Sára Sándor
1764 Báró Siskowitz, Mária Terézia altábornagya Mádéfalván a határőrség ellen tiltakozó székelyek közé lövet. Több száz halott marad a helyszínen, több ezer menekült fut Moldvába.
1775 Bukovina török uralom alól osztrák uralom alá kerül. Hadik András, a haditanács elnöke letelepíti a bujdosó székelyeket.
1776 Istensegíts, Fogadjisten,
1785 Hadikfalva, Józseffalva,
1786 Andrásfalva megalapítása.
1882 A bukovinai székelyek egy részét Magyarországra, az Al-Duna mellé telepítik: Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe.
A századforduló körüli években Arad, Hunyad, Temes, Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegye egyes falvaiba kerülnek bukovinai székely családok, sőt Kanadába és Brazíliába is (Székelyföld, Eszterháza, Boldogasszonyfalva).
1919 Bukovina román fennhatóság alá kerül.
1941 A bukovinai székelyek egy része elszökik, a többieket ki- és áttelepítik Romániából a Jugoszláviától Magyarországhoz visszacsatolt Délvidékre: Szabadka, Újvidék és Topolya környékére, a dobrovoljácok helyére.
1944 Bácskából a visszatérő szerbek elől el kell menekülniük, a háborús telet a Dunántúlon: Fejér, Győr és Zala megyékben vészelik át.
1945 Tolna és Baranya megyékben helyezik el őket a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba.
1950 Az első téesz-szervezés és a beszolgáltatás gyötrelmes éveinek kezdete.
1959 A második téesz-szervezés.
1962 A konszolidáció kezdete.
Egy hányatott sorsú népcsoport történelmének főbb dátumai Közép- és Kelet-Európa újabb kori népvándorlásának útjelzői. Sára Sándor többrészes filmeposzában mintegy százan idézik fel a bukovinai székelység emlékeit, a régmúlt s a félmúlt eseményeit. E vallomásokból idézünk.
Sebestyén Ferenc
Hallottam a Mária Terézia ideji veszedelmet, akkornat Mádéfalváról s a környékitől akkor üdőbe egy háborút indítottak, és ezeket az ott lévő magyarokot kényszerítették a háborúba. És ezek azt mondták, hogy ők elmennek, de csak a határig. A határt megvédik, de ők a határon túl nem harcolnak. És akkor ezért lett ott egy nagy lázadás Erdélybe, Csíkba, s amit ezek megtagadtak, hogy a határon túl nem mennek harcolni, akkor kiűzték őköt onnat bé Moldvába, román bá..., szóval Moldvába, valamelyik tájra. S aztán hát ott vótak valameddig bémenekülve. Ott azok a bojárok ellátták. Ennivalót adtak, biztos dogot es adtak nekik. Mert hát ott a legtöbb e. vót, ilyen grófok, és akkor ott dolgoztak. Na aztán hát hogy melyen módon csinálták azt, hát ugye én akkor még, mondjuk, nem is vótam, csak hallani hallottam. Hogy aztán vót ott egy Hadik András nevű tábornok, vagy mi vót, hát aztán akkor ott tervezték, hogy Bukovinába vannak olyan területek, olyan üres területek, hogy oda lehetne népet telepíteni. Hát akkor az ő jóvoltyából ott kinézték térképen, hogy hol lehet, hol nem lehet. Istensegíts vót az első vagy Andrásfalva, s akkor úgy lett Hadikfalva, s úgy sorozatoson gyűjtötték oda az embereket onnat Romániából.
Bukovinában születtem, Andrásfalván. Nyolcan voltunk testvérek, én voltam a legküsebb. Édesapámtól elmaradtam nyolcéves koromban. Akkor meghalt az édesapám. Hát a bátyáim mind meg voltak nősülve, mind külön vótak, külön házikó vót nekik. Gergő bátyám – hát ő vót az előttem való –, ő még ott vót a szülőháznál, és egy nőtestvérem, Kati. Hát úgy éltünk, ahogy a Jóisten engedte. Aztán kitört a 14-es háború, akkor négy bátyámat egyszerre vitték a háborúba, meg Gergő bátyám is már bé volt sorozva katonának, tavasszal úgy volt, hogy ősszel bérakkol katonának, dehát mivel hogy a háború megindult, akkor úgy Péter-Pálkor ő es kellett menjen a háborúba. Hát akkor maradtam csak a Kati testvéremmel és édesanyámmal, hárman. Hát elég, elég nehéz vót, mert ugye a férfiakat, nemcsak a bátyáimat, hát másokat es, elvitték mind, a háborúba kellett menni. Hát vót egy kis födünk, vót két csikó. Dehát én még fiatal vótam, hogy nemigen tudtam még annyira kocsiz-ni. Hogy már ugye szántani kellett, vetni kellett, később aratni, hordani, mindenféle munkát végezni. így teltek a napok, az üdő, és növekedtem én es. Hát aztán letölt a háború, a négy esztendő, akkor a bátyáim hazajöttek egészségesen. Kettő vót orosz fogságba, egy oda is maradt, Jóska bátyám, a legüdősebb bátyám.
