Nóvé Béla
Tavaly nyáron szovjet mozinézők milliói s a külföldi sajtó tudósítói előtt közszemlére tettek egy új filmcsodafegyvert: az első szovjet „Rambo-elhárító Rambót”. A film tisztes eredeti címét persze a kárörvendően élcelődő Time-, Le Monde- és Spiegel-kritikusok keresztelték át ekképp, vetekedvén a névadásban („Red-Rouge-Roter-Anti-Rambo” stb.). Akárhogy is, a párhuzam, sajnos nem egészen alaptalan. Mivel pedig a Stallone – játszotta amerikai ősváltozatból jónéhány videópéldány „bujkál” idehaza – s most ellenpárja, Satohin gárdaőrnagy is színre lép, kettőjük megmérkőzése, nyílt ideológiai és esztétikai párharca a magyar nézők színe előtt immár semmiképp sem elkerülhető...
A rendező, Mihail Tumanisvili egyik nyilatkozatában (Szovjetszkij Film, 1986/6) a produkció ihletőjeként „az 1984-ben, a Szovjetunió keleti határán történt tragikus incidenst”, a dél-koreai utasszállító gép lelövését jelöli meg. Ezt a sajnos távolról sem légből kapott esetet próbálja analógiás alapon „átemelni” a fikcióba egy, a CIA és a Pentagon által provokált, közvetlen atomháborúval fenyegető konfliktust bemutatva. A Csendes-óceán nyugati térségében nagyszabású flottagyakorlat zajlik, hol a Nimitz s a Novorosszijszk vezérletével mindkét hajóhad egységei felvonulnak. E „véletlen” egybeesés szolgál ürügyként egy különleges akcióhoz. Az amerikai hadvezetés és hadiipar filmbeli hiénái egy lakatlan szigetre telepített titkos rakétabázisról akarnak kilőni egy ártatlan sétahajót, hogy a merényletet a közelben cirkáló szovjet flottára fogva, fegyveres viszályt váltsanak ki saját karrierjük, s a hadiipari konjunktúra látványos előmozdítására. Számításukba azonban hiba csúszik. A szigetre küldött emberük (egy mellőzött, pszichotikus vietnami veterán – az eredeti Rambo-figura célzatosan deheroizált mása!) megmakacsolja magát, s a bázis birtokában külön akcióba kezd ámokfutóként most már az egész világgal szembefordulva, íme korunk nyomasztóan fantáziaszegény víziója: „az emberiség sorsa, az atomfegyver indítógombja egyetlen őrült kezében”! Ám szerencsére az elirányított rakéta nem a zsúfolt sétahajót, csak egy amerikai párocskát ringató yachtot küld a tenger fenekére: szerencsére a szimpatikus hajótöröttek kivetődnek a bázis-szigetre: s szerencsére vészjeleiket együttérző és kötelességtudó szovjet tengerészek hallják meg, kik legfelsőbb jóváhagyással azonnal mentésükre sietnek. És végül: szerencsére Satohin őrnagy és maroknyi elszánt kommandóscsapata félórás gyilokparádé, véres kézitusa és torpedópárbaj eredményeképp megsemmisíti az ellent földön, föld alatt, vízen, víz alatt és a levegőégben, atomrakétástul, tengeralattjáróstul, mindenestül... Igaz, a győzelem pillanatában egy haldokló jenki orvlövész a parancsnokot is mártírrá avatja.
A Veszélyes őrjárat veszélyes, már-már hihető játék egy rémálmainkból is kitörlendő fikcióval. Riasztó precedens is egyben, hiszen ha meggondoljuk, a Szovjetunió és az USA reguláris egységei se filmen, se másutt nem háborúztak közvetlenül. Mit is mondhatnánk erre? Ezen a szinten a műfaji hasonlítgatás, a kritikai elemzés a hullaboncolás magasztos feladatával válik egylényegűvé. Hogy a Rambo akciófilmként, iszonyarzenálját tekintve profibb, hogy irányultsága inkább szuicid, befelé robbanó, az elfojtott vietnami kudarc agresszív számonkérése. (Hiszen Rambo elsőszámú közellensége az őt és bajtársait leíró amerikai társadalom: a „patkány civilek”, pökhendi seriffek, a véres hekatombák kisszerű ügynökei.) Kell-e mondani, hogy a „szovjet Rambó-nak” mindehhez semmi köze, hogy Satohin őrnagynak s matrózainak nincsenek identitászavarai, nem magányos tarzanok, őrjöngő igazságkeresők – szelíd, kollektív lények ők, kik két bevetés között távoli falujukról, lányokról, otthoni csalogányokról, s öreg szüléjük házának megigazítandó födeléről beszélnek, akiket ebbe a gyilkos kalandsorozatba is csupán a kötelesség, s a bajtársi szolidaritás hajtott bele. Hogy mi a tét, a játszma vége, mennyire lehet elmerülni az önfeledt robbantgatásban és öldöklésben – azt döntse el a rendező vagy a rendező rendezője...
Ha a Rambo a filmvásznat eluraló brutális agresszió „első csapása” volt, most íme a megtorlás, melynek pusztító tömeghatását a másfajta „töltet” éppoly kevéssé menti vagy igazolja, minthogy a cél sohasem szentesíthet hadászati és művészi-etikai szempontból egyaránt tabunak minősülő eszközöket. Mindkét esetben megengedhetetlen dolog történt: két filmes nagyhatalom művészi potenciálját apokaliptikus borzongatásra, ideológiai bombagyártásra használva, kamerával forgatás helyett egymásra puffogtatva.
A film egyébként még 1985-ben készült.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/03 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5585 |
