becsukjuk-e magunk mögött az átjárót vagy sem. Jobb, ha nem, vélekedett Vilhelmus, mondván, hogy nem tudjuk, képesek leszünk-e majd újra kinyitni. Amiatt, hogy mi lesz, ha rajtacsípnek bennünket, nem fájt a fejünk, hiszen ha valaki ugyanezen szerkezetet működtetni idejön e kései órán, az nyilván ismeri is a behatolás módját, és nem torpan meg, hiába van az átjáró becsukva.

Jó tucatnyi lépcsőfokkal lejjebb egy folyosóra jutottunk, melynek két oldalán vízszintes fülkék nyíltak: katakombákat látogatva később sok ilyet láttam. Most azonban életemben először jártam csontházban, és nagyon féltem. Az évszázadok hosszú során át ezekbe a fülkékbe gyűjtötték össze a szerzetesek kihantolt csontjait, testük formáját meg sem próbálván többé kirakni. Volt olyan fülke, amelyikben csak apró csontocskák hányódtak, volt, amelyikben csakis koponyák, szépen gúlákba rakva, hogy egymást jól megtartsák, s ez bizony rémisztő látvány volt; a mécsesem fényénél elhaladtunkban rájuk vetülő árnyak játéka ráadásul tovább fokozta a rémületet. Az egyik fülkében csak kezeket láttam, sok-sok kezet, végképp szétbogozhatatlanul egymásba gabalyodott, halott ujjak szövevényét. Felordítottam; egy pillanatra úgy rémlett, hogy ezen a halálos helyen valami elevenség moccan, nyuszit, surran a sötétben.

– Átvonulóban vannak, akárcsak mi, hiszen a csontház az Aedificiumhoz, tehát a konyhához vezet. Meg a könyvtár finom könyveihez. Ugye, most már érthető, miért olyan zord mindig Malakiás képe. Hivatala folytán naponta kétszer, reggel és este is itt kell hogy végigmenjen, aztán valóban nincs min nevetnie.

– Miért nem mondja az evangélium egyszer sem, hogy Krisztus nevetett volna? – kérdeztem, magam sem tudom, mi okból. – Csakugyan úgy van, ahogyan Jorge állítja?

– Hányan tanakodtak már rajta, hogy nevetett-e Krisztus! Engem nemigen érdekel. Úgy hiszem, ha nem nevetett, hát azért nem, mert Isten fiaként nyilván mindenttudó volt, és tudta, mire jutunk majd mi, keresztények. Nicsak, megérkeztünk.

Úgy is volt, a folyosó hál’Istennek véget ért, újabb lépcső következett, azon fölmenve pedig már csak egy vasalt keményfaajtón kellett benyitnunk, s ott találtuk magunkat a konyhai tűzhely mögött, közvetlenül a szkriptóriumba vezető csigalépcső tövében. Fölfelé menet egyszercsak mintha valami zajt hallottunk volna az emeletről.

Megtorpantunk, s egy pillanatra visszafojtottuk a lélegzetünket. – Lehetetlen – mondtam azután. – Senki sem jött be előttünk…

Feltéve, hogy az Aedificiumot csak innen lehet megközelíteni. Az elmúlt századokban ez itt fellegvár volt, és nyilván több titkos bejárata is van, amelyekről nem tudunk. Legyünk óvatosak. De nem sok választásunk van. Ha a lámpást eloltjuk, nem látjuk, hova lépünk, ha meg égve hagyjuk, észrevesz bennünket az, aki fönt van. Csak abban reménykedhetünk, hogy ha valóban van ott valaki, akkor az minálunk jobban fél.

A déli őrbástya belsejéből kilépve megérkeztünk a szkriptóriumba. Venantius asztala pontosan átellenben volt. Lámpánk a roppant öblű teremben egyszerre mindig csupán néhány ölnyi falat világított meg. Reméltük, hogy nincs odakint senki, aki fölfigyelhetne az ablakokon kiszüremlő fényre. Az asztal mintha rendben lett volna, Vilhelmus azonban lehajolt, hogy először is a lenti polc iratait vegye szemügyre, és csalódottan felkiáltott.