Mivel hogy vesztes állam vót az akkori magyar, Romániának adták Bukovinát. Hát akkor megváltoztatták a falunak es a nevit. Mert vót ott öt magyar község: Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva – ezek voltak a magyar községek, és magyar nevek a falunak.
Hát akkor Andrásfalvát Manyócnak nevezték, Hadikfalvát Dornesnek, Istensegítsnek Tibén, ilyen nevet adtak, Józseffalvát elnevezték Tolová-nak – hát ez olyan román kiejtés: Tolova. Hát ilyen elváltozásokra emlékszem, hogy vótak a háború után.
Hát én jártam azelőtt, udvaroltam, a feleségemhez, majd három esztendeig, dehát valahogy nem vót, nem vót nekem úgy kedvem, hogy megnősüljek. Gondoltam, hogy méges szabadabb élet lesz a katonaságnál, hogyha én nem leszek megnősülve, nem leszek úgy lekötve. Nahát aztán addig mondotta édesanyám, hogy hát nem, jobb lesz így fiam, jobb lesz úgy, s aztán addig-addig, hogy hát reátértem, hogy megnősültem. 1923-ba november 10-én vót az esküvőnk, aztán jó es vót, mert hála a jó Istennek, most erre azt mondom, pedig mán a feleségem nem él, de jó nősültem, jó asszonra találtam, jó vót apósom, anyósom. Jól, jól házasodtam na.
Egy üdőbe kezdett hangzani, hogy el kell menni Magyarországra. De mindenki úgy megrémült, hogy hogy Magyarországra? Itthagyni azt a kis vagyont, amit kapott, örökölt a szüleitől, vagy még vett hozzá. Hát vótak ott jómódú emberek, és jó gazda emberek. Tiltakozott mindenki, hogy nem. No aztán jött Bukarestből a magyar követ. Hogy Magyarországon akkor hogy tervezték, hogy nem? Hát biztos a követet es értesítették, hogy azt az öt magyar községet ki kell telepíteni Magyarországra. Mivel hogy Bukovinát es, azt a részt ott adták az oláhnak, hát akkor ugye ezek úgy eloláhosodnak, hogy nem tudják magukat fenntartani. Aztán jött a magyar követ, s még valaki vót Pestről, es hezza fel.
S a magyar követ es azt mondta, hogy hát ők prédikálják ki a templomba, és most hirdessék, hogy hát el kell menni, s így lesz jó, s úgy lesz jó. S aztán... de tiltakoztunk nagyon, mert nem tudtuk, hogy hát elmegyünk Magyarországra, de mire? Ház nincs, főd nincs, hát mi abból élünk. Hát hogy lesz? Hát ugye nem gondoltunk erre, mint ahogy most jelen van. Nahát aztán addig-addig, hogy kezdtek az emberek tárgyalni, s hát el kell menni, s méges jobb lesz elmenni, mint hogy itt oláhnak maradni, s micsoda. Hát aztán vót sok, aki katona, katona vót. Hát nem a legjobban bántak az oláhok a katonával, nemcsak a magyarokval, a magyarokat inkább még jobban mellőzték, mint az oláhokat. Dehát ott rendetlenség vót na, a katonaságnál es. Hát aztán az es történt, hogy amikor melyik hazajött, nem kérdezett senkit, fogadott egy autót, s ától a határon, s jött Magyarországra.
