Zsugán István
– Bő két és fél év telt el azóta, hogy legutóbbi filmje, a Napló gyermekeimnek bemutatása alkalmából „hivatalosan” – tehát a nyilvánosságnak szánva – beszélgettünk. (Filmvilág, 1984/5. szám.)
– Eléggé elkésetten. Az a film ugyanis 1981-ben készült el. Három évig dobozban volt. . . De meg kell mondanom őszintén, hogy amíg „nem létezett”, én sem akartam beszélni róla. Sem a kinevezett „mártír”, sem az úgynevezett „hőzöngő” szerepet nem szeretem. Ha egy film megáll a lábán, egy-két-három év sem árthat meg neki.
– Engedje el, hogy „tiszteletköröket fussak”; vagyis hízelgő modorban fölsoroljam, hol-mindenhol mutatták be, aratott sikert – nyert fesztiváldíjakat – ez a filmje azóta. Inkább arról kérdezem: időközben mit csinált?
– Erre a kérdésre válaszolhatnék ingerülten is; de inkább igyekszem tárgyszerűen. Műveltem a szakmámat. Elkészítettem itthon a Délibábok országát; finn produkcióban Az idegen című játékfilmet; és az UNESCO megbízásából az Ave Maria című dokumentumfilmet. Szóval dolgoztam.
– Nem akarom provokálni, de az említett, „köztes” filmek közül a Délibábok országait láthatta a hazai közönség; s az a film, finoman szólva, nem aratott sikert; úgy is mondhatnám: egyértelműen megbukott. . .
– Ha a kérdése csak provokáció, akkor azt felelem, hogy öt-tíz év múlva majd a maga helyére kerül ebben a mi mai, nagyon is labilis értékrendünkben. De ha érdemben beszélünk a történtekről, akkor – ma már, hogy leforgattam az új filmemet –, megmondhatom: szerintem se volt jól sikerült film. Annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy akad benne tíz-tizenöt olyan képsor, amit ma is, és mindig is vállalni fogok. . . Valószínűleg többet igyekeztem belezsúfolni, mint ami „lejött a vászonról”. . . De ha már rólam kérdezett, mint filmcsinálóról, elmondhatom, hogy skizoid állapotban éltem akkoriban. Készen volt a Napló című filmem, dobozban; ami tehát volt is, meg nem is. Se sikert nem arathatott, se meg nem bukhatott. Márpedig bármiféle film csak akkor kezd élni, ha konfrontálódik a közönséggel. E találkozás során csúfosat bukhat – de attól még lehet remekmű is – ; avagy „mennybemehet” a kritikánál és a közönségnél is (és attól még lehet vacak) ; – de ha egy filmnek nem adatik meg az a lehetősége, hogy a közönség (kritika?) próbáját kiállja, az az állapot a készítőjére mindenképpen frusztrációs következményekkel jár. . . Nekem – és tudtommal nemcsak nekem – véletlenül voltak már hasonló tapasztalataim: a Déry Tibor Húszévesen meghalni című kisregényéből tervezett filmemet az első forgatási napon állították le; és később is előfordult, hogy utólag kellett kivágnom jeleneteket más filmjeimből. De az a tudat, hogy van egy kész filmem – amely ráadásul a legszemélyesebb ügyemről, saját magamról szól –; és még sincsen; pontosabban úgy kell tennem, mintha nem volna... Szóval ezt a lelkiállapotot nem kívánom senkinek. Reméltem azonban, hogy a film körüli hercehurca csak nem fog túl sokáig tartani – mert biztos vagyok benne, hogy bármilyen film „bedobozolása” csakis árthat mindenkinek: akár egy tökéletes fiaskó is „remekművé” mitizálódhat, ha bedobozolják; nem is beszélve a készítőjéről, aki krisztusi pózba merevedik –; szóval úgy döntöttem, hogy inkább dolgozom. Régóta nosztalgia élt bennem az orosz klasszikusok iránt. S minthogy ilyesmit senki soha nem várt tőlem, gyorsan leforgattam a magam Gogol-vízióját: a Délibábok országát. Ami a kritikusoknál akkorát bukott, hogy. . . Valószínűleg azért is, mert semmiféle előre elkészített skatulyába nem fért bele. De hogy a közönség bizonyos része mégis fölfigyelt rá, azt az bizonyítja, hogy még így is több mint négyszázezren nézték meg Magyarországon.
