Dániel Ferenc
Haris László
Orosz István
Animációs filmtörténet harminc percben előadva: a néző ámulatára a hétköznapi élet kizökken természetes menetéből; a szereplők olykor hús-vér lények, máskor csak fotólenyomatok; a tárgyak önállósítják magukat; a történet mozzanatai – angyali beavatkozásunkra – feltárják „igaz valójukat”, vagy ellenkezőleg: „groteszk bizonyítékként” szerepelnek egy mennyei ügyészség előtt, amely nem emel vádat.
Üdvözült és barátságos hangulat uralkodik történetünk alaphelyszínén: az Óceán család otthonában. Ez közép-európai jószokás szerint utcára néző szuterén lakás, műhely, raktár és üzlethelyiség.
Idebenn most épp nem tartózkodik senki, szelíd tárgyanimáció: a függöny libbenget önmaga szórakoztatására, a padló felpúposodik és visszasimul; egy fotel, mintha maga aludna, békésen ki-be lélegzik. A konyhai vízcsap magától megered, majd hangulatos csöpögésbe vált. Gázrózsára serpenyő mocorodik, láng lobban alatta. A raktárrészben doboz-halmok, kiszabott dobozminták, ezek némelyike – stréberen – dobozzá kockásodik.
„Nincs kellemesebb a világon, mint vándorútra kelni – de egyedül. A vándorút lelke a szabadság. Vándorútra azért kelünk, hogy kínos kötelezettségeinktől szabaduljunk.”
Inzert a némafilmek modorában: „Az angyal: jóságos szellemi küldönc, a jóság hírnöke.”
Az Angyal küldetése célja felé tart, ezt Óceánék tárgyai érzékeny lelkükkel felfogják: egy vízcsapból kicsöppenő vízcsepp megállapodik a levegőben. A szelíden ingó lámpafény árnyékrajzolatai (animációi) kimerevednek.
Ezek az Angyal szárnyaló gondolatai; ő maga, egy köztéri sokalakos, animált fotókompozícióban tűnik fel. Ahogyan a figurák, tárgyak fogynak mellőle, több fázisban, úgy növekszik gyanúnk: ez a pasas nem akárki, nem járókelő, ő a küldönc, ő a kiválasztott. Egy Angyal.
Éles váltás: Az Angyal küldetése céljához közelít, sajátos „test-blende” kompozíciókban: hosszú lábai, nyurga felsőteste takarja ki a fontos részleteket, tarkója takarja ki félig-meddig a kulcslyukat, és a kulcslyukban forgolódó álkulcsot, amikor már behatolni készül.
„Szusszanásnyi szünetet kérnék, hogy eltűnődhessek semmiségeken; hogy hadd tollászkodjon a képzelet!”
Óceánéknél odabenn: a függöny csomóba rándul, a fali poszter üvegtáblája megdermed repedése közben. A fotel visszatartja lélegzetét. A behatolás pillanatában hangulattalan, rideg csendélet fogadja a nemvárt betolakodót.
Éles váltás: Óceánék, ez a népes család, amúgy univerzális bedolgozók és fusizók, nagy halom kész dobozt szállítanak kifelé-elfelé. Ezt a vidám sietséget, kalákát mi sajátos animációs változatban érzékeljük: a bácsikák orrukkal, állukkal támasztják ki az imbolygó skatulákat, a kövér nénikék – recsegő hangok kíséretében – ragasztószalagoznak; skatulák, dobozok röppennek a levegőben; gyerekek, kamaszok címkéznek futószalagszerűen.
Vágókép: az Angyal Óceánék konyhája kellős közepén badibildingezik, súlyzózik, dülledt tekintettel testét kondicionálja.
„Szerintem a folyamatos tapasztalatcsere zavarja az eszmélő szemet. Ha mutogatsz, bárgyúnak vélnek. Ha magyarázkodsz, oda az örömöd.”
Váltás: az Óceán-szuterén kijáratánál kamion öble nyeli magába a doboz-szállítmány utolját. Odabenn azonban banketthangulat. Az otthon kiürült. A lakás, a raktár dobozmentes. Általános hangzavar, zene, énekszó, kacagás. Életképek: családtagok egymás karját átkarolva koccintanak, Óceánné a gyereke csöpögő orrát törli; a férfiak vígan összekapaszkodnak. Az életképek albumfotókhoz hasonlítanak, és mielőtt villanásnyira kimerevednének, a tébláboló, pincérkelő, készségeskedő Angyal mindig kitűnik a villanásnyi, alkalmi kompozícióból.
