Barna Imre
Amikor néhai Ferenc Jóskát a prágai Kehely vendéglőben az első légy leszarta, kezdetét vette a lírai groteszk. Ahhoz azonban, hogy ez így alakulhasson, teljesülnie kellett két lényegi feltételnek. Az egyik az volt, hogy Ferenc Jóska leszarható legyen. Ez a feltétel teljesült: az agg császár bekeretezett képmás formájában függött az említett Kehely nevű kocsma falán, a rajta megpihenő legyek tehát könnyűszerrel bepiszkíthatták. A második feltétel szerint a legyek akciójának aránytalanul súlyos következménnyel kellett járnia. Ez a feltétel is teljesült, mert a Kehely tulajdonosát, a derék Palivecet, elvitte a titkos-rendőr, hiába akasztotta le a falról Palivec idejekorán ő császári felsége bepiszkolt képét.
A csehszlovák filmművészet hatvanas évekbeli új hulláma nehezen értelmezhető az irodalmi előképek, mindenekelőtt Haąek vagy legjobb mai követője, Hrabal ismerete nélkül. Élvezni persze enélkül is lehet azokat a filmeket, nem kell hozzá más, csak egy kis fogékonyság a groteszk ábrázolásmód iránt. Semmire se megy viszont az, aki nem tud mit kezdeni az előképek „előképével”, vagyis azzal a Közép-Kelet-Európával, ahol a legyek bármelyik pillanatban hihetetlen jelentőségre tehetnek szert; de ahol, fordítva, nincs az a fennkölt dolog sem, amelyik ne volna egyszersmind roppantul nevetséges. Ahol épp ezért összekuszálódnak a határok kicsi és nagy, nevetséges és halálos dolgok között, s a legjobb tudomást sem venni az ilyen határokról.
Gyarmathy Lívia filmrendezői pályafutása akkor indult, amikor a cseh új hullámot épp felváltotta egy még újabb hullám: a régi. Annál rokonszenvesebb, hogy a magyar rendezőnő tudatosan vállalta annak a szemléletmódbeli örökségnek a tovább-ápolását, amellyel talán Prágában sáfárkodtak a legjobban, s amely mégis közkincs. Hosszú ideig szinte egymaga gondoskodott róla Magyarországon, hogy ez utóbbi tényre újra meg újra felhívja mindazok figyelmét, akik megfeledkeznének Ferenc Jóska és a légy esetéről.
Kár, hogy ez a tudatos vállalás túlságosan is tudatos. Csaknem húszéves rendezői pályafutása során Gyarmathy Lívia mintha soha semmit nem bízott volna a „véletlenre”. Mint aki (titkon a groteszkkel szemben tamáskodókhoz húzva) attól tart, hogy a valóság kifog rajta. Filmjeinek képi világával, atmoszférájával sosincs baj, a mesével, a részletek hitelességével szinte mindig. Kár, mert a kiagyaltság a groteszk rovására megy. Ha a groteszk ábrázolás hiteltelen, akkor a visszájára fordul, és a valóság apológiájává lesz a „torzító” művészet ellenében. A nagy ilyenkor csak azért is nagynak, a kicsi pedig szánalmasan kicsinek látszik. A császár császárnak, a légypiszok légypiszoknak.
A Vakvilágban két mesét is kínál. Lírait, groteszket. Egy balul sikerült brigád muriról meg egy nyámnyila fiúról, aki szeretne fellázadni zsarnoki mamája ellen. A két történet szereplői nem tudnak egymásról, és még csak nem is sejtik a váratlan végkifejletet, azt a pillanatot, amikor a két történet keresztezi egymást. Véres csattanó: az egyik főszereplő a villamos alá löki a másikat, mert összetéveszti egy alkalmi ellenségével, akin részeg bosszút akar állni. A kisszerű szereplők kisszerű (lírai és groteszk) epizódpillanatait és ön-értetlenségüket így, visszamenőleg teszi a csattanó halálosan jelentőssé.
Azaz csak tenné. Ezeknek a figuráknak ugyanis semmi közük halálhoz, élethez, valósághoz. Nem, nem azért, mintha annyira groteszkek volnának, szó sincs róla. Hiszen a valóság maga is groteszk, lásd fentebb.
Hanem azért, mert önmagukhoz, sőt, ehhez a filmhez sincsen sok közük. Hamisak.
Vegyük a brigádvezetőt. Az egyik (lírai) kulcsjelenetben a kislánya Beethovent zongorázik. Az Apassionata légiesen szomorú de (groteszkül) döcögős hangjai kiszállnak az ablakon, belengik a várost. Utcai (groteszk) pillanatok fölött egyensúlyoznak. Szépen ki vannak találva. Csakhogy az utcán pillanatkodókról lerí, hogy statiszták, a zongorázó kislány pedig legalábbis gyanús. A rendezőnek alighanem olyan fontos volt e jelenet ötlete (munkáslakás kontra Beethoven kontra utcakép), hogy a többit elhanyagolhatónak vélte. Mindössze annyit tett, hogy a zongora „érdekében” tanárnőt faragott a brigádvezető feleségéből; ám ez csak újabb bonyodalmakhoz vezet. Lehet, hogy tévedek, és egészen más megfontolás rejlik a zongora meg a tanárnő-feleség mögött. De az eredmény szempontjából ez mindegy, mert az eredmény hiteltelen.
