Filmvilág

Andrej Tarkovszkij

Andrej Tarkovszkij meghalt. Olvastuk a hírt. A forgatáson megpróbálom elmagyarázni a többieknek, hogy az egyik fő kifogás ellene, művei ellen, az volt, hogy „elitista”. Nem értik. Nem a szót nem értik, hanem azt, hogy MIKOR és HOGYAN és KIK szokták ezt használni? Abban maradunk, hogy „túl bonyolultnak” tartották. „Érthetetlennek”. „Aha” – mondja valaki, – „jó, akkor nézz körül. Ez érthető?” – és kimutat az ablakon.

Egyszerű utcakép, leesett a hó, megállt a közlekedés, az emberek ingerültek, az élelmiszerbolt előtt háborús tülekedés.

Egy párizsi kórházban hétfőn, rákbetegség következtében elhunyt Andrej Tarkovszkij szovjet filmrendező, korunk egyik legnagyobb filmművésze, a szovjet „új hullám” neves képviselője, akinek alkotásai hosszú ideig viták középpontjában álltak. 54 éves volt. Két éve Nyugaton dolgozott. (Milyen tömören fogalmaznak a hírügynökségek! Minden szónak „súlya van”.)

Almási Miklós írta a Tükör című film kritikájában: „A mai Tarkovszkijnak, vagy a film jelenbeli hősének épp az okozza a legsúlyosabb lelki válságot, hogy a sorsok ismétlődnek: ahogy neki gyermekkorában egyedül kellett felnőnie, mert apja elment a családtól, úgy lesz ez majd a saját fiával, Ignattal is, mert éppen válnak, és a gyereket a férfi felesége fogja nevelni.”

Az ember megborzong ezeket olvasva. Tarkovszkij díját a fia vette át Cannes-ban. Ő már nem tudott járni, és a gyereket feltehetően az anyja fogja felnevelni nélküle.

Vajon milyen „lelki válságot” okozott volna a film régebbi hősének, ha megsejti, hogy a sors nem csupán egy válás miatt ismétlődik, hanem mintegy fokozva a „tréfát” és a kihívást, véglegessé teszi az elválást, sőt idegenbe téve a helyszínt: történelmi súlyt ad neki. Mert akárhogyan is nézzük: a hős „lelkifurdalása” történelmi ívet kapott. EZT is végig kell elemezni majd műveivel együtt – hiszen ő elég következetes volt, hogy kövesse saját hősei, saját logikája útját, és nem pojácáskodásból, de magát is meglepve: a történelmi ívből SORSA lett.

Ez a nemzedék – mondhatnánk így: bátyáink, unokabátyáink nemzedéke –, még gyermekfejjel élte, átélte a háborút, a háború utáni évek családi nyomorúságait, aztán az „olvadást”, ami egybeesett az életbe való belépésükkel, foglalkozásválasztásukkal, „arcalakítással”, és azzal az örömmel, hogy az elkövetkezendő békeéveknek lendületes, újszerű alkotói lehetnek.

A tiszta égboltba rakétákat küldött a kutató ember... Aztán jöttek, amik jöttek, velük a családok háborúi, változások és csendesen változó közegek, és néhány ilyen sors vészesen felveti (reméljük, ezt többen is észreveszik) a kérdést: hogy MIBEN BÉKEIDŐK ezek az évek? KIKNEK? Ha valaki megjósolta volna – mondjuk – egy ilyen csendes, halkszavú embernek, mint Tarkovszkij volt, hogy életfilmje utolsó képe egy párizsi kórházi szoba ablaka lesz, előtte a fiával, akkor ő nem hiszem, hogy kétségbeesett volna, mindössze a hasonlóság (Tükör stb.) mellett kénytelen lett volna arra is gondolni, hogy nemcsak ő szabott hőseinek „zűrzavaros”, „túl bonyolult” életet, hanem ő is megkapta a Sorsát. Méghozzá nehezen megmagyarázhatót. Reméljük, elmosolyodott...

Hiszen ő mondta: „A film nem más, mint az idő megragadása. Véleményem szerint az ember mindig az idő medrében él...”

Godard a Bolond Pierrot idején (amikor még büszke lehetett arra, hogy ő a földkerekség összes Hollywoodja számára egy amatőr) azt nyilatkozta, hogy „sok minden jelenet hiányzik, de a hiányzó jeleneteket Bertolucci csinálja majd meg Rómában, Glauber Rocha Brazíliában, Straub az NSZK-ban és Forman meg Jancsó Kelet-Európában.”