Inzert a némafilmek modorában: „A tisztaszívűek összébb húzódzkodnak, hogy szállást adjanak az ártatlannak:’
Puha áttűnés: különös domborzat-tájba. Óceánék családi paplanja, párnája; békésen szuszogó, vattával körülbélelten álmodó arcok, kezek, karok és egyéb testrészek. Valahol valaki kulcsot, zárat reszel. Valahol valaki, idebenn, ipari porszívót járat. A motorhang átható. Óceán másnaposan, macskajajosan felriad. Kis gyermeke is felriad. A gyerek kászmálódik ki a domborzat-ágyból, megnézni: mi történik?
„Én inkább halmozó vagyok vándorutamban, mint elemző. Inkább felrakodok egy kazal gondolatot, s otthon idővel szétrakodom.”
Az ajtószárny költőien feltárulkozik. Éles fény vetül a kisgyerekre. Mint egy pindurka liliputi ember, látja fölmagasodni Angyalt: az Angyal az ipari porszívó szippantójával mindenféle tárgyakat, lomokat, hulladékfélét gyűjt a gépezetbe. A gyerek láttán hirtelen leállítja a masinát.
Éles váltás: modellező makettasztal, négyzetrácsos hálóval, alulról megvilágított fényben. Mintha egy porszívófej köpné a makettasztalra a „bizonyítékokat”. A négyzetrácson a puha és a kemény tárgyak szétválnak. Némelyik tárgy – egy almacsutka, egy csavar, egy gyűrt tubus – „ellent áll”. A négyzetrácson egy gomb idiotikus animációra ösztönöz.
Inzert: „Munkához lát az értékelő csoport.”
A gomb: lehet szem egy kirajzolódó arcban; alkatrésze szerkentyűnek, megsokszorozódva hernyótalp stb... Némelyik ütődötten animált kompozícióból azonban tisztán fölismerjük: itt Óceánéket modellezgetik!
Éles váltás: Óceánék, ezek a mindentudó bedolgozók művirágerdővel foglalatoskodnak. A művirágok: a modern kor termékei, zenére hajladoznak, mozdulnak, rebbennek. Óceánék tapsolva ellenőrzik a termék minőségét.
„Van itt virág, amennyit a pazar tavasz csak ád.”
Némelyik cserepes művirág az Angyal buzgó tapsára megmakacsolja magát, nem mozdul. Angyal hiába erősködik: „A természetet nem lehet becsapni”.
Közben vágóképek: egy raktársarokban nagy széria kertitörpe, némelyik magától fejlődik, festődik, csinosodik.
Éles váltás: a makettasztalon zöldes erdei derengésben az értékelő csoport művirágot kontrollál: vajon ez, amit Angyal beküldött, magához vonzza-e vagy sem a rovarokat?
„Barátom tudja legjobban, mi van a fülem mögött. Képzelt és igaz valóm közé áll alkalmatlanul: s egyszercsak elejt olyan szót, ami múltamra és jelenemre fényt derít.”
Óceánék otthonában monitorsorok sorakoznak. VHS kazetták tornyosulnak. Óceánék nagyon készülődnek, még nem tudjuk mire. A képernyőkön pislogó monoszkópok, visszaszámlálás-számjegyei: 5, 4, 3, 2,... színskálák stb... A szuterén ablakból kukkoló népség bámul befelé: mutatványra várva. Az Angyal egylendülettel befüggönyzi kurkász szemük elől a műhelyt.
Éles váltás: a monitorokon különböző fázisokban, fáziskésésekkel lágy-szexképsorok jelennek meg. Óceánék lágypornót hamisítanak, sokszorosítanak, a képekre ügyet se vetve. A monitorokon, elcsúszásokkal követett képjelenetek képi minősége is romlik, ám ennél szembetűnőbb, hogy az ágyjelenetek is egyre harmatosabbak. Már-már átcsúszva az édeskés, rég, cenzúrázott szocreálba.
Amíg az óceán család kazettákat csévél, pakol, mennyiségi mutatókra törekedik, az Angyal kezében felbődül az ipari porszívó.