– Ma én itt két könyvet láttam, az egyik görögül volt írva. Ez a könyv hiányzik. Valaki elemelte, méghozzá nagysietve, mert egy pergamen, itt, ni, a földre esett.

– Hogyne. Talán csak az imént szabadult rá valaki. Talán még itt is van. Tekintetét a sötétségbe fúrta, hangja visszhangozva kongott az oszlopok között: – Ha itt vagy, jaj neked! – Tetszett az ötlete; igaza volt: ha félünk valakitől, mindig úgy helyes, hogy ő mitőlünk még jobban féljen.

A földön talált lapot Vilhelmus az asztalra terítette, és föléje hajolt. Megkért, hogy világítsak. Odatartottam a mécsest, s a fényénél megláttam a pergament. Egyik fele üres volt, a másikon mákszemnyi betűk sorakoztak, arra is csak nagynehezen jöttem rá, hogy mifélék.

– Igen, de nemigen értem. – Elővette kámzsájából a lencséit, feszesen az orrnyergére csippentette őket, s avval még közelebb hajolt a pergamenhez.

– Görögül írták, de nagyon kicsiny és kusza betűs írással. A lencséimmel is alig tudom elolvasni, még több világosság kellene. Hozd csak közelebb azt a mécsest…

A pergament fölemelte s az arca elé tartotta, én meg ahelyett, hogy a háta mögé kerültem volna, hogy a mécsest onnan emeljem a feje fölé, buta módon éppenséggel eléje álltam. Megkért, hogy húzódjam arrább, s én ekkor mécsesem lángjával véletlenül súroltam a pergamen hátulját. Vilhelmus eltaszajtott, mondván, hogy a végén még elégetem itt neki ezt a kéziratot, ám hirtelen fölkiáltott. Jól láttam, hogy a pergament fölső felén bizonytalan, sárgásbarna jelek rajzolódnak ki. Vilhelmus elkérte tőlem a mécsest, és mozgatni kezdte a pergamen mögött, vigyázva, hogy csak melegítse, de ne érje a láng. Lassan, lassan, mintha láthatatlan kéz írná, e szavak betűi íródtak a pergamen üres felére: „Mene, Tekel, Ufarszin” sorban, egyenként, s miközben a láng hegyén tekergődző füst feketére kormozta a lap hátulját, még újabb és újabb jelek tűntek elő, ám azok már nem hasonlítottak semmiféle ábécé betűihez, hacsak nem a boszorkányokéihoz.

– Fantasztikus! – lelkendezett Vilhelmus. – Egyre érdekesebb. – Körülnézett: – De talán mégse mutogassuk ezt a fölfedezést titokzatos vendégünknek, ha netán itt van még... – Olvasólencséit levette, s az asztalra tette, azután gondosan összetekerte, s a kámzsájába rejtette a pergament. A legutóbbi, enyhén szólva csodálatos élményektől még mindig kábultan épp közelebbi magyarázatokat kértem volna, amikor egy váratlan zajra fölkaptuk a fejünket. A könyvtárba vivő, keleti lépcső alján motoszkált valaki.

– Ott a mi emberünk, kapd el! – rikkantotta Vilhelmus, és egyszerre iramodtunk meg a lépcső felé, de ő gyorsabb volt, én a mécses miatt nehezebben mozogtam. Valaki megbotlott, egy test elzuhant, s odaérve láttam, hogy Vilhelmus az; a lépcső tövében egy fémpántokkal megerősített kötésű, súlyos kódexre mered. Ugyanabban a pillanatban megint zajt hallottunk, ezúttal onnan, ahonnan épp jöttünk. – De nagy bolond vagyok! – kiáltotta Vilhelmus. – Vissza Venantius asztalához, gyorsan!

Most fogtam föl, hogy valaki közvetlen mögülünk, a sötétből hajította el azt a kódexet, hogy jó messzire eltávolítson magától.