Vagy vegyük a nyámnyila fiút. őt már a szereposztás lehetetlenné tette: a nyalka és vagány Dörner György minden, csak nem az az anyámasszony katonája, aki csupán a film végére vergődik el odáig, hogy fellázadjon zsarnoki mamája ellen, és csak azért is bemutassa neki hervadónak indult, nálánál idősebb, titkos aráját. Utóbbival folytatott „jópofa” dialógusaik túl gyakran csapnak át leíró jellegű, irodalmias monológokba. Ezeknek a hamissága már-már komikus; és az effajta komikum persze nem a film malmára hajtja a vizet. Amiként a bosszantó valótlanságok sem, mint például az a lezser magától értetődőség, amellyel a nyámnyila fiú többször is feltárcsázza édesanyját a vidéki magyar éjszakából, mikor egy tátrai telelés után hazafelé döcög tragacs autóján, hervadó szerelmével. Ebben a filmben szemlátomást hangsúlyos és fontos, hogy tragacs az autó és hervad a szerelem; így hát Csajágaröcsögepuszta éjjel-nappal működő, távhívó telefonfülkéi különösen nagy hazugságként hatnak benne. Dörner György lezserül tárcsáz, a néző meg csak nevet. Mérgében nevet, a film rovására.
Közös vonás a két történetben, hogy nemcsak anyámasszony katonájának, hanem a nagyüzemi szakmunkásnak is szabadulhatnékja van. A brigádjával együtt kapott újítási díjból lakomát csap egy külvárosi kiskocsmában, brigádostul. Most végre azt eszik, azt iszik, azt csinál, amit akar. Összetöri a berendezést, mert a pincér baleknak nézte, és az éjszakát egy finomabb, belvárosi helyen folytatja, ahonnan aztán kidobják. Ezt a sértést megbosszulandó löki villamos alá a másik történet főszereplőjét, tévedésből.
A külvárosi étteremben egy külvárosi zenekar „szandi-mandi” zenét játszik, a belvárosi lokálban meztelen görlök illegetik magukat. Mindez láthatóan így igaz. Látható aztán olyasmi is, ami nem igaz. Például az országút menti crossbar-fülke, vagy az a pillanat, melyben váratlanul egy hamisítatlan, napszemüveges-kesztyűs breaker csöppen a kocsmai szandi-mandizók közé. Ez utóbbi látvány bevallottan lódít. Azt vallja: ez az egész csak csalás és ámítás. Meglehet, van, akit még ezen az emelt szinten is bosszant a breaker. Az ilyen jelenetek azonban kétségkívül azt láttatják, amit láttatni akarnak.
A film egészéről ez már korántsem mondható el. Talán az irodalmi előzmény, Marosi Gyula műve hatja át túlságosan, de tény, hogy általában nemigen látszik (vagy nem az látszik), amiről szólni szeretne. Az egyik brigádtag, a sánta Cilike például igen szomorú történetet ad elő az ő végzetes balesetéről, de Cilikét sajnálni nem lehet, mert Cilike a történetet csak elmeséli. Látni csak azt látjuk, hogy Esztergályos Cecília bombanő, akinek még az ortopéd cipő is jól áll. Ennek a Cilikének semmi keresnivalója a Vadrózsa étteremben. Ami pedig a két külön történet találkozását, egyszersmind végkifejletét illeti, a brigádvezető végzetes tettét egy megtévesztő fehér sálon kívül a brigádvezető szociális indulatai hivatottak indokolni. Na persze: ha nincs szociális indulat, akkor az egész nem fontos (hiába halálos): akkor a csattanó nem csattan, és a két történet sem szikrázik össze. Ezen áll vagy bukik a film.
Áll! Bukik. „Nagy átverések folynak itt!” – magyarázza magával cibált, zöldfülű kis kollégájának dühödten a brigádvezető, ahogy a bárban a meztelen görlöket nézi, és közben a maga megfáradt, idő előtt megöregedett felesége jut eszébe. Arra is gondol – mondja is –, hogy az újításért kiutalt pénz sem annyi volt ám, amennyi járt volna; és talán további példákat is sorolhatna még a nagy átverésekre, de nem teszi. Jól teszi, mert hiába is sorolná, ha egyszer az érveinek semmi közük ehhez a filmhez. A film (minden film) elsősorban látvány. Látszani ebben a filmben legfeljebb annyi látszik, hogy a pincér csal, hogy a görlök tényleg hamisan mosolyognak, és hogy egy fehér sálas bártöltelék-aranyifjú csúnyán verekszik, ha belekötnek. Mindez nem valami sok.
Magángondolataim természetesen nekem is vannak erről az egész, nagy-nagy „átverésről”. De azokba kellemetlenül elvegyül a film művi hamisságai feletti bosszankodás. Jól tudom, hogy Gyarmathy Lívia tisztességes szándékkal, rokonszenves látásmóddal (és hogy ne feledjem: jobbnál jobb színészek segítségével) azt láttatná velem is, hogyan, milyen esetlenül, röhejesen, és sírnivalóan botorkálnak figurái a saját sorsukban. Sorsukban, amelyet valahogy mintha nem rájuk szabtak volna, és ezért úgy érzik: valaki becsapta őket. Annál inkább rosszul esik, hogy én is becsapva érzem magam.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/03 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5579 |