„Véges a képzelet vászna. Ha egy csoportot ráfestünk, másikat fed el. Látóterünket nem növelhetjük, csupán nézőpontot változtathatunk. Nem nyílhat egyik távlat a másikba. Föld nem egészül a tengerrel.”
Éles váltás: az értékelő csoport a repülőtereken alkalmazott átvilágító röntgenberendezésen világítja át a dolgokat. Tárgyakat: művirágokat és dobozokat. A dobozokban „gyanús tárgyakat”. Az Óceán család tagjainak mását: a családtagokban is „gyanús körvonalú dolgokat”; gyanútkeltő mozdulatokat.
Inzert: „Az értékelő csoport túllő a célon, hiába, véges a képzelet vászna.”
Miért lenne gyanús: a vakarózás, a fésülködés, egy orrfúvás, egy pocak beszívása, kifújása stb.?
Kivételesen üres Óceánék máskor zsúfolt otthona. A berendezési tárgyak, már ismert bútorok, függönyök, lim-lomok, mozdulnának is, nem is... Kétértelmű, Gulliver-kompozíció: Angyal a földön hasal, hátán kisgyerekkel. Mindketten a szuterénablakot bámulják: ott egy másik univerzum: szél fúj, lábak jönnek-mennek, részeg hemperedik, napsütés, éjsötétség, kipufogófüst.
„Mások, talán irigylésméltóbbak vagyunk idegenben, de semmiképpen sem azok, akik idehaza voltunk. A magunk számára éppúgy elvesztünk, mint barátainknak.”
Éles váltás: Óceánék, az Angyal sugalmazására, mindenféle ipari védősisakokat, álarcokat öltenek magukra. Hegesztőét, homokfúvóét, motorosét, tűzvédelmiét, tucatnyifélét. Ez a maszkabál annál is bizarrabb, mert – mostani mozdulataikból és különöskivágású animációjukból – már nem tudható meg pontosan, mint és mit dolgoznak. A művelet összehangoltnak látszik, csak a tárgya ismeretlen. Ez rejtély is marad mindörökre.
Éles váltás: a család fülehallatára felbőg a porszívó, a család szemeláttára megnyílik az ajtó, Óceán, kezében a porszívóval, melyet fújóra állított, különös mámorban zúdítja otthonára a porzsák egész tartalmát: port, tollakat, papírhulladékot, morzsát, szigetelőszalag-véget, ami csak kifér rajta! A lázadás eme groteszk változata, amilyen gyorsasággal berobban, olyan hirtelenül abba is marad. Csak az eredménye... az őrülten bekoszolt lakásműhely.
Vágókép: ugyanaz a helyszín, vasárnapian ragyogó tisztaságban. A családtagok vasárnapiasan kiöltözve, kirittyentve. Óceán és Angyal villanásnyira fölmérik egymást: a bajuszuk, szemöldökük kísértetiesen hasonlít.
„A vándorút lelke a szabadság! Hogy a vándor szabadon, kedvére gondolkodhasson, érezzen, cselekedjen!”
Különös, vasárnapias természet. A táj lehetne akár egy pálmaházé is. Közelképek: egy levélről aláhulló költői harmatcsepp egyszer elszíneződik, másik harmatcsepp kimarja az alatta himbálózó falevelet. A táj lehetne arborétum: minden növény merev, alatta a fajt ismertető táblácska. A patak vize nehézkesen, inkább rángásszerűen tud csak csörgedezni. Egy pók nem fonja, hanem fejti a hálóját. Fészekben éhes madárfióka-torkok tátognak, apjuk mereven hajlik oda: mereven, mert üvegszemű és kitömött; anyjuk se hajlik az ösztön szavára, tűnődik, hogy etessen-e? Óceán egy tócsa fölé hajol, és a fodrozódó víztükörben az Angyal vigyorog vissza rá. A családtagok fotómerevségű tájrészleteknél barangolnak: mert nagy színes pannókról mosolyognak vissza rokonaik.
„Furcsa hálótársakkal hozza össze az embert a természetes nyomorúság. Ámde a hálótársak árulóinkká lesznek.”
Óceánék ámulva látják, hogy a fadöntők-fűrészelte fák csak dőlnek-dőlnek, de nem érik el zuhanva a talajszintet. Gyönyörűséges naplemente készülődik, valahogyan akadozik: a fénygolyó megáll: a nap nem tud lemenni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/09 28-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=558 |