– Nem gondolja, hogy ez az előző, „harciasan feminista” mezben nemzetközi sikereket aratott filmjeinek afféle „lecsengése”, utórezgése volt?
– Ostobaság! Hagyjanak már békén végre ezzel az úgynevezett „feminizmussal”. Túl azon, hogy magánéletemben mindig is hitves, feleség voltam és vagyok – naponta mosok, főzök, takarítok, fölmosok –, és most már többszörös nagymama is lettem (az előbbieknél talán még „rabszolgaibb” minőségben; – amit néha durcásan, de alapvetően szívesen vállalok); – szakmai pályámon elég élesen, talán elsőkónt éltem meg a legkülönfélébb kiközösítéseket – a másságom miatt.
– Kiközösítéseket?... De hiszen szinte mindig „a csúcson” volt: gyakorlatilag mindazt elérte, amit egy filmrendező-nő ma a világban elérhet...
– Elérte a fene (hogy arcátlanul profanizáljam Arany Jánost). Szóval. Eleinte érdekesnek hatott, hogy létezik mifelénk egy nő, aki filmrendező; és mégis tud olyan (vagy éppen nem olyan, de szakmailag az átlagnál legalábbis nem alacsonyabb színvonalú) filmeket leforgatni, mint a férfikollégái. Később elkészült az Örökbefogadás, amit valami furcsa módon Keleten és Nyugaton egyformán kedveltek, néztek, vitattak, értékeltek. Csak azután érkezett a feminizmus világ-divatja, ami engem magába szippantott; – annak ellenére vagy azzal együtt, hogy filmjeim gondolkodásmódja, stílusa, világlátása már azelőtt egy jó évtizeddel kialakult és semmit se változott. A bulvársajtó ezt elnevezte „világsikernek”, ami a divathullám taraján „utolért”. Azután megjelent a mozivásznon a Napló; és mindenki – több kollégám is – rácsodálkozott, hogy jé, ez a nő tudja a szakmát, képes gondolkozni, netalán a történelemben is járatos. . . Szóval megszoktam, hogy mindig szélsőséges nézőpontokból vagy úgynevezett „elvárásokból” ítélnek meg. Ez ma már alig zavar; legfeljebb a kíváncsiság szintjén érdekel. Ha sikerülne megcsinálnom megálmodott filmemet Anna Karenina utolsó napjáról; – akkor talán még kíváncsi volnék, hogy ki hogy reagál rá. . .
– Attól tartok, beszélgetésünk során kissé túl messzire kanyarodtunk attól, ami a konkrét témánk : a Napló, szerelmeimnek című új filmje. . .
– Végre, arra is rákérdez, ami most tényleg és kizárólagosan érdekel. Fogalmam sincs, „művészileg” milyen lesz a film, de hogy engem ez foglalkoztat mindenek előtt és fölött, az biztos.
– Nem mindenki tudja, hogy önéletrajzát folytatja filmen. Lexikonokból is megtudható, hogy édesapja, Mészáros László szobrászművész a magyar progresszív avantgard egyik legígéretesebb ifjú tehetsége volt (akkori növendéktársai, barátai között nincs helyünk mindet felsorolni Derkovitstól Moholy-Nagy-on át Amerigo Totig), aki a számára fölkínált itáliai ösztöndíj után a Szovjetunióba ment, azon belül is Kirgíziába, azt remélve, hogy ott rátalál „a magyarok őshazájára” a jellegzetesen magyar karakterológia őstípusaira. . . Alapítója volt a Frunze-i Képzőművészeti Akadémiának, amikor – koholt vádak alapján – 1938-ban letartóztatták, és. . .