Vilhelmus ismét gyorsabb volt nálam, s már ott is termett az asztalnál. Én utána, s menekülő árnyat pillantottam meg: az oszlopok közül kiugorva a keleti őrbástyabéli lépcsőhöz futott.

Harci hév lángolt föl bennem, a mécsest Vilhelmus kezébe nyomtam, s usgyi, vaktában a menekülő után vetettem magam, le a lépcsőn. E pillanatban úgy éreztem, Krisztus katonája vagyok, s pokoli légiók ellen harcolok, valamennyi ellen, s perzselő vágy hajtott, bárcsak elkaphatnám és mesterem kezére adhatnám az ismeretlent. Valósággal gurultam lefelé. Végig a csigalépcsőn, minduntalan a csuhám szélére tapostam (s ez volt életemnek az egyetlen olyan pillanata, esküszöm, amikor megbántam, hogy szerzetesnek álltam), de közben már át is cikázott agyamon a vigasztaló gondolat, hogy hát hiszen ellenfelem is nyilván hasonlóképpen kénytelen botorkálni. Sőt, ha a könyvet ellopta, őneki még a keze sem szabad. A kenyérsütő kemence mögött szinte zuhanvást értem a konyhába, s a tágas átjárót halvány derengésbe vonó csillagfényes éji világnál ismét megpillantottam azt az előlem menekülő árnyat, amint beront a refektórium ajtaján s becsapja maga után. Máris ott termettem, némi üggyel-bajjal felrántottam az ajtót, körülnéztem, s már senkit sem láttam. A szabadba nyíló ajtó retesze érintetlen volt. Megfordultam. Homály, csönd. A konyha felől egyszercsak valami fény szüremlett át, a falhoz lapultam. A két helyiség közti ajtóban egy emberalak magasodott, arcát mécses fénye világította meg. Felsikoltottam. Vilhelmus volt az.

– Ugye, nincs már itt? Tudtam. Biztos, hogy nem ajtón át távozott. Nem a csontház felé ment ki?

– Mondom, hogy más bejáratok is vannak, kár is kutatni őket. Ki tudja, hol, milyen messze kászálódik elő épp most a mi emberünk. S vele az olvasólencséim.

– Bizony. A pergament nem tudta elorozni tőlem a cimbora, de az üvegjeimet nagy lélekjelenléttel fölkapta, amikor menekült.

– Mert van esze. Hallotta, mit beszélek erről az írásról, fölfogta, hogy az valami fontos dolog, és úgy gondolta, hogy a lencséim nélkül képtelen leszek kisilabizálni, aziránt pedig nincs kétsége, hogy mutogatni senkinek sem fogom. S csakugyan, ez a pergamen most aztán van is, meg nincs is.

– Ugyan már, hisz tegnap beszéltünk róla az üveges mesterrel, ráadásul ma reggel a szkriptóriumban még föl is tettem, amikor Venantius holmiját vizsgáltam. Vagyis sokan vannak, akik tudhatják, mily becses szerszám. Mert egy normális kéziratot még csak el tudnék olvasni nélküle is, de ezt – s azzal ismét széjjeltekerte a titokzatos pergament –, ahol a görög rész ilyen apró betűs, a fölső pedig ilyen kétes…

A láng melegénél mintegy varázslat folytán előtűnt, rejtelmes jelekre mutatott: – Venantiusnak valami fontos titkolnivalója volt, ezért olyan tintát használt, amely nyom nélkül ír, s csak melegben ütközik ki. Vagy citromlevet is használhatott. Nem tudom, mit használt, ezek a jelek azonban mindjárt megint eltűnhetnek, úgyhogy egy-kettő, neked jó a szemed, másold le őket hamar, amilyen pontosan csak tudod, de egy kicsivel nagyobbak legyenek.

