Koltai Ágnes
Ne támadjunk a science fiction nehézfegyverével Piotr Szulkin filmjére, hiszen víziója a jövőről szerényebb, ám a jelenről rajzolt képe erőteljesebb, mint azoknak a tudománnyal és filozófiával zsonglőrködő műveknek, amelyek a távolbalátás képességével kérkednek, s valamiféle új messianizmust hirdetnek. Az O-bi, 0-bá...-nak csupán annyi köze van a tudományos-fantasztikus filmekhez, hogy atomkatasztrófa után játszódik, és a tétje, mint minden sci-fi-nek: a túlélés. De még ebben sem követi a hagyományokat.
A legtöbb tudományos-fantasztikus filmnek a túlélés a filozófiája, a hite, a reménye, és nem utolsósorban a vigasza, Szulkin pedig éppen e végső menedéktől foszt meg bennünket. Nála a túlélés állapot, és nem cél – az élet lealacsonyítása, a vegetálás szinonimája. A létezés egyetlen, kényszerű módja, s hogy ez mennyire deformálja az embert, annak ábrázolására a lengyel rendező nem is egy, hanem, három filmet szentelt. 1981-ben készítette a Világok háborúját, 1984-ben az O-bi, O-bát, és 1985-ben a Ga Gát. Az epikus szándékra, a történetek közötti összefüggésre utal, hogy a trilógia minden egyes darabjának magyarázó, a film hangulatát lakonikus tömörséggel kifejező alcímet adott (A jövő század, A civilizáció vége, Dicsőség a győzteseknek). Jajkiáltás ez a trilógia, egyfajta negatív utópia a civilizáció átváltozásairól, az egyre végletesebbé és durvábbá váló emberi szellemről, cselekedetekről.
Bár tudatunkban az utópia egyenlő a légvárépítéssel, és józan pragmatizmusunk a képtelenségek birodalmába utal minden olyan elképzelést jelenről, jövőről, amelyet a napi gyakorlat közvetlenül nem igazol, ezekben a „történelmileg hiteltelen” társadalomfelfogásokban is van valami elgondolkodtató. Ahogy a Platon, Morus, Campanella megjósolta társadalom sem létezik, úgy a sci-fik ábrázolta jövő sem válik valósággá, ám amennyire morálfilozófiaként ma is érvényes az Állam, az Utópia és a Napállam, annyira esetleg egy tudományos-fantasztikus film is érvényes lehet.
A science fiction a modern kor utópiája, s ez még az olyan, a civilizációt pusztulásként értelmező filmekre is igaz, mint Kubrick 2001 : Űrodüsszeiája, vagy Szulkin trilógiája.
A sci-fi elsősorban persze izgalmas akciófilm, ennek a trilógia első darabja, a Világok háborúja eleget is tesz. Ez a H. G. Wellst idéző film egy „szép új világ” megteremtéséről szóló cinikus mese. Idegen harcosok törnek a Földre, feladatuk nem a megsemmisítés, hanem az élet átprogramozása. A nagyon is evilági Idegenek alig-alig ütköznek ellenállásba, tompa, fáradt, megtört emberekkel találkoznak, akik majdhogynem önként vetik alá magukat az erőszaknak: a házkutatásnak, a szellemi nyomásnak, az értelmetlen intézkedésnek. A Világok háborúja (amely egyébként címén kívül semmiféle közösséget nem vállal a magyar származású trükkmester George Pal 1953-ban készített filmjével) katartikus film. Úgy, ahogy a tudományos-fantasztikum birodalmában megjelenhet a katarzis: mindig akad valaki akit az Idegeneknek nem sikerül megtörni. Ő a reménység, a biztosíték, hogy az Ember, ha szenvedések árán is, de legyőzi a barbár hordákat. Az O-bi, O-bá...-ban már ez a csipetnyi optimizmus sincs meg, itt nemcsak a kiindulóhelyzet végletesebb és a cselekvési lehetőségek korlátozottabbak, hanem az élet értelme, sőt puszta lehetősége is bizonytalan.
Képzeljük el Noét, akinek az Isten megmondta, hogy vízözönnel bünteti meg a gyarló embereket, de az életet magát nem akarja elpusztítani, ezért készítsen bárkát, és minden élőlényből mentsen ki annyit, hogy egy jobb, igazabb világot tudjon teremteni másutt. Noénak választania kellett, ő döntötte el, hogy ki juthat fel a bárkára. Jól választott (természetesen isteni sugallatra), hasznos útitársakat vitt a bárkára. A Bibliának ez a – minden bizonnyal valós katasztrófákra és az emberekben mindenkor ott szunnyadó halálfélelemre utaló – története éled újjá az O-bi, O-bá...-ban, csak a vízözön változik át atomrobbanássá, az Isten arcnélküli elidegenedett hatalommá, az állatok pedig szerencsétlen túlélőkké. Eleinte mindenki hiszi, a katasztrófát elkerülheti, mert a megmaradtak védett, jól kiépített bunkerban húzódnak meg, a legszükségesebb élelemből és holmikból készleteik is vannak. Ám a bunker rövidesen börtönné válik. Kezdetben az összezártság kezdi ki a szolidaritást és a felelősségérzetet, később a nélkülözés szabadítja fel az állati ösztönöket a kiéhezett, elpiszkolódott, megzavarodott emberekben. Amint ráébrednek arra, hogy kevés az élelem, és a védelmet nyújtó mocskos labirintusból nincs menekvés, rémhírek kelnek szárnyra. A legnépszerűbb egy mentőbárkáról felröppenő hír; hogy a bárka valóban létezik, vagy csupán a tébolyult elmék szüleménye, nem tudjuk.