– Azóta nekem se sikerült megtudnom róla semmi érdemlegeset; természetesen azon túl, hogy – holtában – már az ötvenes évek végén rehabilitálták, mint a sztálini koncepciós perek egyik áldozatát. . . Azóta az ő szobrait fölállították itt-ott-amott; sőt már róla is készült szobor; – de számomra nem maradt más belőle, mint az örökké eleven hiánya.
– Az apa-keresés, az apa-hiány. Ez a motívum mintha minden filmjében jelen volna.
– Természetesen. Együtt a hazakereséssel. Tulajdonképpen utólag jövök rá, hogy már csitri-korom óta mindig az érdekelt, mi miért történik velem és körülöttem.
– És könnyen rájött?
– Dehogy. Sőt. Az se volt egyszerű folyamat, míg rájöttem, hogy magyar vagyok. Mostanában divatos kifejezés az „identitás-keresés”. Nos, én ezt aztán igazán megéltem. (Erről próbálok beszélni a Napló II. részében.) Volt egy kamaszlány: árva; se nem magyar, se nem orosz, örökbefogadás révén hazakerül Budapestre, ahol. .. dehát ezt tudja, aki látta a Napló első részét.
– Amely 1950-ben fejeződik be, pontosabban ott szakad félbe, a „Rajk-per időszaka” címszóval közismert periódusban ...
– Abbamaradt csak a történet, mert tudtam, hogy meg akarom és meg fogom csinálni a folytatását. Eredetileg is trilógiának szántam : magamra eszmélésem óta az volt a vágyam, hogy valami olyasmit csináljak filmen, mint az irodalomban a családregény. Amelyben a történetek folytatódnak, a szereplők visszatérnek, ilyen vagy olyan átalakulások után, ilyen és amolyan történelmi és magánéleti tapasztalatokkal gazdagabban vagy megterhelten... Furcsa talán, de elmondom. New Yorkban ültem egyik barátomnál, délután a kertben, iszonyú hőség volt (az említett Ave Maria című lírai dokumentumfilmen dolgoztam), és végiggondoltam saját filmjeimet... Rájöttem, hogy egyetlen dolog van, amit minden pályatársamnál jobban tudhatok filmen megcsinálni: ha elmondom mindazt, ami velem történt. Ha őszintén elmesélem mindazt, amit megéltem... Volt egy kamaszlány, aki se nem magyar, se nem orosz, nincsen családja, s bár érzelmileg kötődik Magyarországhoz, de cirill betűkkel tanult meg írni. Keresi saját magát; akár még az ön-árulást is vállalja, amikor visszamegy nevelőanyjához, mert annak befolyásos kapcsolatai révén kijuthat Moszkvába ösztöndíjasnak; s mert ez az egyetlen lehetősége, hogy valóra válthassa, amire gyerekkora óta vágyik: filmrendező lehessen. . . Súlyos kompromisszum, amit vállal; szinte hasonlítani kezd gyűlölt nevelőanyjához, annyira, hogy még a környezetében élők is félni kezdenek tőle; – de sose lesz tudatos karrierista. . . Szóval a legkeményebb Rákosi-korszakról szól a Napló, szerelmeimnek; arról az 1950–53 közötti időszakról, amit magyar film még nem érintett meg igazán. A korabeli filmhíradó három percében tízszer hangzott el Sztálin, hatszor Rákosi neve; egy egészen speciális nyelv és speciális életforma alakult ki; s akkoriban formálódott meg az alapja sokminden olyan bajunknak, aminek terhét máig is nyögjük. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, e mechanizmus kialakítóit közelről, belülről ismertem; – rájöttem, hogy nem érdemes másról filmet forgatnom. Ha úgy tetszik, egy generáció története a Napló, szerelmeimnek; – illetve mégsem, mert én – sajátos helyzetem következtében – egyik generációhoz sem tartoztam igazán... Olyasféle ostobán ösztönös csitri voltam, mint a filmbeli Juli. Egy kamaszlány, aki rájön, hogy az apját ártatlanul meggyilkolták, aztán rehabilitálták, de sírja máig sincsen; – tudja azonban, hogy tovább