Így is tettem, s fogalmam sem volt, mit másolok. Négy-öt sornyi, igazán boszorkányos írás volt, e helyt csupán a legelső jegyeit idézem fel, hogy olvasóm érezhesse valamelyest, miféle talánnyal volt nekünk dolgunk:

Amikor a másolattal megvoltam, Vilhelmus – lencséit, sajnos, nélkülözvén – fölemelte a cédulámat, jó messzire az orra elé tartotta, és szemügyre vette. – Titkosírás, meg kell fejteni, semmi kétség – mondta. – A betűi rosszul vannak megrajzolva, s a másolásod talán tovább rontott a dolgon, de bizonyos, hogy valamiféle zodiákus-ábécé szerint íródott. Látod? Az első sorban ez itt... – még messzebbre tartotta magától a cédulát, erőlködve hunyorgott: – Nyilas, Nap, Merkur, Skorpió…

– Ha Venantius naiv lett volna, bizonyára a legközönségesebb zodiákus-ábécét használja: az A a Nap, a B a Jupiter... Ez esetben az első sor így hangzanak... próbáld csak írni! RAIQASVL... – Félbeszakította magát. – Nem, ez semmit se jelent, és Venantius nem volt naiv. Átalakította ezt az ábécét, a megfejtés kulcsa valami más. Rá kell jönnöm, hogy micsoda.

– Rá, ha konyít az ember valamit az arabok tudományához. A legjobb kriptográfiai értekezéseket hitetlen tudósok írták, Oxfordban módom volt felolvastatni belőlük egyet-kettőt. Baconnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a tudomány meghódításához a nyelvek ismeretén át vezet az út. Abu Bakr Ahmed ben Ali ben Washiyya an-Nabati több évszázaddal ezelőtt írt egy könyvet ezzel a címmel: Arról, hogy mely hőn áhítozik a jámbor ember a régi titkosírások elsajátítására, és számos példán bemutatta, hogyan lehet csinálni és megfejteni a titkos ábécéket, melyek varázsláshoz éppoly jók, mint hadseregek vagy királyok és követeik közötti üzenetváltáshoz. Forgattam más arab könyveket is, melyek rengeteg igen ötletes módszert felsorolnak. Példának okáért megteheted, hogy a betűket más betűkkel helyettesíted be, hogy fordítva írod a szavakat, hogy megcseréled a betűk sorrendjét, de csak minden másodikat veszed, majd újra kezded; megteheted, hogy (mint ez az írás is) a betűket a zodiákus jeleivel helyettesíted, de a rejtjelezett betűk számértéke a fontos, és a számokból azután egy másik ábécé szerint további betűket kaphatsz…

– Ki kéne próbálni mindet, s még más módszereket is. Az üzenetmegfejtés első szabálya azonban azt mondja, hogy találjuk ki, mi áll az üzenetben.

– Nem így értettem. Arról van szó, hogy alakítsunk ki magunknak valami elképzelést az üzenet első néhány szaváról, majd pedig nézzük meg, vajon az ebből következő szabály ráillik-e az írás többi részére. Itt például Venantius bizonyára azt mondja meg, mely kulcs segítségével lehet behatolni a finis Africae-ba. Ha ezt a tartalmat tulajdonítom az üzenetnek, máris a szemembe ötlik egy bizonyos ritmus… Kísérletképpen vedd az első három szót, a betűket ne nézd, csak azt, hogy hány írásjegyet látsz… IIIIIIII IIIII IIIIIII… Most próbáld szótagolni őket úgy, hogy minden szótagban legalább két írásjegy legyen, és mondd hangosan: ta-ta-ta, ta-ta, ta-ta-ta… Nem jut eszedbe valami?

– Nekem meg igen. Secretum finis Africae… De ha ez áll itt, akkor az utolsó szó első és hatodik betűje ugyanaz kell, hogy legyen; s tessék, nézd, ugyanaz a Föld-szimbólum áll mindkét helyen. Az első szó első betűje, az S pedig meg kell, hogy feleljen a második szó utolsó betűjének: s tessék, nézd, a Szűz jele ismétlődik csakugyan. Talán ez a megfejtés útja. De az is lehet, hogy ez csupán véletlen egybeesések sora. Rá kell találnunk valami átfogó szabályra…

