Waszlavik László
Sámán a varázsló szemét nem vájja ki – tarthatnánk az egykori közmondás alapján, na de komolyra fordítva a szót, lássuk a medvét – pontosabban a nyulat –, amelyet Freddie „kollégám” (a kollégát úgy értem, hogy rock sámán. A hagyomány szerint a sámánnak születés egyik legbiztosabb jele a többlet csont [térben és időben – borda, fog, ujj]. Egy jól elkapott képen fedeztem fel Freddie szájában a „plusz” fogat) próbált elővarázsolni a kalapból a Népstadion színpadán. Merthogy a Varázslat címmel örökítette meg az utókor számára Freddie és a Queen tetteit egy magyar közreműködéssel készült produkció. Mi, szakmabeliek az ilyesmit „mutatványnak” hívjuk, de a közönség kedvéért benne vagyok a „varázslatban” is.
Január 13, Május 1 mozi.
Indul a film.
Monumentalitást sugalló madártávlatú képek, majd néhány másodpercbe sűrítve gigászi hangfalrakatot hord össze a technikusok sokasága. Az expozíció előrevetíti az egész film szellemét – monumentalitás, profizmus, „ilyen még nem volt”. Eszembe jut egy – a koncertet beharangozó – tévériport. Statikailag vizsgálják a Népstadion szerkezetét, kibírja-e az iszonyatos hangnyomást. Emlékszem, a szakmában is elterjedt a híre, hogy 12 kamionnyi soha nem látott hangteljesítmény érkezik Magyarországra, amely lényegesen felülmúlja a Stadion hangosításához szükséges itthon becsült 100–150 kW-ot. Na, szembesítsünk csak! Az utolsó sorokban a koncert mellett kényelmesen lehetett beszélgetni. A rockzene optimális élvezetéhez szükséges hangerő kb. 80 decibel. Itt 30–40 lehetett. A „keresztbe” hangosított stadion egyébként a könnyebb változat. Igen. Kicsit haknira vették a fiúk. Ám minden rosszban van valami jó, hiszen megmaradt a stadion. A filmeseknek persze könnyebb dolguk volt, hisz olyan hangot kevertek maguknak, amilyet akartak. Igyekeztek profi munkát végezni. Túlzásba vitték. STEREO-DOLBY – olvasható a felirat a film végén. „MONO” moziban ülhettem, mert sztereót nem sikerült felfedeznem, a DOLBY-t viszont igen. Valószínűleg ez a technika felelős a helyenként minősíthetetlen hangért. A mély- és a középtartomány elfogadható, a magas semmiképp. Csineken szólózik a dobos – látjuk, de nem halljuk. Máshol megjelenik a magas komponens agyonmodulálva, lüktető hörpögésként. Ügy látszik, jobb lett volna egy tisztességes „MONO”, DOLBY nélkül. Egy ilyen produkciónál amúgy felesleges zajcsökkentőt használni. Akinek van rockzenei gyakorlata, az tudja, hogy a rock-közönség hangos auditórium, melynek zaja mindig elnyomja a mégoly tökéletlen hangszerek, suhogó kazettás magnók, videó- és filmbejátszások zaját is. Kár a profizmus reményében elkövetett amatőrizmusért. Kicsit hasonló a helyzet a képi megoldásokkal is. Elemeiben vizsgálva profi, szép munka, összességében már kevésbé. A kamerakezelés óvatos, hagyományos, kockázatmentes, kiszolgálja a „lusta kamera – gyors vágás” koncepciót, amely a legbiztonságosabb, és amelyet a legtöbb videoklip is használ. Kevés a ráközelítés, a nyitás, szubjektív kamerára csak az öltözőjelenetnél emlékszem. A „kamera-vágás” komplexum így komoly, képdinamikai lehetőséget szalaszt el, pedig erre az egyáltalán nem klipidejű filmnek erős szüksége lenne. Ez a kisebb probléma. A nagyobb a vágási dramaturgia megoldatlansága, amely egy ilyen élőzenei felvételnél a forgatókönyvi dramaturgiát hivatott helyettesíteni. Minden kép didaktikus, a „szereplőket” csak karakter szituációkban látjuk. Éneknél az énekes, gitárszólónál a gitáros, dobszólónál a dobos látható, és valószínűleg a legjobban sikerült beállításban.
