Nagy László
A költő kéziratos hagyatékából.
Kénytelen megjegyzések
Aggódva bocsátom útjára ezt az írást. Aggódok a feltalálóért s találmányáért, és aggódok sok ezer emberért, aki élni szeretne. Az alább közölt interjú a múlt év Karácsonyára jelent volna meg az Élet és Irodalomban. Az utolsó pillanatban vontam vissza, mert a december közepére ígért és várva-várt onkopatológiai jelentés nem érkezett meg. A gyógyhatású szerrel folytatott kísérletről a Chinoin gyár vezérigazgatója csak Január 21-én adott hivatalos levelet. Ebben egyebek közt olvasható, hogy a készítmény nem toxikus, azaz: nem mérgező. Ezt az egyetlen és igen fontos közlést vártam türelemmel s fegyelmezetten. Megjegyzendő továbbá, hogy a Népszava január 23-án cikket közölt a feltalálóról, a szerről, néhány szakvéleménnyel megtűzdelten. Oly módon, mintha maga a készítmény okozná a kísérleti állatok pusztulását. Az Onkopatológiai Kutatóintézet említett jelentésében erről szó sincs. Hiszen akkor mérgezőnek kellene lennie. Úgy látszik, a cikkíró is nagyon várta a hivatalos közlést, s a kellő pillanatban harciasán elsütötte mondanivalóját. Mindenképpen megjegyzendő, hogy a tények ismerete nélkül, meggondolatlanul cselekedett. Neki csak az a fontos, hogy a rákkal fertőzött egerek nem gyógyultak meg, hanem elpusztultak. De vajon a szertől-e? Valószínű, hogy a ráktól. Ő hirtelenül következtet, holott a kísérletnek eddig csak az első fázisai zajlottak le, sejt-tenyészeteken, rágcsálókon. A cikkíró ügyet sem vet az emberekre, akik a gyógyulás gyanújába keveredtek! Elmondja, hogy a feltaláló csupán két órát alszik naponta. Most nemcsak a korrekciót akaró készenlétem, de aggodalmam is megszólal: ő már csak egy órát alszik, s nem sokáig bírja a szolgálatot. A cikkíró kijelentéseket hallgatott a sok gyógyulásról s leszögezi, hogy nincs szakszerű bizonyíték. Ezt honnan tudja, ha nem járt utána! Említ halálesetet olyan gyanúsítással, mintha az illető a készítménytől halt volna meg. Ezt mivel bizonyítaná, ha erre kerülne sor! Tudtommal orvosok, főorvosok olyankor folyamodnak a „csodaszerhez”, ha már semmiféle gyógyszer s módszer nem segít. Kijelenti, hogy a föltaláló elhatárolta magát az orvostudománytól. Szerintem a szaktekintélyek zárkóztak el, tisztelet a kivételnek. A „társadalom-veszélyességről” ilyen értelemben is lehetne beszélni. írásából érződik s rosszízű, gúnyos irányultság. Említi a „jó gyógyszereket”, az úgynevezett citosztatikumokat. Ezeknek a káros mellékhatása közismert. Ha e gyógyszerektől valaki megmarad: véletlennek tekinthető, tudományos bizonyíték erre is van. A palackból kiszabadult szellem garázdaságáról beszél. Ezt az állítását is meg lehet fordítani, s máris etikai, társadalmi, politikai, sürgősen megoldandó kérdések sorakoznak elénk, mégpedig a találmány érdekében. Nem a jó gondolat palackozását, el-dugaszolását jelenti-e, ha ez a még megmérhetetlen kezdeményezés ilyen felületes értelmezéssel kerül nyilvánosságra?
Van azonban a cikkíró záradékában egy indítvány. Eszerint az ártalmatlan szert gyártani kellene, hogy a gyógyszertárakban kapható legyen. Ha más indítékból is: ezzel tökéletesen egyetértünk. Lepleződjék le ez a „háromnapos csoda”!
1977. január 24.