– A fejünkben. Ki kell ötlenünk. S azután ellenőrizhetjük, az-e az igazi. Csakhogy a nagy próbálgatásra egy egész napom is rámehetne. Annál több nem, mert (s ezt ne feledd) nincs az a titkosírás, amelyiket egy kis türelemmel meg ne lehetne fejteni. Most azonban siessünk, mert az idő telik, s mi még meg akarjuk látogatni a könyvtárt. A lencséim nélkül különben sem tudnám elolvasni az üzenet második részét, te pedig nem tudsz segíteni, hiszen ezek a jelek a te szemedben…

– Bizony, s ugye, hogy igaza volt Baconnek. Tanulj! De azért ne csüggedjünk. Tegyük el a pergament meg a jegyzeteidet, és induljunk máris a könyvtárba. Mert ma este tíz pokoli légió sem tartóztathat föl bennünket.

– Benno égett a vágytól, hogy megtudja, mi lehet Venantius irományai között, de nem úgy néztem, mint aki képes lenne ilyen gonoszul megtréfálni bennünket. Végtére is szövetséget ajánlott nekünk; meg aztán nem hinném róla, hogy éjnek évadján be merjen lopózni az Aedificiumba.

– Berengariusból már ki tudnék nézni effélét. Elvégre ő egyik felelőse ennek a könyvtárnak, furdalja a lelkiismeret, amiért elárulta a könyvtár valamely titkát, rájött, hogy Venantius elvette ama bizonyos könyvet, és talán épp vissza akarta vinni oda, ahonnan elszármazott. De nem sikerült fölmennie, most valahol másutt rejtegeti, s ha Isten is úgy akarja, rajtaüthetünk, amikor újfent megpróbálja visszavinni a kötetet a helyére.

– Szerintem nem. Amikor egyedül maradt, hogy az Aedificiumot bezárja, Malakiás annyit kotorászhatott Venantius asztalán, amennyit csak akart. Ebben egészen bizonyos voltam, megakadályozni pedig nem tudtam volna. Most viszont már tudjuk, hogy ezt nem tette. S ha jól belegondolsz, nincs okunk feltételezni Malakiás-ról, hogy tudja, miszerint Venantius behatolt a könyvtárba, és elvitt valamit. Ezt rajtad és rajtam kívül csak Berengarius tudja, meg Benno. Adelmus gyónása folytán tudhatná még Jorge is, de hát ő semmiképp sem lehet azonos azzal az emberrel, aki oly szélsebesen száguldott le a csigalépcsőn...

– Igen? S miért nem Tivoli Pacificus vagy bármely másik szerzetes azok közül, akiket ma itt láttunk? Vagy Nicolaus, az üvegesmester, aki tud az olvasóüvegjeimről? Vagy az a furcsa szerzet, Salvatore, akiről hallhattuk, hogy éjszakánként jár-kel, s ki tudja, miben sántikál? Észnél legyünk, s ne szűkítsük gyanakvásunk körét csak azért, mert a Bennótól hallottak egy bizonyos irányba terelték a figyelmünket. Lehet, hogy Benno becsapott.

– Igen. De ne feledd, a jó inkvizitor első számú kötelessége az, hogy elsőül azokat gyanúsítsa, akik őszintének látszanak.

– Ezért hagytam abba. Most meg lám, mégis újra azzá kell lennem. No, gyerünk a könyvtárba.

Amelyben végre behatolunk a labirintusba, különös vízióink támadnak, s ahogyan labirintusokban szokás, eltévedünk.

Visszamentünk a scriptoriumba, de ezúttal a keleti lépcsőt másztuk meg, magasan előretartott mécsesem fényénél, azt, amelyik továbbvitt, följebb, a tiltott emeletre. Eszembe jutott, mit mondott Alinardus a labirintusról, és hajmeresztő dolgokra számítottam.

Fölérkezvén oda, ahová nem lett volna szabad a lábunkat betennünk, meglepetésemre egy nem túl tágas, ablaktalan, hétszögű helyiségben találtam magam, a levegőben valami nehéz, avas-dohos szag érződött. Rémisztő dolgoknak semmi nyoma.

