di Carlo Carlo
– Eddigi filmjeid közvetett vagy közvetlen kapcsolatban állnak a történelemmel. Egy francia kritikusod nem véletlenül állapította meg: „alkotásaid az embereket történelmi fordulópontokon ábrázolják”. Érdekelne: mit jelent a film?
– Nekem könnyebb, ha filmet rendezhetek, mint ha a filmről kell vitatkoznom, akár általában, akár a saját munkáimról.
Nem vagyok filozófus, a gondolataim igen egyszerűek és köznapiak.
Annyit tudok csak mondani, hogy Hernádi Gyulával közös filmjeink ál-történelmi munkák, azon egyszerű oknál fogva, hogy más lehetőségünk nem volt. Véletlenül esett a választásunk erre a „műfajra”. Magyarországon négy rendezői – vagy miként nálunk mondják: filmalkotói – csoportosulás van. Az én csoportom vezetője egyszer azt találta mondani: nekünk, magyaroknak fontos volna a történelmi film. Ha adnak pénzt, csinálok én történelmi filmet, válaszoltam. Így készült el a Szegénylegények. Amikor kész lett, mindenki nekünk esett, mondván: áltörténelmi film. Ma, évek távlatából visszatekintve akkori önmagunkra, elmondhatom: filmjeim nem történelmi munkák, hanem eszmék megtestesítői.
Hogy mit jelent számomra a filmrendezés? Semmi mást nem tudnék csinálni. Nekem a film a játékszerem, az életem, mindenem. Nem szeretném, ha bármi máshoz lenne közöm. A kedvtelésem, – eszembe se jutna horgászni vagy vadászni például.
Mindenekelőtt ideák megjelenítésének tekintem a mozit. Úgy gondolom, létezik még az a mozi, mely üzenetet közvetíthet a közönség számára.
Hernádi meg az én üzenetem nagyon egyszerű: forradalmárok vagyunk, semmi mást nem akarunk, mint hozzájárulni – már amennyire tudunk – a világ megváltoztatásához, a jobb, tisztább világért folyó küzdelemben. Ez nem valamiféle kiscserkész-gondolat, hanem a régi típusú forradalmárok eszméje. Semmi mást nem akarunk, mint igazságosabb társadalmat, a dolgozó emberek javát szolgáló társadalmat, melyben a hatalom legyen emberszabású. Nevezhetnek bennünket utópistáknak, akkor se tudunk megváltozni. Ezért tiltakozunk nap, mint nap az igazságtalanság, az elnyomás minden formája ellen. Meggyőződésünk, hogy lehet igazságos, demokratikus, egyszerű és direkt hatalmat létrehozni, minden állampolgár érdekében. Filmjeinkben még nem találtuk meg a választ, de a cél érdekében igyekszünk elemezni a helyzetet. Ezért van az, hogy minden munkánk a hatalom természetét vizsgálja.
– Gyertyán Ervin egyszer azt mondta, hogy az új magyar film egyik jellegzetessége: az egyén úgy szerepel benne, mint a társadalom s a történelem árgus tekintete, az emberi felelősségre figyelmeztető szem. Minden filmed tanulmány az erőszakról, a félelemről, a megalázásról, az igazságtalanságról, melynek az egyén ki van téve a történelem során, de azt is ábrázolják, milyen törékeny, milyen bizonytalan is az ember. Szerinted miféle társadalomra van szüksége az embernek?
– Meglehet, Hernádi is, én is idealisták vagyunk. Agitációs filmeket csinálunk. Úgy véljük, van lehetőség változtatásra a néphatalom keretein belül, meg lehet teremteni a direkt hatalmat. A kapitalista országokban a munkások, a szegény emberek, s az entellektüelek számára sincs más megoldás, mint a harc az elnyomó hatalom ellen, harc az elnyomást gyakorló osztály hatalma ellen. Ezért fordulunk mindig szívesen azok felé az emberek felé, akik nemcsak Magyarország történelme során, hanem a mai Magyarországon is a hatalom ellen harcolnak. Tudjuk, hogy a hatalomnak mindig vannak eszközei, melyekkel sikeresen harcolhat minden s mindenki ellen. Mostanában némi pesszimizmus vett erőt rajtunk, de ez talán heroikus pesszimizmus. A végsőkig kell harcolnunk minden hatalom ellen, de elsősorban a kizsákmányoló osztályok hatalma ellen.
– Nálunk más a helyzet. Marxista-leninista megfogalmazással élve, nálunk másfajta formája él a harcnak, s ez az önkritika. Itt, Nyugaton valódi politikai küzdelem folyik, néha egyenesen véres.
Olyan filmeket csináltunk, melyekkel azt akartuk bizonyítani, milyen eszköz a hatalom, mennyire módjában áll tönkretenni az embert. Sokszor meg akarták szépíteni filmjeinknek ezt a mondandóját. A kapitalista reorganizálta a szegényeket, lehetővé tette, hogy a munkások jobban éljenek. Ma Olaszországban, de még inkább az Egyesült Államokban, az élet- és munkafeltételek sokkal jobbak, mint ötven vagy száz éve. De a kapitalista hatalom ugyanolyan maradt. Ezért kell föltárni e hatalom gyökereit, leleplezni álcáit, rámutatni mindazok hazugságaira, akik el akarják leplezni e hatalom valódi természetét.
– Hogyan születnek a filmötleteid, s hogyan valósulnak meg? Milyen a kapcsolatod a munkatársaiddal s miként alakult ki ez a kapcsolat?