Hogy változnak az idők? Vajon milyen jelenetekkel egészítenék ki egymás filmjeit a mai filmrendezők?

Mindenesetre megmásíthatatlan tény, hogy Tarkovszkij halott, hogy soha többé nem egészítheti ki képzeletünk filmjeit férfias és nagyvonalú képeivel, amelyekben birtokba, igenis BIRTOKBA veszi a teret, és kiszélesíti a látóhatárt, mivel úgy tudja hozzátenni a talajon, padlón, lépcsőházban, mindegy hogy hol, a vizet az összes többi anyaghoz, elemhez, hogy kezébe kerül a tér, és szó sincs arról többé, hogy egyszerűen helyszínen vagyunk.

Tarkovszkij ezenkívül komolyan vette, hogy a montázsnak más formája is létezik, mint az eizensteini, hogy film, az idő, egy folyammá egyesül stb. stb. nincs értelme részletezni, mindössze azt akarom mondani, hogy egy olyan ember távozott, akinek nem dumában, de valóban megvoltak a saját képességei, és hogy ez hiányzik, pótolhatatlan, nem tudja más. Jó lett volna tudni, hogy valahol van, megvan, töri a fejét... De ennek vége van. Rubljov Párizsban...

A film közben végre nem kell sietni, kapkodni. Lehet látni az embereket, át lehet élni az „idő folyását”, a háború „ritmusát”. Háború van, mégis csend.

Az esemény nem „akció”. Nem kung-fu, karate stb. Színészi bravúrok, kaszkadőrök kaszkadőrmutatványai egymásnak. Itt a németek: németek.

„Úrigyerek volt?” Micsoda kor, amely egymás ellen uszította Suksint és Tarkovszkijt?

Egy emlékezés nem értékelés. A. T. halálát illetően különösen nem lehet az, amíg az emberiség, kortársak sem tudják „milyen korban” is élt? Milyen történelmi korban élünk?

A. T. mindenesetre hiányzik, ugyanúgy, ahogyan Suksin (akivel pedig voltak ellentétei, lévén két ellenkező temperamentum, háttér–de hasonló sors), vagy Viszockij stb.: minden olyan nagyformátumú egyéniség, aki képes és tud alakítani a dolgokon. Partnere tud lenni a környezetnek, sorsnak, sőt, ezt a feladatának is tartja, főleg ebben a nagyformátum helyett nagykabátot hordó (Párizsban újra divat) „profik és menedzserek” között. Akik el sem tudják képzelni, hogy ez mit jelent? Igenis, ma kevesebben vannak, akik életművet, pontosabban emléket képesek, akarnak belőni az agyakba, tudatosan és módszeresen, megrendezve – vagy tombolva, vagy higgadtan –, mindenesetre mindenre kiterjedő önfejlesztéssel és hozzáértéssel és nem a show-business szabályai szerint, hiszen az igazi művésznek, személyiségnek végül is ez a dolga, ez a szakmája. Eggyéválni és különválni saját ritmus szerint.

Miért kell a show-business stílusát utánozni a filmnek? Az mindig volt? Nem csinálták? Mi nem csinálhatunk mást? A show-business „vidámsága” vakolattal felkent jópofizás.

A régi Filmkultúrákat lapozva: mennyi arc, nyilatkozat, fogadkozás. Spielbergék ezen tanultak. Mit értek el vele? Öngólt és sikert. Tucatárut. Tucatárut a lovagiasság kitiltásával. Először bátorságnak tűnt, aztán kiderült, hogy rájuk sült a kabát, a mosoly, a szkafander és a sztepptánc. Soha ennyi kaszkadőrt nem termett a föld, mint amennyit az úrifiúk és az aranygyűrűs újgazdag menedzserek előszedtek.

Tarkovszkij szemlélődése a gondolkodás töprengő nyugalma. Magabiztos, erős (olyan, mint alakjai). Férfiai nem divatos pózokat tanult, jól menő színészek. „A film olyan, mint a folyam...” Van ideje a cselekvésnek és van ideje az elmúlásnak.

A nézőnek bizonyosan lassú az elbeszélő tempó. Mihez képest? És ha igen?

–...csupa olyan szavak, amelyek már nem léteznek, soha nem is értik őket. Pedig a videótechnikával nő a lehetősége és meg fog születni az újabb ipari forradalom utáni kor nagykorú önérzete, mert az emberek egy idő múlva megunják a bágyadt bámulást, hogy mindegy, mit nézel...