Minden nagyon szép és tökéletes, de ha behunyom a szemem, akkor is tudom, hogy mi következik. Ez a szerkesztésmód hamarosan egyhangúvá válik. A rock-színpad előtt álló néző nem végig az énekest, és mégcsak nem is az események fővonalát nézi. Érdeklik a kulisszatitkok, és a legtechnicizáltabb megoldások mögött is az emberre kíváncsi. Szeretné megnézni, hogy mit csinál egy koreografált szóló után az elfáradt gitáros, mi történik, ha elszakad a húr, megbotlik az énekes, szeretne elcsípni egy összekacsintást a sztár háta mögött, egy cigarettára gyújtást, megnézne egy söröző technikust. Ezek a másodtörténések hiányoznak a filmből. Nincsenek jelen, sem mazsolaként, sem szerves építőelemként. Az egysíkú dramaturgia jelentősen rontja az ábrázolás hitelét, és valószínű, hogy ebben is a monumentalitásra való törekvés a ludas. Ez a szindróma a zenekarra is érvényes, nem véletlen, hogy a legnagyobb sikere nem a műsor zömét kitevő kiszámított daraboknak és elemeknek volt (például a petárdadurrogtatás), hanem az emberközelibb, spontánabb megnyilvánulásoknak (olyanoknak, mint amikor a zenekar mókázik, rázendít a ”Bap-bap-dubap a kuplungom” kezdetű Little Richard számra stb.).
Jó alkalmat adhatott volna a körültekintésre – különösen a közönség soraiban – az újként bejelentett lírikus hangvételű dal, amelyben a hangszereléshez mereven igazodó vágási koncepcióból eredően hideg csővázakat, állványokat, billentyűket látunk.
Ugyan a munka közben a film által (is) feltett mesterséges sztármaszkoktól nem látjuk a zenészek emberi arcát, megismerkedhetünk velük néhány betétfilm keretében. A basszusgitárosról készült az egyetlen meggyőző riport, amely a zenekart a nézőhöz közelíti, és nem távolítja attól. A többi felvétel – hőlégballon, HUNGARORING stb. sajnos csak pózt és mázt, sztár- és sztárolási allűröktől terhes üres felhajtást dokumentálhatott.
Az egyik inzertnek van viszont egy jó részlete. A közönségnek arra a fajta megénekeltetésére gondolok, ami a „ceremóniamester: ó-ó-ó-ó-ó: közönség: ó-ó-ó-ó-ó-ó” forgatókönyv szerint zajlik. A filmvásznon már-már szinte kínosnak tűnő banalitást ügyesen feledteti a vágó varázsollója, kezdetben az üres stadion előtt vezénylő énekest mutatva, majd rávágva a közönséget.
A hasonló külföldi és hazai filmek közül egyébként kevés a jó. Láttam például meglehetősen gyenge Rolling Stones-filmet, és sok más erőtlen nyugati koncertfilmet. Mint jóra, talán csak a Pink Floyd és a Zeppelin filmjére emlékszem. A hazaiak – a Kopaszkutya, Omega, Koncert – sem tűnnek túl meggyőzőnek. Valószínűleg nehéz műfaj.
És valahogy az az érzésem, hogy ma, a videóklipek korában egy puszta rockzenekari eseményről nagyfilmet forgatni, ami kötöttségei folytán nem nagyon jelentheti sem egy színvonalas filmalkotás, sem egy versenyképes, korunk befogadási időléptékeihez és „közembercentrikusabb” elvárásaihoz igazodó kommersz mű létrehozását – nem igazán perspektivikus. Értelmezhető persze egy muzeális produkció muzealitásba hajló eszközökkel való dokumentálásaként. Ilyesfajta filmeket manapság – persze jóval szerényebb kivitelben – referenciafilmként szoktak készíteni, ismeretlen együttesekről, tájékoztató jelleggel, tehát más céllal. Bár ki tudja? Hisz a világon számos ország van, ahol ilyen vagy olyan okok miatt nem ismerik ezt a rock-produkciót... Ilyen értelemben kívánok további sikereket az alkotóknak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/03 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5584 |