Hát elég nehéz vót megválni a falutól, mert mindig csak mindenki azon gondolkozott, hogy hát elmenünk, elmenünk, dehát mire, mire? Vagy mi lesz ott velünk? Hát ennyi nép? Öt község. Hát kiürítnek ott házat nekünk, vagy építnek, vagy hát...? Szóval ilyen gondok vótak akkor, na hogy mi lesz? Hát aztán csak az lett, hogy mindenki csinált ládát, s aztán megmondták, hogy elyen bútorfélét, ruhafélét, azt belé lehet csomagolni, az állatokat, akinek vót lova, szekere, ilyesmi, azt adják el, ahogy tudják. S amit csomagolni lehet, azt belé kell ládákba csomagolni, aztán úgy történt, hogy eladtuk a teheneket, akinek vót, a lovakat s szekeret, hát mindent amit el lehetett. De hát akkor olcsó... olcsó lett, mert hát ugye ezek a szomszéd oláhok es meghallták, hogy ezek a magyarok mennek el, aztán annyit adtak érte, amennyit akartak. Nem lehetett olyan áron eladni, mind amennyit ért vóna az az érték, akár állatba vagy akár másvalamibe. Hát a fődekről azt mondták, az ottmarad, aztán majd az állam, Románia s Magyarország azt elszámolják valamilyen módon... Hogy milyen módon? Hát mi nem értettünk ahhoz, csak hát ők így mondták, hogy a fődek egyelőre maradnak úgy, ahogy vannak, s aztán később el lesz... ahogy lesz. Hát aztán így történt a kitelepítés, hogy esszecsomagoltunk, s akkor a szomszéd oláhokból – hát ugye azoknak megvót a lova s szekeri – kinek vót barátja vagy üsmerőse vagy ilyesmi, avval kellett pakolja a családot az állomásra. Hát nekem vót egy komám, egy keresztfiam, melyik oláh kölykecskét a feleségemnek a két karján keresztelték, ma es él, hát aztán annak az apja jött szekervel oda Andrásfalvára, s akkor ő vitt le az állomásra, mikor eljöttünk. De nagyon-nagyon nehéz vót kilépni a kapun, mind a nótába is fújják, hogy „Visszanézek félutambul, s szememből a könny kicsordul” – hát ott mindenkinek kicsordult a könnye, mikor jött ki a faluból, mert hát... így vót na. Nahát aztán eljöttünk. Kosnán átszálltunk a magyar határra, magyar vonatra, s egész Szegedig jött az a vonat. Ott, Szegeden vót egy ilyen elosztó. Már ott aztán ezbe a dobrovojác kis falucskába osztottak el. Ez akkor vót, amikor Hitler végigment ezen a tájon, s akkor Bácska es, Szabadka egy része felszabadult, valamikor a magyaré vót, csak most megint visszacsatolták. Előbb úgy vót, hogy Kenderesre, ott lesz egy birtok felosztva, s oda lesznek a házak csinálva a mü részünkre, s odatelepítenek. No de aztán hogy megtörtént ez, hogy azt a bácskai részt visszacsatolták Magyarországhoz, hát akkor mindnyá gondolták, hogy azkot a szerbeket, akik a 14-es háborúba ilyen izék vótak, hogy mondják?... Ilyen kitüntetések vót... Ott vótak ilyen grófok, magyar grófok azon a területen, s azoknak a grófoknak a fődjeikből elvettek, s oda építettek ezeknek... oda kimértek nekik tíz hódat, tizenötöt, meg vót amelyik ilyen vitézi telket es kapott, mert ezek olyan vitézek voltak, ezek a dobrovojácok. És oda építettek mindegyiknek ilyen házat, s azokból lettek ilyen faluk. Na hát a szerbeket akkor onnat abból a lakásokból valahova táborba gyűjtötték, s azok a házak üresen maradtak. S akkor odalettünk Szegedről, ott osztottak szét, ott mán tudták, hogy melyik faluba hány családot tudnak elhelyezni. S akkor onnat helyeztek.