Olyan művészek mentek el, akiktől várnak (várhatnak) valamit. Most megint eggyel kevesebb. Akinek volt fantáziája, akinek a világ nem megfejthetetlen és lezárt gömb, az a típus, aki maga is egy világ, aki önmagában (és önmagával is) építkezik.

Nem látványos, nem csinnadrattás, nem pózoló. Valószínűleg nem szerepelt sokat a tévében...

Mindenesetre ő megérezte a csönd fenyegetését. Tudott magáról, ismerhette a reá leselkedő veszélyt. Akkor cselekedett is, mondhatnánk „lépett” egyet anélkül az ízléstelenség nélkül, hogy a fél világ művészbejárójánál arról sopánkodjanak: „Hallottátok? Beteg? Nagyon beteg?”

Tehát nem volt suttogás, nem volt sajnálkozás, de volt értetlenség, és volt félreértés elég.

De térjünk vissza oda, hogy mit lehet tudni (kell-e) egy művészről? Tehát: a fenyegető csend helyett ő nehéz lépésre szánta el magát. Nyilván, hogy felgyorsíthassa személyes tempóját, és több művel zárja le a pályát.

Mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ő művész, és sem a művészet, sem a művész, se mint szó, se mint tevékenység, tudás és képesség: nem divatjamúlt. Fontos, és ez nem szorul magyarázatra. Végülis gondoljunk bele, kinek (kiknek) kellene megmagyarázni a dolgot? Valakinek – önmagát?

1965 körül láttunk egy fotósorozatot róla, valami képesújságban. Szimpatikus, „modern” fej stb. A sorozat címe „A. T. fiatal szovjet filmrendező következő tervén gondolkodik.” Öt képen állt, maga elé nézett. Ez akkor új dolog volt...

Akkor az eposzok kora volt divat. Nagy témában, nagyot. A Rubljov. Ránkzuhant.

Barátaival szétágaznak az utak. (Költők.) Találkozások volt évfolyamtársakkal, nőikkel. Mesék.

Letagadtatja magát. Mogorva. Gyomorfekély. Új feleség. Közben mindannyiunk élete zajlik.

Terepjáró szántotta arc, gyíkszerű bőr, fej. Tömött nagy bajusz? Mi ez?

Elég a többiek arcára nézni... Száz és száz egyforma nyakba vetett sál és kínosan „spontán” ál-öltözet.

Betegen, az adminisztrációtól kérte a gyerekét (nyilván nem véletlenül), hiszen őt küldte maga helyett. Persze a gyereknek se lehet könnyű megérteni egy ilyen (és beteg) apát, aki őt kéri saját hazájából, mintegy ráadásként, jussként, a hazájától, amit sohasem tagadott meg, mindössze nem tudta kivárni a gyorsítás programját, lévén betegsége gyorsabb, így saját kezébe vette sorsát.

Szóval ezt is meg kell hogy értse az összes popzenekar mellett a gyerek, hogy ez is van, sőt ez is a diszkó része, és nem csupán 80 000 néző előtt „mágikusan” és szponzorikusan.

Mindenesetre lehet, hogy nagy tömegek, a „közönség széles rétege” nem szomorodott el a hír hallatán (54 éves volt), nem zarándokoltak el sem nyugdíjas kerékpárosok, sem alakuló zenekarok a kórháza elé, viszont abban nyugodtan bízhatott, hogy (nem elhagyott) hazájában a fiatalok széles rétege hűséggel gondolt rá, és nézni fogja műveit. Ezért is olyan fájdalmas távolban meghalni. (Most elővették őket és telt házzal mennek a művei.)

Évek óta megfigyelhető, hogy nem „a hülyék”, nem a férgese hullik. Általában nem tartom hősi dolognak az elhullást (különösen az öngyilkosságokat, önroncsolásokat nem). Éppen azt látom, hogy nem is az igazi áldozatok mennek el. Az áldozatok itt vannak, és még csak nem is veszik észre. Ön-roncsolással nevetni szeretnének, mulatni és alig várnak valami jó poént. Életre ítélték őket.

De a világ fél tőlük, mert a vigyorgás mindig vicsorgás lehet, és az áldozat is fél, mert gyűlöli, ha „zavarják”, elgondolkoztatják. Őt a lét határozza meg és az indulataira vár...

Ha feldühödik, a producer Amerikában is neked esik. Üsd, vágd, nem apád. Nincs irgalom. Addig vigad, mosolyog. És megkér, mosolyogj te is. Szóval olyan emberek hiányoznak, halnak meg, akikre nagyon nagy szükség van (volna).