A helyiségnek, mondom, hét fala volt, de ezek közül csupán négyen nyílott meglehetősen tágas, köríves boltozatú átjáró, két-két, falba- ágyazott kis oszlop között. A lezárt falakhoz hatalmas, szabályosan elrendezett könyvekkel teli szekrények simultak. A szekrényeken csakúgy, mint a szekrények minden egyes polcán egy-egy szalagdísz, s azon valamilyen szám: nyilván ugyanazok a számok, amelyeket a katalógusban láttunk. A helyiség közepén asztal, az is könyvekkel rakva. A köteteken egyforma, meglehetősen vékony porréteg, látszott, hogy a könyveket több-kevesebb rendszerességgel letakarítják. A padló sem volt szemetes. Az egyik ajtó boltíve fölött jókora szalagdísz volt a falra festve, rajta e szavak: Apocalypsis Iesu Christi (Jézus Krisztus Apokalipszise). Az írás csöppet sem látszott fakónak, habár a betűi régiek voltak. Később vettük csak észre, a többi helyiségben, hogy ezeket a szalagdíszeket valójában a kőbe vésték, méghozzá jó mélyen, s azután a mélyedéseket töltötték ki festékkel, úgy, ahogyan a templomok freskóit szokták csinálni.

Átmentünk az egyik boltív alatt. Újabb helyiségben találtuk magunkat; ennek ablaka is volt, üveg helyett alabastrom táblájú. Két fala bontatlan, a negyediken meg átjáró nyílt, ugyanolyan, mint amelyiken bejöttünk, s ezen át az ember újabb szobába jutott, melynek szintén két bontatlan fala volt, egy ablaka, s megint csak egy ajtaja, szemközt velünk. Mindkét helyiség falán ott kacskaringózott a felirat, hasonlatos az előbb látotthoz, a szavak azonban mások voltak. Az egyiken ezt olvashattuk: Super thronos viginti quatuor (A székeken huszonnégy), a másikon pedig ezt: Nomen illi mors (Annak a neve halál). E két helyiség kisebbnek mutatkozott ugyan, mint az, amelyiken át a könyvtárba jutottunk (mi több, amaz hétszögű volt, emezek négyszögűek), ám egyebekben a berendezés semmiben sem különbözött: könyvekkel teli polcok, középen asztal.

Továbbmentünk a harmadik szobába. Ebben nem voltak könyvek, és felirat sem volt. Az ablak alatt kőoltár. Három ajtó nyílott: az, amelyiken át beléptünk, egy másik – ez a már ismert hétszögű helyiséggel kötötte össze emezt –, meg egy harmadik, melyen át az előbbiekkel mindenben megegyező, új szobába léptünk, csak a szalagdísz szavai voltak ismét mások: Obscuratus est sol et aer (Meghomályosodék a nap és a levegőég). Ezután újabb szoba következett, Facta est grando et ignis (Lőn jégeső és tűz) felirattal, s ennek több ajtaja nem volt; tehát ebből a szobából nem lehetett tovább haladni, vissza kellett fordulnunk.

– Lássuk csak – mondta Vilhelmus. – öt négyszögű, vagyis nagyjából trapéz alakú, egy-egy ablakos szoba veszi körül azt az ablaktalan, hétszögű helyiséget, ahová a lépcső vezet. Pofonegyszerű. A keleti őr bástyában vagyunk, minden őrbástyának öt ablaka és öt oldala néz kifelé. Ez egybevág azzal, amit mondok. Az üres szoba az, amelyik keletre néz, ugyanarra, amerre a templom szentélye, a felkelő nap sugarai épp az oltárra esnek, s ez derék és jámbor dolog. Csak az alabástrom ablaktáblákban vélek ravaszságot fölfedezni. Nappal szépen átszüremlik rajtuk a fény, éjszaka még a hold sugarait sem engedik át. Hát ez nem valami nagy labirintus. Most pedig lássuk, hová jutunk a hétszögű szoba másik két ajtaján át. Azt hiszem, könnyen eligazodunk.