Hát amikor kivittek oda – Cserepesnek nevezték azt a kis falut, ahol mü vótunk a faluba, Topolya és Kossuthfalva között van ez a falu. Hát ott vótak tehenyek, vótak lovak es, majorság, disznyók, anyadisznyó. Hát úgy ahogy azkot onnat kihessentették, hát ott maradt minden. Mikor minket odatelepítettek, hát azok megvótak. Hát aztán ahol két ló vót, elosztották oda, ahol nem vót ló. Ott vót egy olyan bizottság, hogy adtak mindenkinek egy lovat, ha jutott, vagy ahol nem vót tehén, akkor egy tehent, hogy a családnak legyen tej es. Hát aztán így történt a Bácskába telepítés. Hát elég szomorán vótunk még mindig ott es, bárha már födél alatt vótunk. De ott, ahova éngemet betelepítettek, hát még a kemencébe kenyér es vót, úgy ahogy sütte, az otthatta. Majorság vót az udvaron. Egy hordóba még vót sózott káposzta es. Hát olyan hideg vót az ing a hátunkon, hogy hát ehhez hezzanyúlni, vagy hát most ezt használni, vagy hát... De neki kell fogni valaminek! A fődek bé vótak vetve kukoricával, vót búza. Aztán első esztendőbe csak ilyen közös munkát tudtunk végezni, mert még a fődek nem vótak kiosztva. Nahát aztán mikor ez megtörtént, akkor jöttek ilyen bírók, hogy családonként a fődet kiosszák, kimérjék. Jöttek mérnökök, s mérték. Feliratkoztak a családok úgy névszerint s, családapák, s akkor ők úgy aszerint osztották a fődet. Mondom, első esztendőbe ilyen közös munka vót, kapálni es közösen kapáltunk, aratni, csépelni, mindent. Hát akkor es... hát olyan gondba vótunk már, olyan idegek... olyan idegesek vótunk, hát mi lesz, mi lesz? Na de aztán addig, addig, hogy hát ugye el kell felejteni Bukovinát es, hát... Jött Bonczos államtitkár, hát ő lelkesített. Aszongya: Édes magyar testvéreim, nektek itt élnetek és halni kell! Aszongya: innét tüktököt nem mozdít el senki. Nem úgy lesz, mint a Mária Teréz idejibe, hogy tüktököt Bukovinába, s onnat ide s oda. „Itt, itt nektek élnetek s halnotok kell.”
Hát így vigasztalt, jött. Még egy nagyrangú tiszt vót, megfelejtettem a nevit. Az es székely ember vót. Hát jöttek sűrűn oda látogatni a faluba, s vigasztaltak, hogy hát csak szorgalmasan dógozzunk s. Mert jó lesz itt, mert jó zsíros a főd, jó főd. Hát osztán láttuk, hogy jó es a főd, mert mindenki egydarabba kapta a fődet, nem ilyen kicsi parcellákba. Ugye az ember kiment dolgozni, hát akkor ott, akármilyen munkát kellett végezni, hát egy helybe dógozott. Hát aztán örvendtünk annyiból, kezdtünk, hogy hát méges, hát egydarabba vót, s jó főd. Szántani jó, kapálni jó, jó dogozó fődek s. Hát aztán mikor kezdtünk vóna belenyugodni, három esztendeig ott dógoztunk, megüsmertük a tájot, Topolyát, Kossuthfalvát, hát ott a tájat, na. Dehát a háború folyt. Sztálingrádnál. Hát aztán ott történt, hogy a németeket megfordították, s kezdte nyomni vissza az orosz s. Akkor a magyar kormány már Budapesten kezdte hirdetni rádión s telefonon, hogy azkot a székelyeket, akik ott vannak a Bácskába, azkot onnat ki kell menekíteni, mert ha az orosz idáig jő, az orosz es szláv, ezek es szlávok, ott baj lehet. S így akkor így történt. Hát vótak ott jegyzők, hát őköt értesítették hamarébb, s a bírókot a falvakba, csak menekülni kell onnat a Dunántúlra, mert a Dunántúl már magyar rész, ott már hogyha akármi történik es, hát mondjuk idegenek, ezek a dobrovojácok vagy ezek, itt nincsenek. Hát akkor méges a család mentve lesz. Hát aztán így történt a menekülés.
Bajának jöttünk. Bajánál rengeteg sok nép vót. Tolakodtak a kompra, már a híd fel vót robbantva. Nem engedtek, csak hát olyan sorozatoson. Vótak ott németek. Mert vótak Bácskába ilyen sváb falvak s azok es menekültek. S ott a kompnál Baján vótak német katonák, tisztek es vótak, magyar tisztek es. Nahát aztán a németek azok úgy akartak, hogy csak a németeket szállítják. S aztán hát akkor baj lett. S vót ott egy magyar százados, az kitört, aszongya, nem, beosszuk, egy kompot engedünk németet s egy magyart. Nem! Krucifiksz! Az anyád úristenit – aszongya – mingyá agyonlőlek! De a németek es fegyverkeztek. No de aztán hát addig-addig, essze-essze szólalkodtak jól ezek a tisztek, hogy hát nem lehet csak mind a németeket, hanem így közösen. Na de aztán olyan tolakodás vót. Hát akkor jött egy hír, hogy Dunaföldváron ott a híd még megvan. S aki akar, nem tud itt várakozni, akkor vegye az iránt Dunaföldvárra. Hát akkor én Dunaföldvárra vettem az iránt. Hát még mások es. Tizenhét nap menekültünk.
