Schubert Gusztáv
Felvilágosult korunkban végre a nőknek is joguk van veszélyesen élni. Három műszakban csévét cserélni, szöszt belélegezni, nyűni, marni, köszörülni. A kevésbé merészeknek pedig ott az űrsikló, az ejtőernyő, a versenyautó. A férfihübrisz egyáltalán nem berzenkedik bennem az ellen, hogy egy nő nyerje meg a gyorsasági autóversenyzés világbajnokságát. Az sincs tehát ellenemre, hogy Jonathan Kaplan filmet rendezzen arról a Shirley Muldowneyról, akinek ez háromszor is sikerült. Egyedül abban kételkedem, hogy valaki pusztán attól, hogy úrrá tud lenni két és félezer lóerőn, ami persze nem csekélység, drámai hőssé válik. Elektra és Antigoné robbanómotor nélkül is bizonyságot tett szuverenitásáról és ezzel egyenrangúságáról. A filmbéli sebességkirálynőnek azonban erre semmi esélye, nem emberek között él, hanem monomániájába zárva, igazából senkit és semmit sem szeret a „kandírozott mandarinzselészínű áramvonalon” kívül. Ez tragikus fogyatkozás, a rendező viszont nem annak látja, éppenséggel az akarat diadalát ünnepli abban, hogy a hősnője lelkéből rögeszmévé hatalmasodó passzió minden más érzést kiszorít. Shirley történetében ezért szemernyi drámai feszültség sincs. így a film legfeljebb a versenyautók hideg érzékiségére, és csakis arra fogékony nézőket hozhatja izgalomba. Legfeljebb! Egy kisebbségbe szorult barbár gúnyolódik itt: „nem tudok vezetni, nincs kocsim”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/03 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5586 |
