Ardai Zoltán
Bemutatás előtt áll Dömölky János harmadik mozifilmje, a Hajnali háztetők, amely Ottlik Géza azonos című regénye alapján és más Ottlik-írások felhasználásával készült. A forgatókönyv a rendező és Ottlik Géza közös munkája. Operatőr: Koltai Lajos. A főbb szereplők: Cserhalmi György, Andorai Péter, Takács Katalin, Udvaros Dorottya és Haumann Péter.
– A korábbi Dömölky-mozifilmek cselekménye – A kard című szatíráé és az Amerikai cigarettáé – az akkori jelenben, a hetvenes években játszódik. Ilyen esettanulmány a Miért? című dokumentumjáték is, az ön legsikeresebb televíziós munkája. Később azonban az Optimisták című tévésorozat, majd a Hajnali háztetők következett: mindkét film 1945 előtt született magyar regények adaptációja. Megváltoztak talán filmkészítői indulatai?
– Ha egyben-másban változtam és változom is, az élő magyar társadalom iránti érdeklődésem változatlan. Megjegyzem, a televíziónál korábban is gyakran dolgoztam klasszikussá vélt irodalmi művek alapján – Csehovtól Krleľáig –, s éppen Sinkó Ervin Optimistákjának feldolgozása szól közvetlenebbül a maga idejének hazai közönségéhez. Ami a Miért?-et illeti, ennek befejezése után készen álltam újabb hasonló jellegű tévéjátékok forgatására, csak hát a rendező, a stáb, a színészek készültsége, kedve önmagában még nem elég ahhoz, hogy egy forgatás megkezdődhessék. Az a filmtervem azonban, amely mostanában áll megvalósulás előtt, újra jelenkori témájú. Nem mintha fetisizálnám az Aktuális Témát. Sinkó regényei például, s még-inkább Ottlikéi, nagyon intenzív és ösztönző életet élhetnek a mai olvasóban is, nekem mindenesetre olyan élmény volt az Optimisták és az Ottlik-film forgatása, mintha „szerzői filmen” dolgoztam volna.
– Az Optimisták szereplőinek hitével aligha találkozhatunk már. Másfélkét évtizede, amikor Magyar Dezső készített filmet Sinkó regényének felhasználásával, még más volt a helyzet : az Agitátorok szinte úgy idézte fel a Tanácsköztársaság napjait, mintha ezek 1968-ban játszódtak volna, vagyis az imént. . .
– Igen, az Agitátorok nem is filmváltozat, hanem a szó teljesebb értelmében vett adaptáció, valójában 1968 ihlette. Eredetileg én sem szándékoztam a teljes regényt feldolgozni, csak egyes részeit és részleteit szerettem volna kiemelni, s ezeket összeszőni a folytatás, az Egy regény regénye elemeivel. Sokkal rövidebb és más stílusú filmet terveztem, mint a megvalósult Optimisták, de ha azt sikerül megcsinálnom, akkor sem az Agitátorok vitatkozó ellenpárja készült volna el. Én éppen az egykori, a Sinkó-regényből előragyogó szellemi izzást akartam a film tárgyává tenni, mintegy kivonva a könyvből. Láttatni a veszteségünket, azt a fiatal létezést, azt a mindenek mögötti tisztaságot és szenvedélyt, amely napjainkra már ki tudja mivé sorvadt a magyar társadalomban. Sokan már vágyni sem képesek arra, hogy az elveszett hitek helyébe újak kerüljenek: nem is tudják, hogy hinni egy ügyben mást is jelenthet, mint holmi unalmas naivitást vagy üres elvekbe való, görcsös belekapaszkodást. Ha az Optimistákban vitatkozom valamivel, akkor ezzel vitatkozom, de még-inkább azzal a Tanácsköztársaság-képpel, amely lárvaszerűvé sminkeli egy korszak arculatát – sajnos, az iskolai oktatásban is –, s így mit sem tesz felfoghatóvá e korszak valódi nagyszerűségéből.
– Ezután a Hajnali háztetők került sorra. Ottlik Géza műveiből nem egy bizonyos ügybe vetett hit sugárzik, hanem valami más: különös otthonlét archetipikus ügyekben, egyáltalán az életben. Persze a célirányos társadalmi küzdelmek sem szervetlen, kései jelenségek az emberi világban, de Ottlik ezeket nem emeli ki az Egészből, ön másképpen látja?