kell élnie egy olyan országban, amit a magáénak vall... Erről szól a film utolsó jelenete, amely 1956 októberében játszódik: Juli szinte hisztérikusan kiabálja a moszkvai magyar követségen: „Engedjenek haza, mert az a hazám...” Az olyan alkotó a példaképem, aki az érettség bizonyos fokán képes önmagával szembenézni; a saját életébe, múltjába is merészel mélyen belekotorni; föl meri mutatni a hiteit, a szenvedélyeit, a szerelmeit, de a gyengéit, a gyávaságait is. Annak idején azért is szerettük annyira a 8 és 1/2-et, mert arra szolgált példaként, hogy ha valaki képes ilyen viviszekciósan kegyetlen őszinteséggel beszélni önmagáról, ezen az úton eljuthat akár az Amarcord vagy a Fanny és Alexander mélységeiig. Ez az a filmkészítői magatartás, amely most már – túl az ötvenen – kizárólagosan érdekel; ezért szerettem például – sokakkal ellentétben – Huszárik Zoltán Csont-váryját is: mert szenvedve kigyötört magából olyan alapigazságokat a világról, az ahhoz való személyes viszonyáról, halálról, szerelemről, szexről, amit rajta kívül senki más nem tudhatott. Állandóan szembenézett önmagával, abszolút könyörtelenül.
– Alighanem profán közbeszólás lesz, de ha már úgyis ilyen csapongó ez a beszélgetés, talán megengedhető. Az úgynevezett „60-es évek” az utóbbi időben olyan sok filmi visszaemlékezésnek is a témája volt, hogy sokak véleménye szerint már-már „agyonnyúzott lemez”. . .
– Szerintem erről a korszakról nemhogy sokat – nagyon is keveset beszélünk. Biztos vagyok benne, hogy – egyebek között – művészeti életünk mai strukturális problémái is valahol ott gyökereznek. Csak hogy egy egészen „jelentéktelen”, saját szakmámból vett példát idézzek: vajon miért van az, hogy a filmgyártásban ma is a rendező és a színész a legrosszabbul megfizetett alkalmazott, noha rajtuk múlik minden? . . . Nyilván azért, mert az akkoriban elhatározott ostoba egyenlősdi-játék következményei máig hatnak. Miért van az, hogy például egy Tolnay Klári formátumú színésznő a háború előtt egyetlen filmszerep gázsijából meg tudott élni legalább egy évig; – később viszont rohannia kellett a színházból a rádióba, a tévébe, a szinkronba ahhoz, hogy a napi rezsijét megkeresse?... Aztán várja el valaki, hogy valóban intenzív alakítást produkáljon a filmben az a színész, akit napi három órára sikerült úgy-ahogy egyeztetni. Dehát ezt már annyiszor elmondta mindenki, hogy a könyökünkön jön ki. Témánkhoz annyiban kapcsolódik, hogy ez is az úgynevezett „50-es évek” öröksége. És ezek az évek túlságosan közel vannak ahhoz, semhogy történelemként kezelhetnénk őket. Számomra esetleg Jeanne d’Are története lehet történelem. De nem az, ami az 50-es években történt velem, velünk, körülöttünk. Mert annak a struktúrának a maradványai ma is jelenvalóak. Ha egy magyar film az ötvenes évekről beszél – és nemcsak arról, hogy volt néhány koncepciós per –, nekem az is eszembe jut, hogy hány másik, közvetlenül nem érintett ember is belehalt közben pusztán abba, hogy gondolkozott. Se politikus, se gazdasági szakember nem vagyok; filmrendezőként egyszerűen megpróbálom fölidézni azt, amit megéltem. Egy butácska, de konok lány történetét mondom, aki 1950-ben elhatározza, hogy filmrendező lesz – és a kamera objektívja révén fokozatosan rányílik a szeme az objektív valóságra. S mindez egy olyan szituációban, ahol „belül” is van – hiszen gyámanyja révén bejáratos a rendszer irányító köreibe –, meg „kívül” is, hiszen a kamera nem a vágyakat és szólamokat rögzíti, hanem azt, ami van.