– Eizenstein meg a többi nagy szovjet rendező fölismerte, hogy a forradalom érdekében milyen agitációs munkát végezhet a film. Ma azonban, a mai körülmények közt csupán Antonioni s néhány más rendező talált rá a film lehetőségeire. Azt az intellektuális eszközt, ami a film, arra kell használnunk, hogy meggyőzzük az embereket. Számunkra a mozi módszereinél, technikai eszköztáránál fontosabb a film gondolati, eszmei jelentősége.
Hernádi meg én például két éve tanulmányozni kezdtük a szélsőjobboldali mozgalmak természetét. Nálunk, Közép-Európában a jobboldali mozgalmak valóban nagy jelentőséget kaptak e században is, meg a múlt században is. A nacionalisták mindig jobboldaliak voltak. Pillanatnyilag attól tartunk, hogy a mostani kontesztáló mozgalmakban sok a jobboldali elem. Vizsgálódásaink most ebben az irányban folynak, mert tartunk tőle: a világ megint jobbra fog tolódni. Ez a veszély mindig fennáll. Ha a világ jobbra tolódik, megint itt a középkor, s az emberiségnek vége. Tudjuk, hogy a fasizmus tiltakozó mozgalmak örököse is volt. Olaszországban nem véletlenül hordtak fekete inget a fasiszták, mint ahogy nem volt véletlen: az első világháború alatt az olasz hadsereg rohamosztagosainak ideológiája anarchista volt. S az sem véletlen, hogy Mussolini baloldali volt, mielőtt szélsőjobboldali lett, s a fiumei hadjáratban anarchisták és szindikalisták vettek részt.
Hogyan élhet együtt egy mozgalomban jobboldali és baloldali eszme? Nagyon aktuális kérdés, mert manapság a fiatalok kezdenek tiltakozni a burzsoá hatalom ellen, kezdenek harcolni a polgári erőszak ellen. S még nem tudjuk, miként, mi módon lehet egy pillanat alatt átcsúszni egyik oldalról a másikra. Ugyanez a probléma jelentkezik a maoizmus kérdésénél is.
Hernádi meg én egyformán gondolkodunk, tehát nem lehet kijelenteni, hogy egyik vagy a másik filmünkben ezt én találtam ki, azt meg ő. A forgatókönyveket együtt írjuk, mindent megvitatunk. De még helyesebb azt mondani: együtt élünk, reggeltől estig együtt vagyunk, mindenféléről beszélünk, az élet mindennapi gondjairól éppúgy, mint a nagy eszmékről. Á film megvalósításánál azonban Hernádi nincs jelen. Ami azt jelenti, hogy a forgatás megkezdésekor tökéletesen egyedül maradok. Amikor kész a film, Gyula megnézi, s megbeszéljük. Az irodalommal ugyanez a helyzet: ő is egyedül marad, amikor írni kezd. Senki se adhat neki tanácsokat, nem mondhatja: ezt vagy azt a szót, mondatot írd másképp. Együttműködésünk tehát egészen más, mint amilyen általában szokott lenni a közös filmes munka. A miénk inkább házassághoz hasonlít. Egy jól sikerült házassághoz. Csinálhatnánk úgy is közös filmet, mint a Taviani fivérek, akik ketten jegyzik munkáikat, de Gyulát nemigen érdekli a filmcsinálás, ahogy engem sem izgat a könyvírás.
A pacifista című film esete számomra új dolog volt, mert Giovanna Gagliardóval dolgoztam, akinek sikerült ugyanilyen együttműködést kialakítania velem, mint amilyen Hernádival kialakult, s ezt a filmet egy együttműködés kezdetének tartom. Giovanna bebizonyította nekem, hogy nincsenek intellektuális határok. Ugyanolyan barátságokat, társakat lehet találni mindenütt, bármelyik országban. Meglepetésként ért, hogy valaki ugyanúgy érezhesse meg a dolgokat, mint mi, megérthesse a problémáinkat, eszméinket, pedig egészen más élmények formálták, mint minket. S Magyarországon – ezt elmondhatjuk – már eljutottunk odáig, hogy mindent megcsinálhatunk, amit akarunk. Utolsó filmem, az Égi bárány forgatókönyve például egészen más, mint amit végül leforgattam. Adtak pénzt, nem sokat, körülbelül százezer dollárnyit, de fölajánlották a lehetőséget, hogy azt csináljunk, amit akarunk. A pacifistával, melyet itt forgattunk Olaszországban, egészen más volt a helyzet. Igazi forgatókönyvet írtunk, s a film végén láttuk, hogy nagyjából hűségesen követtük azt. A körülmények azonban itt egészen mások. Az itt forgatott filmben például meg akartam valamit változtatni a forgatáskor, de nem lehetett. Le kellett forgatnom, amit ki akartam hagyni, de ez arra jó volt, hogy belássam: ha újabb filmeket akarok itt, nyugaton csinálni, akkor még a forgatás előtt el kell döntenem, valóban szükségem van-e arra a jelenetre. Én valahogy nem érzem szükségét a forgatókönyvnek. Persze, nem én jöttem rá arra, hogy nem feltétlenül kell forgatókönyv, hanem Godard, Antonioni meg mások. Csakugyan azt hiszem, hogy az olyan rendezőknek, mint mi, csak egy kis pénzre van szükségünk, némi szervezésre, meg olyan színészekre, akik tökéletesen bíznak bennünk, elfogadják azt, amit csinálni akarunk.
Számomra a film olyan, mint az írás. Ezért meggyőződésem, hogy nem írott lapokra, hanem csak elvekre, eszmékre van szükség.
(La pacifista, Capelli kiadó)
Székely Éva fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 29-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5533 |