Szűkül a játékosanyag köre. Azoké a profiké, akik bármilyen helyzetben át tudják tekinteni a terepet, és felhalmozott tudásuk a nagy összefüggésekben gondolkodik, szemük, agyuk tiszta és nem racionális, nem „okosok”, hanem évek óta együtt élnek a föld legmélyebb áramlataival. A saját bőrükön érzik.

Ők fogynak és nagy hiány lesz belőlük, amikor rájövünk, hogy túltermelés van (nem csak show-menekből, zenekarokból, amik rég nem egy réteg kifejeződései vagy megnyilatkozásai), hogy túltermelés van azokból, akik hajlandók ájultan fetrengeni, értük (mindegy hogy hívják a zenekart), mert olyanok szeretnének lenni, dehát ők nem lehetnek olyanok, mert ők a közönség, a tömeg, a nép. A tévé demokratikus mosolya a koncertek eucharisztikus kongreszszus-zárómiséit varázsolja elő, és a nép őrjöngve csápol, imádja azokat ott, a nagyokat, a jó fejeket, akikhez közel menni sem lehet.

Andrej Tarkovszkij maga sem hitte volna, mikor könnyed kézzel, biztos tehetséggel elkezdett filmet csinálni, hogy maga is nehéz korban él, és hogy a sors maga is rubljovi életutat varázsolt neki a saját civil életében. (Nem volt kihívó soha, nem kereste a halált. Talán elcserélték a személyi számát, vagy valahol nem volt érthető, hogy őrá figyelni kellene, hogy milyen kérvényt is írt?)

Tarkovszkijt elvitte a rák (mint elvitte Truffaut-t), ebben tehát senki sem hibás. De abban talán igen, hogy hogyan kellett elmennie, és hogy milyen erőfeszítéssel kellett egyedül utat keresnie, erőt, mert sem az adminisztráció, sem a nagy nyilvánosság számára nem tűnt fel, és nem volt fontos.

Bezzeg ha ők szenvednek, vagy egy egyszerű helyen bedől a fal vagy elromlik a gáztűzhely.

Szóval, gúny nélkül és egyszerűen, imponáló nagysággal vette tudomásul a dolgát, és valószínűleg a humorát sem veszítette el, lehet viszont, hogy megsértődött, amikor rájött, hogy már a szeme előtt életművé csontosodik minden, amit csinált, a tervei. Amikor látta csikorogva összeilleszkedni a nem is tudatos részeket és a terveket, és megérezte, hogy ez az élet: a belevitt erő szépsége, de azt is, micsoda ereje van a halálnak: hogy összehúzza a szálakat, s dübörögve összetolja az összes panelt, fát, adatot és a végén összerakja köré az egész dómot, amibe aztán bezárja őt.

Ezt a pillanatot tűnődve viselhette, mint ahogy azon a régi fotósoron, ami megjelent azzal az érthetetlen aláírással, hogy „A. T. fiatal szovjet filmrendező következő tervén gondolkodik.”

Ha belegondolunk, mennyi jelet találhatott saját műveiben, hogy ilyenkor hogyan kell, hogy ilyen van... Mivel az ő filmjeiben nem szokták elveszíteni a méltóságukat az emberek.

Nekik is megvan a tennivalójuk, és értenek hozzá. Rubljov a tudást, és a tudás fontosságát ajándékozza meg méltósággal egy őrült és vérengző korban, amikor az igazságtalanságok az égbe kiáltanak.

Jevtusenko a Szovjetszkaja Kultúrában. ezt írja: „A szó, a mozivászon, a színház, a zene, az ecset sok becsületes szovjet művésze nem felülről hullott ajándékként kapta az átalakítást és a nyilvánosságot. Ezek a művészek hosszú éveken át harcoltak az átalakításért és a glasznosztyért, az ügyek nyilvános intézéséért, a meg nem értés körülményeinek közepette, sok esetben a támadások kereszttüzében, s a társadalommal együtt készítették elő azt a történelmi fordulatot, amelynek eredményeként az SZKP XXVII, kongresszusán erkölcsi posztulátummá nyilvánították az átalakítást és a nyilvánosságot. Az átalakítás nem az ideák, hanem az őket gúzsba kötő dogmák lerombolása.”

„Két hónapja ismét játsszák a híres Tarkovszkij-filmeket. Moszkvában hosszú sorok állnak a jegypénztáraknál. Filmjei – amelyeknek a sorsa összefonódott az idők változásával, az emlékezetes 1986-os évvel – visszatértek hozzánk” – írja a Lityeraturnaja Gazeta.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1987/03 02-05. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5573