– Ön valóban különleges szituációkat élt meg: az ötvenes évek hatalmasságait kamaszlányként közelről ismerte (amint erre nemcsak életrajzából, de a Napló első részéből is következtethetünk); azután könyörtelenül éles portrékban idézte meg őket. Sohasem zavarta ennek, az egyszerre „belül is – kívül is” állapotnak a skizofréniája?
– Az efféle alkotó skizofrénia az irodalomban régóta természetes: hogy valaki megírja a saját biológiai, pszichológiai, társadalmi állapotjelentését. Krúdytól Thomas Mannig vagy József Attilától Pilinszky Jánosig, Nagy Lászlóig – hogy szemtelenül nagy, utolérhetetlen példaképeim közül soroljak néhányat –, mind ezt a kreatív tudathasadást példázzák. De függetlenül a tehetségtől vagy az említettek zsenialitásától, minden művész alapszándéka, hogy saját magáról valljon. Minél merészebb, annál mélyebbre hatol önmagában. Akadnak egyébként – például a filmszakmában is – olyan szerencsések, akik kétféle képességgel bírnak: profi módon el tudnak készíteni bármit – ha úgy tetszik: gyakorolják a szakmájukat –, s így néha-néha alkalmuk nyílik rá, hogy végrehajtsák magukon azt a bizonyos élveboncolást. Ilyen például Bergman, aki irigylésre méltóan profi módon leforgatta a Varázsfuvolát – és elkészítette a Suttogások és sikolyokat; vagy Fellini, aki a Casanova mozi-profizmusa és a 8 és 1/2 vagy az Amarcord mélységei-magasságai között él és dolgozik. Ezek persze túl magas mércéi a filmrendezésnek. De az embernek tudnia kell, hogy mi az alapvetően fontos a számára. Nekem: megpróbálni elmondani három vagy négy részben, a lehető legőszintébben, mindazt, ami velem történt.
– Három vagy négy részben?
– Igen, mert a Napló, szerelmeimnek az általam tervezett családregény második darabja. 1956 októberében fejeződik be, pontosabban félbeszakad. 1956 októbere: egy önálló film lesz; a „regény” következő fejezete. A negyedik rész: a hatvanas évek kora; az az időszak, amikorra főhősöm, Juli, már nagyjából megtudta, hogy mi az igazság, és az a feladata, hogy ezzel az igazsággal együtt kell élnie. Ez lesz – művészileg is – a legnehezebb. 1956 őszéről igazmondó filmet csinálni viszonylag könnyű volna. De az utána következő szakasz, a legmaibb mába vezető – már igazi kihívás. Ahhoz át- (és túl-) kell élni mindazt, amit például én végigéltem az Eltávozott nap 1968-as bemutatójától a Napló 1984-es mozi-premierjéig – és amit átélek majd addig, amíg vásznon láthatom ezt a negyedik részt is.
– Nem gondolja, hogy kissé megalomániás? Miközben a mozi világszerte válságban van, s a hazai filmgyártás anyagi lehetőségei is egyre szűkülnek, vajon lesz-e elegendő néző, aki kíváncsi arra, hogy mi történik filmes „családregényének” főhősével, ezzel a furcsa, durcás öntudatossággal magát kereső Julival ?