– Ottlik prózája ugyanolyan fontos nekem, mint, mondjuk József Attila költészete, csak egyes pillanatokban adódik úgy, hogy az egyiket fontosabbnak érzem a másiknál, mint ahogyan megesik az is, hogy éppen Dosztojevszkij művészetét látom fontosabbnak bárki másénál. Ottliktól először az Iskola a határont olvastam, mondhatni, még gyerekként. Azóta sem bírok ki három évnél többet, hogy újra meg újra el ne olvassam, s mindig új oldaláról ismerem fel benne azt, amiért elő szoktam venni. Hasonlóan beszélhetek a legutóbbi Ottlik-könyvről, a Prózáról. Ha valaki fuldoklik a környező világ szörnyűségeitől, de nem annyira, hogy már olvasni se tudjon, tehát ha át tudja adni magát az Ottlik-szövegeknek, túlemelkedik a szörnyűségeken anélkül, hogy illuzórikusán feledné őket. Az élet hagymázos kuszasága, rettenetes ellentétei, szomorúsága helyett itt az élet megrendítő egyszerűsége mutatkozik meg: a szövegben helyrerázó, megemelő áramok futnak. Minden elrendeződik: látjuk, hogy élünk, hogy meg fogunk halni, hogy minden abbamarad, hogy valamiképp mégis minden folytatódik. . . hogy az ember élete a végtelenből való, és ami jó – meg jó volt – az életében, s ami valahogyan össze is fűzi másokkal, lényegesebb, mint az, amiből a zavarodottságai, idegenségei és pokoli félelmei származnak. „Élünk és meghalunk” – mondja a sláger is. Ottliknál alapközhelyek válnak érzékivé, világítódnak át művészi igazsággal, s lesznek egyszerre sokrétűek és pontosak. Megnyugszunk tőlük és erőre kapunk.
– Ön azonban filmet is készített az író egyik műve alapján. Milyen filmes lehetőségek izgatták ebben az Ottlik-könyvben?
– Először nem ezt, hanem a Prózát, ezt a regényszerű szöveggyűjteményt képzeltem el filmként. A film nagy montázsként állt előttem, amelynek különféle elemei egyszercsak beszédessé válnak egymás által s amelyben minden együtt hat, mint az életben, ahol nem rostokolhatunk egy részigazságnál, mert elsodor ennek ugyanúgy létező ellenkezője. Egy ilyen film jellege páratlan módon olvadna össze magának a rendezői tevékenységnek a jellegével. A rendezés állapota ugyanis olyanféle sztereó-metrikus létállapot, amelyben az ember egyként figyel mindenre, a megvilágításra, a főszereplők öltözetére és hanghordozására, a leghátul álló statisztára és így tovább. A Próza filmtervét aztán elvetettem. Egy ennyire sajátos (kísérletinek minősülő) nagyjátékfilmre a mai körülmények között szinte semmilyen igény nincs, rendezőjének igényén kívül. De Ottlik hozzájárulásában sem nagyon reménykedhettem volna. Korántsem én vagyok az első, aki az ő valamely írásából kívánt dolgozni, s az, hogy végül is én készíthettem az első Ottlik-filmet, nagyobbrészt véletlen. Öt éve történt először, hogy Ottlik engedélyt adott egyik műve adaptálására: a Hajnali háztetőkről van szó. Nemeskürty István, a Budapest Stúdió akkori vezetője, nem is tudom, mióta fáradozott már ezért. A siker a későbbi film dramaturgjának, Fakan Balázsnak is nagyban köszönhető; ő régen él Ottlik közelében. Csakhogy hamarosan kimerült a stúdiókassza, s a forgatás csak akkor kezdődhetett meg, amikor a Budapest-Stúdió Hanák Gábor vezetésével újjászerveződött.
A Hajnali háztetők nem önmagában, hanem mint egy életmű része izgatott. De hát Ottlik örökösen ugyanazt írja: a Háztetők, az Iskola, a novellák, a Próza és a Buda, amin most dolgozik – mindez valami Egy. Egymás átírásai, egymás előzményei és folytatásai. Az életmű minden ágában ott vannak például az Iskola motívumai, csak az idősíkok fénytörései mások. Vagy megfordítva: a Háztetők alaptémája Ottlik más műveiben is hangsúlyos téma. Arra a gyerekkori eredetű barátságra gondolok, amely Bébét, a festőt, az író regénybeli alteregóját fűzi össze egy megbízhatatlan fráterrel (egyébként pancser-festővel), Halász Petárral. Szerelmi erejű baráti kapcsolat az övék, ugyanakkor tartósabb sok szerelemnél. Az ilyenfajta barátságok titka régóta foglalkoztat, nem egyszerűen azért, mert hiányzik az életemből, hanem azért is, mert mintha már mindenkiéből hiányozna: emberi kapcsolataink összességét olykor képtelenül szegényesnek és kicsinyesnek látom.