Zala megyéig Szentpéterúrig. Na aztán hát ott a bíróhoz mentünk. Egy jóra való ember vót a bíró, községi bíró. Az aztán elhelyezett. Vót ott egy özvegyasszon, egy fiacskája vót csak, a férje meg vót halva. Ott egy jó nagy istálló s, a lovaknak jó hely vót, s annak a tehénnek es ami megmaradott s. Aztán hát ott. Az asszonnak vót két darab szőlője s, még nem vót leszüretelve s aztán azt segítettünk szüretelni. Vót két tehenje, azok jármos tehenek vótak, avval dógozott ő, a fiacskája. De aztán hogy nekem vót jó két kancám, hát akkor a teheneket nem kellett használni.
Közbe onnat is menekíteni akartak Zalába. Még az oroszok nem vótak ott. Na aztán ez a Német Kálmán, ő jött úgy a falukba, s az azt mondta, hogy meg ne próbálja senki menekülni tovább, aszongya, ő nem akar fagyott gyermeket a villanydúcnál vagy az útszélin találni, vagy hallani, hogy vannak. Mindenki hallgasson. Ahogy van, úgy van, aszongya, akármi történik, de tovább menekülni ne meneküljön senki. Hát aztán nem es menekültünk onnat tovább.
Akkor bejöttek az oroszok, s nagy udvar vót, s oda egy ilyen trénszekér bejött. S részegen jártak, egy őrmester ott elkezdett: Szkricsájé, jopfoje maty. Ide s oda. S nekitántorodott egy szürke kancának, s az megrúgta. Az elkapott egy karót, addig ütte ott a rúd mellett, hogy kífordút a hámból, és félre, elment a kanca. Nicsevó, azt mondja, hoznak egy másikat, s ezt ott hatták. Nekem jó vót, mert még egy kancám vót. De az el vót dugva egy olyan fáskamrába, hogy nehogy az oroszok elvigyék.
Na aztán az oroszok elmentek végig – egész meddig mentek? Berlinig. Jött, jött a tavasz, jött a meleg. Na most így hirdették, hogy a menekültek jöjjenek vissza Tolnába.
Aztán itt bajlódtunk a németekvel. Mert elég baj vót ezekvel es. Mert hát ők folkszbundisták vótak, dehát ezt ők nem akarták elismerni, hát ők es sajnálták a vagyonikat, mint ahogy én mondtam, amikor Bukovinából jöttünk, és sajnáltuk azt, amit édesapánktól kaptunk. Hát úgy a svábok es. Hát nem... nem... nem vótak beleegyezve, hogy őköt kitelepíteni. Listákat vettek fel, de aztán elkerülték a listát es. Azt csinálták, hogy amelyik módosabb vót, födje vót, háza vót, hát csak nyomták ki. Hát a szegényebbekből hattak itt. Gondóták, hogy ezekvel majd bírunk valahogy. S akkor ott hirdették: ideiglenes kormán. Jézus Mária! Ideiglenes kormán, hát mi lesz velünk? Most visszajöttünk ide, s most es így beszélnek, hogy ideiglenes kormán. Hát? Hova menyünk vagy mi lesz? Tovább? Ha még így se, itt se tudunk megmaradni? Hát aztán addig-addig, hogy ugye hát ott a kormán es alakult, ott es elég nehéz vót a... a kormánt esszealakítani, mert hát a nép szanaszét vót s. Azok a régi vezetők: ki elpusztult belőlük, ki szanaszét vót, hát egy... egy... egy ilyen államnak a vezetőit esszealakítani, s mikor minden roncs majdnem Magyarországon; hát az es baj vót.