A rendező mindvégig bizonytalanságban hagy bennünket, aki akar, hihet a bárka meséjének. Az O-bi, O-ba... nem a menekülés módjáról szól, hanem a lélek tűrőképességét vizsgálja. A bárkahit futótűzként terjed, tudni vélik, hogy kevés lesz a hely rajta, ezért különféle trükköket eszelnek ki: van, aki bárkapénzt árul, ezzel lehet férőhelyet vásárolni, a fiatalabbak és ügyesebbek légtornász-gyakorlatokat végeznek, hogy ha kell, fel tudjanak kapaszkodni a kötelekre. A hangszóró éjjel-nappal bömböli, a bárka nem létezik, mindenki csak magára számíthat, de az emberek bizalmatlanok. Minél többet hallják, hogy a mentőhajó illúzió, kegyes csalás, annál jobban hisznek benne. Olyan ez a bunker, mint egy kísérleti labirintus sok kicsi szürke egérrel, akiknek az agressziós küszöbét vizsgálják. Vajon mikor ugranak egymásnak, melyik az a finom falat, amelyért ölre mennek?
A kísérletezők kívülállásával szemléli és ábrázolja hőseit Szulkin, a lélektan és a szociálpszichológia legfrissebb eredményeivel felvértezve, hideg precizitással osztja ki a szerepeket, hogy figurái a hiteknek, a haragnak és a félelemnek minden apró mozzanatát felvillantsák. Az O-bi, O-ba... törvényektől, választástól, cselekvési lehetőségektől megfosztott, kényszer szülte társadalmat mutat be, amely még vészhelyzetben sem hatékony. Egyetlen célját, a túlélést sem tudja beteljesíteni. A rettegés megfosztja az embereket józan ítélőképességüktől, apátiába süllyeszti őket, s amikor a tényeket és a rémhíreket már nem lehet megkülönböztetni, senkit sem érdekel, hogy közeleg a bunker összeomlásának pillanata. A gyászos vég be is következik, és jellemző a tévhitek erejére, hogy a tragédiát fel sem fogják. Beomlik a bunker, és a szennyezett, radioaktív sugarakat kibocsátó mezőre úgy rontanak ki az emberek, mintha a felmentő sereg várná őket. De a bárka, benne a kiválasztottakkal, csak Noénak adatott meg, az O-bi, O-ba... maradék civilizációját senki nem akarja átmenteni egy boldogabb jövőbe. A bárka helyett egy hőlégballon jelenik meg (kedves, régimódi darab), ám ez is csupán a túlhajtott képzelet játéka.
A film képi világa is sugallja, hogy a történetnek kevés köze van a tudományos-fantasztikumhoz, az O-bi, O-ba... csak annyira sci-fi, mint a Biblia vízözön-legendája. Utal valami katasztrófára, de ebben a természet vak és kiszámíthatatlan erőinek kevés szerepe van. A vízözön-legenda e modern átértelmezése félreérthetetlen parabola. Az út innen a Ga, Ga féktelenül romboló univerzumába vezet.
Szulkin szereti az ősi legendákat feléleszteni, első rendezése, az 1979-es Gólem a sokakat megihlető nagy kalandot dolgozta át, a gőgös és elbizakodott ember ama ballépését, hogy Istennek hitte magát, s a maga képére formált egy bábut, amely aztán életre kelt, és többé nem lehetett parancsolni neki. Nem sárból és aranyból teremtette a figurát, hanem csupa kiszámíthatatlanságból és szeszélyből, mégsem ezt lett a veszte. A teremtés maga volt istenkáromlás. Az O-bi, O-ba..., mint láttuk, a vízözönt építette be történetébe, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy élet vagy halál kérdését bibliai egyértelműséggel tegye fel.
Piotr Szulkint hazájában a maga útját járó, társtalan alkotóként emlegetik, ő az egyik reménysége a nyolcvanas évek lengyel filmművészetének. Szulkin monomániás rendező, rendíthetetlen következetességgel készíti sci-fit idéző filmjeit, de azért nem teljesen magányos csillag a lengyel film vibráló egén. Morálfilozófiai kérdésfeltevései Zanussit juttatják eszünkbe, és azt a fajta kicsit bumfordi stílust, amely a Védőszíneket, a Konstanst, a Szerződést jellemzi. Zanussi és Szulkin a lengyel film élő lelkiismerete, meglehet, filmjeik túl puritának és egysíkúak ebben a látványra szomjazó világban, dehát nem lehet állandóan csak a szemet gyönyörködtetni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/04 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5554 |