Különösen érdekes, hogy Bébé és Halász ellentétes alkatok, máshoz van tehetségük, de annak idején a katonai iskolában együtt, hasonló módon tudtak meg valamit az emberi lények létközösségéről. Erősen különböző mivoltuk nem elidegeníti őket egymástól, hanem mozgásban tartja barátságukat. Nem az nyom a latban, hogy Bébétől távol áll Halász jelleme (ahogy mondani szoktuk: jellemtelensége), s nem is az, hogy Halász könnyedén elárulja azokat, akik szeretik. Az számít, hogy Bébé és még valamelyest Halász is meglátta és látja a másikban – valóban a másikat, a megismételhetetlent. Ha Bébének Halász egyes vonásai utálatosakká válnak is, ha tíz évig nem találkoznak is, mindegy: amikor megint látják egymást, érzik, hogy barátok. Halász gátlástalan és nem is igazán nagyszabású, de nem is csökevényes vagy tönkre-deformálódott személyiség, hanem a maga módján teljes. (S ki tudja, talán a mihasznáknak is van valamilyen titkos-fontos szerepe a világban.) A Halászhoz hasonló, aljasságokba keveredő, bámulnivalóan nyugodt és ügyes linkeknek nem keresem ugyan a társaságát, de előfordult már, hogy ilyen emberben is megláttam valamit, amihez képest keveset számít az, ami viszolyogtató a típusban, s amit netán az illető ellenem elkövetett. Innen már csak egy lépés és megint a hit kérdéséhez jutunk: tevékenykedni, önmagam maradni csak úgy tudok, hogy a közhelyeket feloldó érzelmeim-képzeteim vannak a környező társadalom legjobb lehetőségeit illetően. Az én fogalmaim szerint ez a hit. Semmi okom nincs tehát elvetni a hitet, bár meglehet, borzasztó az, ami körülöttünk és velünk történik.
– Az Ön filmje kevésbé koncentrál a főszereplők barátságára, ..mint a regény, és sokkal nyomatékosabban hangsúlyozza e barátság társadalmi-politikai körülményeit, legalábbis ami az ötvenes évekbeli keret-cselekményt illeti. Nem ellenkezik ez a könyv írójának szemléletmódjával?
– 1956-ban, egy évvel a Háztetők könyvmegjelenése előtt, s már tizenkét évvel azután, hogy a regényt a Magyar Csillag folytatásokban közölte, Ottlik hozzáírt két keretfejezetet. Az eredeti írásból főfejezet lett, ezzel a címmel: 1936; a hozzáírt részek közös címe: 1956. Nos, igaz, hogy az 1956-os fejezetek sem „ötvenhatról” szólnak elsősorban, s nem az ezt megelőző időszakról. Csakhogy amit egy minden porcikájában személyes irodalmi szövegben félmondatok is jelezhetnek, sőt megragadhatnak, az sokkal nyilvánvalóbb ábrázolást kíván a filmvásznon. Innét csak az fogható fel világosan, ami az irodalmi szöveghez képest vastag kontúrokkal jelenik meg. Ahogyan a gimnáziumi vicc-példázat mondja: az egyiptomi sírokban nem találtak drótot, de ebből nem következik, hogy az Óbirodalomban ismerték a drótnélküli távírót. Ami a regényszövegben értelmes hiány, vagyis valójában maga is egyfajta tartalom, az a filmben valamilyen lapos semlegesség hatását keltené, inkább csak üresség volna. Bébé és Halász kapcsolata csak úgy jelenhet meg filmen, ha az a közeg is hangsúlyosan megjelenik, ami deformációval fenyegeti kettőjük viszonyát. Ennek a barátságnak van valami köze ahhoz a magyar szellemiséghez, amely a Nyugat című folyóirat létrejötte körüli időben öltött formát, aztán a második világháború előtt a fasizálódás idején is erős tudott maradni, sőt méginkább fölfénylett. Ez odavan, de nem a háború pusztította ki igazán, hanem a háború utáni nyolc év fokozatosan előretörő rossz folyamatai. Ettől képtelen voltam eltekinteni.
A forgatókönyv írása csataszerű vitákban zajlott. Ottlik Géza elvitte egy hétre az általam írott első változatot, javított, beleírt, kihúzott, szidalmakkal árasztott el, akkor jöttem én megint, s a csata csak a film elkészülte után csillapult. Ez a verejtékes közös munka nekem szörnyen szép élmény volt. A vita lényege egyébként abban állt, hogy Ottlik csakis a regényt akarta a film alapjául, én viszont az életmű irányába tágítottam ki a forgatókönyvet, amire főleg az ötvenhatos keret-cselekmény feldúsítása adott módot. Így jutott jelentős szerephez a forgatókönyvben Márta, Bébé felesége, aki a most készülő regény, a Buda egyik kulcsszereplője. Ottlik jónéhány részlet kihagyásáért küzdött, például ellene volt az ÁVH-sok szcénájának. Először azt hittem, azért, mert hamisnak ítéli az általam írott dialógusokat. Aztán rájöttem: attól fél, hogy nagybetűs Ávósok szerepelnek majd a filmen, holott neki semmi köze nincs elvont típusfigurákhoz. Amikor aztán látta, hogy a megvalósult epizódban nem jelképek játszanak, megbékélt a jelenettel.
Más kérdés, hogy én magam éppúgy kudarc-érzéssel szemlélem az elkészült filmet, mint minden filmemet: az eredeti elképzelés – a tökéletes „belső forma” – és a megvalósult forma sohasem egyezhet egészen. Mégis, bár az egész világ filmművészete idestova húsz éve totyog egyhelyben, talán sohasem éreztem ennyire nyűgnek s ilyen erős nyűgnek a megkövülő hazai film-köznyelv szuggesztióját (őszinte tisztelet az ezen túlemelkedőknek), mint most, az Ottlik-film forgatásakor. Jó lenne föltámadni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/02 19-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5600 |