Ábrándozás a csodáról – ez is emberi és gyönyörű képességünk. A megváltást immár nem az égből várjuk, mi az emberi csodákra áhítozunk. A tudományt, a kutatásokat figyeljük, erőnktől telhetőén követjük is, ahogy illik mai költőkhöz. Én hiszek a csodában, csak a csodában hiszek – mondtam barátomnak, több mint évtizede, mikor a szabolcsi „krumplis ember” írását a folyóirat visszaadta, mint „sarlatán” munkát. A gyógyszert már a Chinoin gyár gondozza, vizsgálja, reméljük, jó kezekben van. Én sokat tudok róla, egyre inkább érzékeny, személyes ügyem. Karácsony lévén, nem fúvunk meg busa trombitákat, de néhány húrocskát megpendítünk. Szabolcsban, a szabolcsi homokon, az Isten háta mögött, megszületett a Csoda. Még gyermek. Azért beszélünk érte, hogy felnőhessen, ember-ezreket, milliókat megváltson a kíntól, korai haláltusától. A feltaláló Dr. Béres József, a kisvárdai növénynemesítő intézet tudományos munkatársa. Majd beszélünk vele is, de előtte megszólaltatunk másokat. Legelőbb Kosa Ferenc filmrendező szavait várom. Mindketten érdekeltek és érintettek vagyunk az ügyben. De főleg azért beszélgetünk, mert filmet készített a gyógyszerügyről. Szereplői orvosok, gyógyuló emberek, családtagok.
– Mi indított arra, hogy ezt a nehéz filmet megalkosd?
– Eddig még nem nyilatkoztam, mert sokáig féken tartott meggyőződésem, hogy aki ebben a kérdésben alaptalanul mond véleményt, az árt. Most, fél év múltán, mivel 10 órányi dokumentumot halmoztam fel: tán megoldódhat nyelvem a nyilvánosságnak. S tán meglepő, de a forgatás idején úgy éreztem, hogy az előítéletek ellen készítem a filmet. Gyanítottam, hogy az ilyen tiszta, nagy ügyek is az előítéletek csapdájába esnek. A csapdába került gondolatot nem lehet pusztán elmélettel kiszabadítani. Kell ehhez az igazság tényszerű feltárása, gyakorlati érvényesítése. Átéltem, hogy kicsit a filmszalag becsületéért is végzem ezt a munkát. Egyik barátom, aki filozófus, miután látta a film egy részét, így szólt: „Nem érzed, hogy túl szép volna... hogy miután és mielőtt, és ott, ahol, és az, aki... ez nem illik a történelem logikájába!” Bármilyen fájó is, tisztelni kell az ilyen kételyeket.
– Beszélj az élményről, ami elindított.
– Ültünk a balsai Tisza-parton, Ratkó József, Balczó András meg én – és hallgattuk Béres József sorsát, küzdelmeit, azt, hogy napról napra, húsz esztendőn át, hogyan vert lelket magába, másokba, főleg olyanokba, akikről a szakértők lemondtak már. De ő nem mondott le. Hallgatva az ő konok hadüzenetét, belém állt a hit, mint fogba a fájás. Igen, hitet mondok, és remélem, senki sem érti félre: én magában a vállalkozásban, mint emberi hadüzenetben hittem és hiszek ma is, mert a morfium humanizmusában nem hihetek. Elindultam, kerestem, kívántam, hogy hitemet a tényekkel szembesítsem. Munkám során ez a hitem drámává teljesedett. Drámát mondok, mert nem vagyok illetékes, hogy csak igent vagy csak nemet mondjak. Elfogulatlanságra kívánom késztetni mindazokat, akik majd ítéletet mondanak Béres József vállalkozásáról, vagy már ítéletet mondtak, anélkül, hogy ismerték volna. A dr. Béresről szóló filmünk dráma azért is, mert véleményeket, szenvedélyeket ütköztet és az ügy bonyolultságát igyekszik feltárni.
– Miért ilyen hosszú a film, és mikor kerül nyilvánosságra?