Mesterem tévedett, a könyvtár építői ügyesebbek voltak, mintsem véltük. Nem tudom pontosan, mi történt, de mihelyt elhagytuk az őrbástyát, a szobák rendje összezavarodott. Az egyikből két, a másikból három ajtó nyílott. Ablaka mindegyiknek volt, azoknak is, amelyekbe egy-egy ablakos szobából abban a hiszemben léptünk, hogy az Aedificium belseje felé haladunk. Mindegyikben mindig ugyanolyan szekrények és asztalok voltak, s mintha mindenütt ugyanazok a könyvek sorakoztak volna szép rendben, ami bizony nem segített egy-egy pillantással fölmérnünk, hogy hol is vagyunk. Megpróbáltunk a szalagdíszek segítségével tájékozódni. Egyízben átmentünk egy In diebus illis (Azokban a napokban) feliratú szobán, s némi bolyongás után azt hittük, megint ott vagyunk. Emlékeztünk azonban, hogy az ablakkal szemközti ajtó egy Primogenitus mortuorum (A halottak közül az elsőszülött) feliratú szobába nyílott, most ellenben egy másikba vezetett, amelynek falán újfent az Apocalypsis Iesu Christi szavak állottak, s nem ám az a hétszögű terem volt, ahonnan elindultunk.

Vagyis be kellett látnunk, hogy olykor különböző szobákban ugyanazok a szalagdíszek ismétlődnek. Két Apocalypsis feliratú helyiséget is találtunk, méghozzá egymás mellett, a rögtön utánuk következő pedig ezt a feliratot viselte: Cecidit de coelo stella magna ([Nagy] csillag esett le az égből a földre).

Nyilvánvaló volt, hogy a szalagdíszek szavai honnan származnak – János Jelenéseiből idéztek egy-egy sor-töredéket –, ám az egy csöppet sem volt világos, hogy miért és hogy milyen logika szerint kerültek föl a falakra. Zavarunk csak nőtt, amikor észrevettük, hogy némelyik (de csak némelyik) felirat nem feketével, hanem vörössel van kifestve.

Egyszercsak ismét a legelső, hétszögű teremben találtuk magunkat (rá lehetett ismerni, hiszen innen nyílott a lépcsőlejárat), s most újrakezdtük a felderítést, azzal, hogy mindig csak egyenesen jobb kéz felé megyünk, szobáról szobára. Három helyiségen haladtunk át, ám ekkor fal zárta el utunkat. Az egyedüli ajtó megint egy olyan szobába vezetett, amelyiknek csupán egy ajtaja volt, azon átmenve pedig további négy szoba után újfent falba ütköztünk. Visszamentünk az első szobába, annak két ajtaja közül most azt választván, amelyiket még nem próbáltuk, újabb szobán mentünk át, és megint ott voltunk, ahonnan elindultunk, a hétszögű teremben.

– Hogyan is hívták azt a szobát, ahonnan legutoljára visszafordultunk? – kérdezte Vilhelmus.

– Jól van, találjunk oda megint. – Nem volt nehéz. Onnan, ha nem akartuk ismét ugyanazt az utat végigjárni, csakis a Gratia vobis et pax (Kegyelem nektek és békesség) feliratú szobába mehettünk, onnan pedig jobbra fordulva véltük elkerülhetni, hogy megint ugyanoda jussunk vissza. További két szoba ugyan ismét az In diebus illis meg a Primogenitus mortuorum nevet viselte (ámbátor biztos, hogy az imént már megjárt szobák voltak ezek?), de aztán végre eljutottunk egy olyan szobába is, amelyikben még aligha jártunk: Tertia pars terrae combusta est (A földnek harmadrésze megége). Ekkorra azonban már nem tudtuk, hogy a keleti őrtoronyhoz képest hová kerültünk.

Előre tartván a mécsest, tovább indultam. Ijesztően megtermett óriás, hullámos és reszketeg testű kísértet állta el az utamat.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1987/02 36-45. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5605