Baló Júlia
Két óra az idegsebészeti műtőben. Vér és szike. Nullásgéppel leborotvált haj. A koponyán bejelölt „terület”.
És az a tüneményes hatéves kisfiú, akit senki sem akar megoperálni, mert csak két százalékos a siker esélye. Ott ugrál a fiúcska – szemléltető eszközként – az orvostanhallgatók és a tábla között, a professzor mutogat rá.
Ennek a pötty kisgyereknek ependymomája van és egy nagypapája. Az öregember rendíthetetlenül küzd a kisunokájáért, pontosabban azért, hogy az orvosok méltóztassanak mégiscsak eltávolítani a központi idegrendszer daganatát. Ha meg sem kísérlik a műtétet: a kisfiú pár hónap múlva exi-tál...
Érdekfeszítő lenne egy dokumentumfilm az agysebészetről. Ez sajnos nem az.
Itt – igaz, nem házassági, hanem – docensi évfordulót ünnepel a professzor férj a hajdan csillogószemű medikából lett feleséggel, operál barátot, aki őt ki nem állhatja, orvosetikai kérdéseket „boncol”, fiút nevel, gyermeket gyászoló kollégát vigasztal.
(Nem volt elég a három halottunk a klinikán, „bejött” kintről is egy: az orvostárs leukémiás lánya.)
Műfajkeveredés, dramaturgiai bukfencek. Zsugorított keddesti-televíziósorozat és agysebészeti műtődokumentum erőszakolt ötvözete.
Nézem a véres szikét, a lassú, feszültségteljes műtéteket: a vér látványát jobban elviselem, mint az idős professzor és szerelmetes felesége őszi enyelgését – ruhástól – a tóban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/03 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5591 |