– Az esetek sokaságát kellett szalagra vennünk, mert csak így bizonyítható, hogy az ismétlődő gyógyulások nem a véletlen gyümölcsei. A teljes hosszúság nem vetíthető a mozikban. Nemcsak azért, mert fárasztó volna végignézni, egyéb okokból sem. Kipróbálták a gyógyszert olyan betegségekre is, melyeket titoktartás és titkolódzás vesz körül. Esetenként, ha szükséges volt, megígértük, hogy a betegre vonatkozó részt csak zárt körben, orvosi célból vetítjük. Eltekintve az ilyen esetektől, feltétlenül nyilvánosságra hozunk legalább három-négy órára szűkített filmet. De a hosszú változatra szükség van: bizakodom, hogy ebben a tíz órában benne van az igazság, mint harangban a hang.
*
Erősen remélem, hogy Kósát nem nevezik tékozlónak. Tudtommal államunk milliárdokat költött már a rákkutatásra. És ez sem tékozlás. Drámai dokumentuma nem került fele annyiba se, mint egy közepes szórakoztató film. Köszönetet mondok munkájáért, melyet egy teljes napon át, verejtékezve a döbbenettől, végignéztem. S nehogy elfeledjük: a legtöbb esetről az orvosi diagnózisok, szövettani bizonyságok is kézben vannak. Égetően fontos, igen sürgős híradásomhoz páratlan segítség ez a film. Nem kell országrészeket, sőt külföldet bejárnom, hogy válogatott kérdéseimre megkapjam a válaszokat. Engedtessék meg nekem, hogy most ne a drámát, ne az ellenzőket idézzem, hanem vigasztaljak, lévén Karácsony.
Főorvos a Tisza-parton: Őszintén mondom, pillanatig se bánom, hogy a gyógyszer mellé szegődtem. Lehet, hogy Béres doktor készítményét még csiszolgatni kell, esetleg a kémiai struktúrát is módosítani. Semmiképpen sem bánom, függetlenül attól, hogy milyen személyes bonyodalmakat okozott nekem. Ez teljesen lényegtelen. Mellészegődtem, mert hivatva van olyan betegséget is gyógyítani, mely az emberiség egyik legnagyobb átka.
Orvos a Dunántúlról: Kezdetben bizalmatlan voltam a Béres-gyógyszerrel szemben. Később, egy évi alkalmazása után bebizonyította, hogy a gyógyszer előnyös hatású a különféle daganatos betegeknél, az autoimmun-betegségben szenvedőknél és más esetekben is. Ha Dr. Béres nem is oldotta meg a rák kérdését, olyan gyógyszert tett elénk, amely megérdemli a figyelmet. Láttam betegeket, akik kábítószerek helyett Béres-cseppeket szedtek és tünet-mentessé váltak. Nem állítom, hogy hosszú távon, hiszen nagy távlatok még nincsenek.
Orvos, akinek barátja a beteg: Fájdalmainak tetőfokán, mikor ketten voltunk, kérve kért, hogy mivel vadász is vagyok, lőjem fejbe. Ez úgy hatott, mintha engem lőttek volna fejbe. Nem tehettem mást, mint ezt a gyógyszert megszereztem. A gyógyszeres kezelést megbeszélve, külföldre távoztam. Hazatérvén első utam hozzá vezetett. Meglepetésem határtalan volt. Kicserélt arccal, megfiatalodva láttam magam előtt.
Főorvos Miskolcon: Úgy gondolom, hogy az orvosi eskü nemcsak arra kötelez, hogy alkalmazzuk az orvostudomány eddigi vívmányait, hanem arra is, hogy keressük az újat a gyógyításban. Különösen vonatkozik ez olyan esetekre, ahol az orvostudomány mai tudásunk szerint már tehetetlen.