– Ez nem filmes probléma. Pénz és propaganda függvénye, hogy egy tisztességes filmet hányan néznek meg. A Napló második része – sikerüljön bár jól, közepesen vagy rosszul művészileg – százezer nézőt biztosan behoz a moziba. És akkor már „megérte” az árát: mert annyi embert gondolkozásra késztetett. Rambo-típusú filmet csinálhat valaki pénzért, cinizmusból, és azzal ideig-óráig milliókat butíthat – de én remélem, hogy a nézők között mindig lesz olyan tíz-húsz százalék, aki kíváncsi arra, mi történt az anyjával, az apjával. . . Ami pedig az ilyen pénzügyi kérdéseket illeti: ezekhez nem nagyon értek. De azt tudom, hogy ha például Makk Károly Egymásra nézve című filmjét eladják harminc külföldi országba, az pénzügyileg is hoz annyit, hogy megvehessenek belőle egy-két Rambót vagy E. T.-t.. . Ismétlem azonban, hogy a moziforgalmazás pénzügyi bonyodalmaihoz nem értek, ezért az erről folyó vitákhoz nem is akarok, nincs is jogom hozzászólni.
– Térjünk tehát vissza beszélgetésünk apropójához : a Napló második részéhez. Durván leegyszerűsítve a kérdést: kit tekint remélt, ideális nézőjének?
– Természetesen mindenkit. De nem utolsó sorban az olyanokat, mint a főszerepet játszó Czinkóczi Zsuzsa. Tizenkilenc éves lány – bocsánat: feleség és anya –, akinek halvány gőze sincs arról a korról, amelyről a film szól; szinte nem is hallott róla; mégis a veleszületett tehetsége révén olyan Julit játszik el a filmben, amiben egykori önmagamra ismerek. Egészen más körülmények között él, mint a film hősnője – csirkéket belez és csomagol Kecskeméten egy baromfiüzemben –, és egyáltalán nem biztos, hogy színésznő lesz belőle. De a génjeiben hordoz bizonyos alapvető kódokat. Ösztönösen tudja, mi igaz és mi hamis; ki hazudik és ki mond igazat. Valahányszor megkérdezem, miért undok – vagy miért kedves – ehhez vagy ahhoz az emberhez, nem tudja megmagyarázni, de az ítéletei, mindig tűpontosak. Olyan tökéletes biztonsággal érzi át azokat az élethelyzeteket, amiket az ő megszületése előtt majdnem három évtizeddel én átéltem, hogy meggyőz róla: nem valamikori történetekről van szó, hanem a legmaibb máról. Voltaképpen az ő – a mai tizen-huszonévesek – sorsáról... És még-valami arról, hogy miért gondolom aktuálisnak ezt a filmet, amely ugyebár az állítólag történelembe veszett és már-már unos-untig tárgyalt ötvenes években játszódik. . . Nos, mostanában világszerte a videóklip a divat. Dehát hány divat jött és ment csak az ón életemben is?... Az egyik unokám tegnapelőtt azt kérdezte: mi az a Beatles?... És közben –mellesleg? – pontosan ráérzett, hogy aznap ki mondott neki igazat és ki hazudott, vagy – legyünk megengedőek – „csak” mellébeszélt. Nos, én tőle – tőlük – igyekszem tanulni ; és nekik filmet csinálni. Ezt a filmet kell megcsinálnom. Igazat kell mondanom, könyörtelenül, akár a magam rovására is. Ha a családom, a hozzátartozóim fenntartására pénzt akarok keresni, azt megtehetem külföldön: tudom a szakmámat annyira, hogy bármiféle forgatókönyv-megfilmesítési feladatot profi módon abszolváljak. Ezt rengeteg filmrendező tudja a világban. De a Napló az a film, amit csakis én tudok megcsinálni; méghozzá itt és most. És meg is fogom csinálni – a folytatását is. Szakmabeli ellendrukkereim állítólag azt mondják a filmjeimről, hogy olyan „tenyeres-talpasok”; és hogy én csak úgy jövök, és beletenyerelek a közepébe valaminek, amit ők megpróbálnak rendkívül rafinált módon körüljárni, mint macska a forró kását; igyekeznek parabolákba, allegóriákba meg más istencsudájába csomagolni. Ehhez én nem értek; de nem is akarok érteni. Mondom a magamét – ha úgy tetszik: gátlástalan őszinteséggel – arról, amit megéltem. És abban reménykedem, hogy mindig akad a világban néhány ember, akit az őszinte emberi szó érdekel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/02 15-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5599 |