Vót aztán egy ilyen fődigénylő bizottság, itt ez már közülünk vót, a székelyekből s. Aztán hát ők megnézték, hogy melyiknek mekkora családja van? S egy nagyobbacska házat adtak. Ha küsebb családval rendelkezett, akkor küsebb házat adtak. Aztán a fődeket es kiosztották. Szintén család szerint, öt hódat adtak egy párnak, s ahány családja vót, mindenki kapott egy hódat rea. Hát én tizenkét hódat kaptam. Dehát az es így szanaszét vót, nem egy tagba vót, hanem úgy adták, ilyen szanaszét vótak. Jó fődek vótak, jól termeltek. Ez a kakasdi határ, ez es jó. Hát aztán nekikezdtünk dógozgatni. Aztán vótak ezek a beadások, beszolgáltatás, húsbeszolgáltatás, tej, tojás, hát mindenféle. Mert hát szegény vót az ország, hát valahonnat kellett segíteni. Hát a paraszttól s. Hogy jusson oda es, ahol nincs. Hát eztán aki jól igyekezett, jól dógozott, takarékosan, hát jutott oda es, maradt magának es.
Hát akkor jött a végrehajtó s. Es akkor elvitték, amit kaptak, aki nem teljesítette a kötelességét. Akkor meg ott vót a nagy baj, hogy hát adták s most elveszik, viszik s. Akkor aztán eltölt valamennyi üdő, mikor az es egy kicsit lecsendesedett. Hát akkor jött a téesz egyesítés. Hogy a téeszek, téeszt kell csinálni. Jézus Mária! Adták a fődet, most dógozzunk, főd van, állat van, minden van, gabona es van, most kiveszik a fődet a kezünkből. Mit akarnak? Hát mi lesz? Mostanáig dógoztunk, főd vót, minden van. Most elviszik a fődet. Akkor főd nélkül meg mit csinálunk? Parasztember főd nélkül nem ér semmit. Hej... hát elég baj vót. Gyűlést tartottak itt a tanácsháznál s. Terelték a népet, hogy oda... ott alá kell írni. Hát aki alá nem ír, akkor így lesz, akkor úgy lesz. Hát úgy es lett, mert egy párat jól megvertek, itt a kakasdiakból es. Nem akarta aláírni semmiképpen. Egy ideig szépen hívogattak, de aztán látták, hogy hát nem megy, nem megy, hát akkor hármat vagy négyet jól megvertek. Akkor látta az ember, hogy hát nincs más, csak ez az izé, hogy alá kell írni a téesznek. Aztán aláírtunk a téesznek. Akkor beadtuk a tehenyeket, beadtuk a lovat, szekeret s. Hát ha nincs főd, akkor nem kell. S oda meg kellett, mert hát avval kellett dógozni. S akkor münköt hajtottak, hogy menjünk dógozni a téeszbe. Há olyan keserves vót ez. Nem ment. Kézvel kaszáltunk, a réteket úgy vágtuk le, hogy az állatoknak legyen széna s.
Négy forint vót egy munkaegységnek az értéke! Most egy ember, egy ilyen felnőtt ember 4 forintér dógozzék egy nap! Mert hát a számítás úgy jött ki, hogy hát csak 4 forintot ér egy munkaegység. Hát ment ez egy-két vagy három esztendőn es keresztül. Hát aztán fönnebbecske lépett, úgy lett 8 forint, s lett 10 forint egy munkaegység értéke.
Aztán hát így, így kárhoztunk, kárhoztunk eleget evvel a munkával.
Aztán később hát javult mindig, minden esztendőbe javult. Mert hát látta az ember, hogy nincs mit tenni. S ha a fődet meg nem dógozzák, akkor nem terem, akkor nincs. Láttuk, hogy hát nincs más út, akkor mégis hát jobban kellett fogni a dogot s. Aztán került ide közünkbe egy sváb ember elnöknek. Hát azt nem akartuk semmiképpen, mert ilyen tetonált, tetonált vót ő, ilyen SS-katona vót. És hát ez kitudódott. És ugye hát úgy ellenkeztünk a svábokval, hogy most sváb elnökünk legyen? Vót azelőtt fajtánk es elnök, de nem ment, nem ment a munka. Nem ment, s annyi.
Aztán addig-addig, hogy azkor rea fordultunk, hogy hát legyen az a sváb ember az elnök. Hát annyiból jó vót, hogy ő nagyon vigyázott, takarékosan gazdálkodott. Hát úgy aztán felemelkedett elég jól a munkaegység értéke, mán 50 forint lett a munkaegység értéke. S akkor aki ott dógozott, akkor kapott pénzt, 2000 forintot, 2500-at, s így, így.
Aztán később közbejött az es, hogy tudtak szabadságot adni. Ilyen fizetett szabadságot, ők elosztottá
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/02 02-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5597 |