Egy kórházból megszökött asszony: Az orvos dühös volt, hogy a műtétnek nem vetem alá magamat. És mondta, hogy rövidesen meg fogok halni. Arra gondoltam, hogy ki neveli föl a gyermekeimet. A ruhám fölé fölvettem a pongyolát, nyugodtan lejuthattam a kórház kertjébe. A férjem ott várt kocsival, így megszöktem. Fölkerestük Béres Józsefet Kisvárdán. Két hónap múlva egy európai hírű onkológus megvizsgált, megállapította, hogy a daganat eltűnt, a gyógyulás teljes.
A hűség ereje: Rohantam be, az osztályos orvos azt mondta, hogy bármit adhat, sajnos, ártani már nem árthat vele. Műteni úgy se tudják, sugárzásra nincs lehetőség, a tumor akkora, hogy minden fölösleges. De a kezemben a gyógyszer, a férjem még él, akarom, hogy beszedje, eszméletlen volt, egy hete csak az infúzió ment a karjába. Kértem a nővért, segítsen, a bögrébe egy szívókát tettem, szétfeszítettük a száját, csak a fele ment le a gyógyszernek. Igaz, hogy Béres doktor azt mondta, reggel tíz cseppet, este tíz cseppet, de én egyszerre az egésznapit akartam. A harmadik nap már szívta a csövet és a negyedik napon talán már rám is nézett.
Egy volt partizán: Nem volt magamhoz semmi bizalmam, betegségem annyira súlyos volt. Azt a napot, amikor a Béresgyógyszert fogyasztani kezdtem, születésnapomnak is nevezhetem. Újjászülettem tőle. A fronton, mikor a németek meg az usztasák ellen harcoltam, sebesülést kaptam, a fejemhez is meg a szívemhez is közel ment a golyó, mégis megmaradtam. Ezek szerint ez a mostani mára harmadik születésnapom.
Egy zentai asszony: Vannak olyan orvosok, akik nem hisznek ebben, sőt, volt olyan, aki azt mondta, megeszi a diplomáját, ha ez valamit elér. De itt vagyok én, az élő példa. Ismerek másokat is. Az angol injekció is kísérleti gyógyszer. Aláíratták velem, hogy beleegyezem, hogy rajtam Is kísérletezzenek. De attól nem bírtam enni, hánytam, borzasztó állapotban voltam, kihullt a hajam, de nem javultam. Mióta ezeket a csöppöket szedem, semmiféle mellékhatást nem észleltem. Jól érzem magam. Hát akkor miért kell lopva, titokban szedni azt, amitől jól érezzük magunkat?
Másik zentai asszony: Egy betegtársnőnk arra kért, ne nevessük ki ezt a tudóst, mert az ő falujukban van egy Pista bácsi, akit agytumorral műtötték. De aztán már a betegség annyira elhatalmasodott rajta, hát hazaküldtek meghalni. Mikor a harang megkondult, mindenki azt hitte, hogy Pista bácsi meghalt. Aki ezt mesélte, elég sokáig nem volt otthon, de tavasszal, mikor visszatért, ablakot nyitott, Pista bácsit látta biciklin. Becsukta az ablakot, azt hitte, látomása van. Este megtudta a férjétől, hogy nem az ő lelkét látta biciklizni, mert az valóban Pista bácsi. Mert a menye hozott neki gyógyszert Kisvárdáról.
Miskolci nő az édesanyjáról: Miután a főorvos fölnyitotta anyámat, azt mondta, menthetetlen, mert az egész belső része el van üszkösödve. Akkor azt mondtam, adjon valami könnyítő gyógyszert, ami átsegíti... Egyszercsak azt láttam, hogy anyám jobban érzi magát, étvágya van, nincsenek fájdalmai. Kiderült, hogy az a gyógyszer nem az volt, amire én gondoltam. Mert a főorvos úr a morfium helyett a kisvárdai csöppöket adta.
Egy apa a téesz udvarán üti a földet: Kérdezem, mondják meg, a világon hova lehet menni? Lemehet a földről, de orvosság nincs. Ezt mondták, slussz. Ezután elmentem Béreshez. Azok az emberek, akik megkötik Béres kezét, mit tennének, hogyan bíráskodnának, ha úgy járnának, mint én? Vajon a törvényre hivatkoznának akkor is, ha a saját gyerekökről volna szó? Vajon nem ugyanúgy rimánkodnának Béresnek, hogyha Istent ösmer, segítsen rajtuk, mint ahogy akkor én rimánkodtam? Béres azt nézte, hogy életet ment, nem azt, hogy mi a törvény. Mert ha azt nézi, az én gyerekem régen a temetőben.
*
– Béres József, mondd, ki vagy te? Valid be, ki a bűnös! Magad-e vagy a vírus? És bírod-e még, amit eddig kibírtál? Tudom, csak azt mondhatod, amit a szabadalmi törvény nem tilt. Most ne beszélj a téged ért bántalmakról, műszereid, sejt-tenyészeteid elkobzásáról, egérkéid heródesi megöléséről. Ha a sors engedi, lesz erőnk, hogy mindenről szóljunk.
– Mint agrármérnök, nemcsak növénytanból, hanem agro-, illetve biokémiából doktoráltam „Summa cum laude” minősítéssel. S több szakon képeztem magam tovább: kémiai laboratóriumi munka, kemizálás és biológiája, ökológia stb. Hivatalos kutatási témám volt a burgonyaleromlás okainak feltárása. Több tapasztalat, megfigyelés arra utasít, hogy a kóros folyamatban különleges vírusok ¡s szerepelnek. Szakkörökben emlegették az úgynevezett „levélsodródás” vírusát. De ezt soha, sehol sem izolálták. Nekem sikerült. Rájöttem, hogy a vírus akkor jut uralomra, mikor az anyagcsere-egyensúly megbillen, fölborul. Rádöbbentem, hogy a vírusbetegségek mögött felismerhetők olyan biokémiai faktorok, melyek az emberben a rákos daganatot megelőzik, illetve kísérik. A növényeken nincs a rákos daganathoz hasonló sejtburjánzás. Dr. Gerlei Ferenc egyetemi tanár, kórboncnok főorvos, felismerte kutatásom és hipotéziseim jelentőségét. Három éven át rendszeresen küldött daganatszöveteket, ezeket vizsgáltam, tanulmányoztam. A kisvárdai kórházban biokémiai vizsgálatokat végeztem orvosok számára, diagnózisokhoz. Eddig négyféle daganatkeltő vírust izoláltam. Köztük az egyik a legbűnösebb, mert 90– 95 százalékban felelős a daganatért. A vírustenyészeti, szérumvizsgálati tanulságoknak megfelelően 17-féle hatóanyagból kialakítottam a szinergetikus gyógyszert. Ártalmatlan a szervezetre, külföldi farmakológiai vizsgálatok s hazai tapasztalatok igazolják. Én magam gyógyító munkát nem végzek. A gyógyhatású készítményekért ellenszolgáltatást nem fogadok el. Följelentettek s kiderült: egyetlen kincsem a karikagyűrű. – A sok bántalom megviselt ugyan, de erős vagyok még, csak időm kevés. Rengetegen keresnek, hazaiak és külföldiek személyesen. Nem tudok gyógyszert adni eleget. Magam vagyok. A számtalan levelet családom is olvasta reggeltől estig. Ezt sem lehet bírni. Megkértem a postát, ne kézbesítse a leveleket, küldje vissza, válaszbélyegekre havonta ötszáz forintot adtam. Ma már ez az összeg is kevés.
– Most van a téli napforduló, újjászületése a Napnak. Új Nap, új király. A Jézuska előtti időkben hatalmas ünnepe volt ez a régieknek. Szokásaik, énekeik manapság is élnek. A jókívánság, a termékenység, az elevenzöld remény ünnepe ez. Te miben reménykedsz?
– Él nálunk egy mondás: Ha József napjától kiütközik a fű, azt kalapáccsal sem lehet visszaverni. József vagyok én is. Igaz, hogy csak Béres.
– Béres József, ha te nem vagy, lehet, hogy már én se élek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/03 35-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5581 |
